Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon II.

Intézmények, technikák

6.12.1. Bevezetés

„Arra törekedtünk, hogy valahogyan kisurranjunk az állam karmai közül.”

Orbán István (2001) 1

A gyógyszeripar egyike volt a szocialista magyar ipar agyondicsért sikerágazatainak.2 Egyfelől kétségtelenül jelentős teljesítmény, hogy a hazai gyógyszergyárak a korabeli elvárásokhoz képest magas színvonalon tudtak gondoskodni az ország gyógyszerigényeiről – az import minimális volt. Másfelől, a magyar gyógyszeripar jelentős exportot is produkált. Ez nemcsak a makrogazdasági egyensúly szempontjából volt fontos, de kézzelfoghatónak gondolt bizonyítékot is szolgáltatott ahhoz a sokszor emlegetett politikai érvrendszerhez, miszerint a magyar tudomány és kutatás világszínvonalú eredményekre képes. A legfontosabb 49 vállalat között – az 1980-ban készült, ún. kiemelt vállalatok listáján (1.1. táblázat) – három gyógyszeripari cég is szerepelt (Chinoin, Egis, Richter).

A rendszerváltást megelőzően csak a bennfentesek, az iparág különleges piaci viszonyait jól ismerő szakemberek tudták, hogy valójában gyógyszeriparunk sikere nagyon is viszonylagos volt. Egyfelől a sikerek forrása az volt, hogy a korábbi német gyógyszerek védjegyének jogai a magyar államra szálltak át. Egészen a rendszerváltás éveiig 7 gyógyszergyártó cég működött Magyarországon. Gyáraink és termékeik csak a szocialista tervgazdaság autark rendszerében voltak versenyképesek – addig, amíg Magyarországon nem volt importverseny, a KGST-országokba államközi szerződések alapján lehetett szállítani, és még azt is megengedhettük magunknak, hogy a világ élenjáró gyárainak termékeit minden ellenszolgáltatás nélkül „lekoppintsuk”. 1963-ban létrehozták a Gyógyszeripari Trösztöt, amely alá hét gyár és két kutatóintézet tartozott. Működése nem bizonyult tartósnak – a tröszt 1970 végén jogutód nélkül megszűnt.

1: Vége az ingyenmásolásnak

A 20. század elejétől kezdve a világon két irányban fejlődtek a szabadalmi jogok. Az Egyesült Államokban korán általánossá vált az ún. abszolút termékoltalom, amely a feltalálónak kizárólagos jogot garantál az adott termék bármely eljárással való gyártására, használatára és forgalmazására. Ebben az esetben szabadalombitorlást követ el az, aki a szabadalmas engedélye nélkül a terméket bármi módon előállítja, forgalmazza, illetve más termék előállításához alkalmazza. A világ többi részén a termékszabadalmi (vagy más néven: termékoltalmi) rendszer nem vált általánossá, bizonyos iparágakat, termékeket kiemeltek belőle. A kivételek közé tartoztak a gyógyszerek abból a megfontolásból, hogy a gyógyszerek az emberiség közös kincsét képezik. Miután a gyógyszerek szabadalmaztatása nyilvános, közzéteszik az eljárást és a gyógyszer szerkezetét is. Ennek alapján a tapasztalt vegyészek új eljárással (reprodukciós kutatással) képesek előállítani ugyanazt a molekulát, természetesen az új, úgynevezett kerülő eljárást is szabadalmaztatva. Az úgynevezett eljárásszabadalmas országokban tehát teljesen törvényesen lehetett új eljárással gyártani és forgalmazni egy máshol szabadalmaztatott gyógyszert.3

Az ugrásszerűen növekvő költségek miatt a 60-as évektől a nyugat-európai országok is fokozatosan megkezdték az áttérést a termékszabadalmi rendszerre. Az átállásra azonban csak azok az országok vállalkoztak, amelyekben már megfelelően fejlett volt a gyógyszeripar. Számos, kevésbé versenyképes gyógyszergyártással rendelkező állam csak a 80-as évek végén tért vagy éppen napjainkban tér át az új rendszerre. A konfliktusmentes váltást segítette elő esetükben az is, hogy a már folyamatban lévő reprodukciós kutatásaikat nem kellett leállítaniuk. Valamennyi, az Európai Szabadalmi Egyezményhez csatlakozó ország számára így biztosították a zökkenőmentes átmenetet. Magyarország a 80-as évek végéig – a többi KGST-országhoz hasonlóan – mereven elzárkózott a termékoltalmi rendszer bevezetésétől. Ez érthető is, ha tudjuk, hogy a magyar gyógyszerpaletta kétharmada reprodukciós termék volt, és a két fő piacon (belföld + KGST) minden korlátozás nélkül értékesíthetőek voltak a reprodukciós termékek. A 90-es évek elejétől megváltozott a helyzet. Nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar gyógyszergyártók jelenléte a legfejlettebb piacokon, integrálódásuk a nemzetközi folyamatokba elkerülhetetlenné teszi a termékoltalmi rendszer elfogadását. Magyarország ezért az Európai Közösséggel a társulásról folytatott tárgyalások során kinyilvánította készségét az Európai Szabadalmi Rendszerhez való csatlakozásra. A társulási szerződésbe bele is került, hogy 1996 végéig bevezetjük a termékoltalmi rendszert, mégpedig úgy, hogy a már folyamatban lévő kutatásokat nem kell leállítani. Időközben nyilvánvalóvá vált az is, hogy az Egyesült Államok az EK-nál korábbi áttérésben érdekelt. Így és ezért került sor az 1994. évi VII. törvény, a szabadalmi törvény elfogadására, amely mind az EU, mind Washington elvárásainak megfelelt.

Ugyanakkor az is igaz, hogy a magyar orvosok és a magyar betegek sokszor hajlamosak a konzervativizmusra. Az egyszer bevált gyógyszert nem szívesen cserélik fel újabbra. Bármilyen meglepő, de tény, hogy még 2009-ben is nagyszámban voltak forgalomban olyan magyar fejlesztésű gyógyszerek – például a Kalmopyrin vagy a Sevenal), amelyeket a Richter, illetve a Chinoin több mint 70 évvel ezelőtt, 1933-ban törzskönyveztetett!4

6.12.1. táblázat. A gyógyszeripar privatizációjának mérföldkövei, 1998–2021

Harvard

(): . : . : /hivatkozas/m1265peam2_5430/#m1265peam2_5430 ()

Chicago

. . . : . (: /hivatkozas/m1265peam2_5430/#m1265peam2_5430)

APA

(). . . (: /hivatkozas/m1265peam2_5430/#m1265peam2_5430)

BibTeX EndNote Mendeley Zotero

Forrás: Saját gyűjtés.

Egyben vagy külön? A rendszerváltás előtt az ágazatot gyakorlatilag hét vállalat határozta meg, öt nagy és két kisebb cég. Ők adták a nettó árbevétel mintegy 90, az export 100%-át. Ezek a cégek persze csak magyar viszonylatban számítottak nagynak, hiszen a teljes magyar gyógyszeripar termelési értékét tekintve egy amerikai vállalatnak vagy egy közepes méretű európai, illetve japán multinacionális cégnek felelt meg.

Éppen emiatt komolyan felmerült, hogy a privatizáció előtt célszerű lenne az öt nagyvállalat, a

Richter,
Chinoin,
Egis,
Biogal és
Alkaloida,

valamint a két kisebb cég, a

Human és
Reanal

összevonása.5 Ez az elgondolás azonban hamar megfeneklett az egymással rivalizáló gyógyszergyárak menedzsmentjének ellenállásán, és a gyors eladásokat sürgető ÁVÜ sem volt lelkes a mindenképpen időigényes átalakításért.

Nem ment simán annak a szakmai vitának a lezárása sem, amely három, egymással szorosan összefüggő, de formálisan mégis csak különböző kérdés körül forgott:

Indokolt-e, hogy az állam meghatározó részesedést (minimum 50% + 1 szavazat) tartson fenn magának a privatizált gyógyszergyárakban? Egyéb érvek mellett itt az is felvetődött, hogy a többségi külföldi tulajdon óhatatlanul és viszonylag gyorsan a világpiaci árakra történő beállást eredményezné, ami mind a társadalombiztosítás, mind a hazai lakosság számára gondot jelentene.
Kívánatos-e, hogy az egészségügyi önkormányzat jelentős részesedést (pl. 25% + 1 szavazat) szerezzen egy, több vagy esetleg mind a hét gyógyszergyárban?
Lehetséges és célszerű-e, hogy a nagy gyógyszergyárak ne kerüljenek külföldi szakmai befektető ellenőrzése alá, s inkább egy diverzifikált tulajdonosi struktúra jöjjön létre, amelyben a nagyobb részvénypakettek pénzügyi befektetők kezében vannak?

2: A (hazai) gyógyszergyárak és a betegek érdekei ellentétesek

Bárki is a tulajdonos, a gyógyszerárak alacsony szinten tartása végső soron vagyonfelélést eredményez, hiszen profit hiányában sem a pótlásra, sem a fejlesztésre nem képződik elegendő forrás. A gyógyszerfelhasználók érdekeit szem előtt tartó privatizációs stratégia tehát szükségszerűen ellentmondásba kerül a gyógyszer-külkereskedelem liberalizációjával. Hasonló termékek esetében miért adja olcsón a magyar gyógyszergyár az „A” terméket, ha az importtermék ára kétszer magasabb, és arra is van vevő? Ha a belföldi gyógyszerárak alacsonyabbak, mint az exportban elérhető árak, akkor mi fogja arra késztetni a hazai gyártót, hogy termékét belföldön értékesítse stb.

Valójában ezek a viták soha nem jutottak nyugvópontra. Éveken át újra meg újra elhangzottak a korábbi érvek, miközben a privatizáció jobbára a nagy gyárak vezérigazgatói által külön-külön kiválasztott, hol nyíltan megfogalmazott, hol tudatosan elhallgatott egyéni stratégiák mentén haladt előre. A dolog természetéből következően a folyamat nem volt mentes a megtorpanásoktól, az időleges visszafordulásoktól. Az ipari minisztérium és a privatizációs szervezet beavatkozásai nyomán egyes vezérigazgatók távozásra kényszerültek – de mégis nagyjában-egészében kimondhatjuk, hogy a gyógyszergyárak privatizációját az éppen pozícióban lévő első számú vezetők határozták meg. Az ő érdekeik pedig azt diktálták, hogy a gyárat olyan szakmai befektetőnek adják el, amelyről feltételezhető, hogy biztosítani fogja a gyár további üzleti fejlődését, eredeti termékeket, licenceket és piacot hoz, s mindezeken túlmenően késznek mutatkozik a régi vezetés pozícióban tartására. Ezeket a törekvéseket felismerve az állami vagyonkezelő szervezetek (ÁVÜ, ÁV Rt., ÁPV Rt.) többnyire partnerei voltak a menedzsmentnek, és erőfeszítéseiket leginkább arra összpontosították, hogy a hét cég hét különböző tulajdonos kezébe kerüljön. Ez ugyanis valamelyes garanciát jelent arra nézve, hogy az iparágon belüli verseny fennmarad, másrészt arra nézve, hogy az eladások során – épp a verseny miatt – számottevő állami privatizációs bevétel fog keletkezni. A gyógyszeripar privatizációja is példája annak a törvényszerűségnek, ami könyvünk legfontosabb üzenete. Tehát az, hogy ebben az ágazatban is alapvetően az állami tulajdonú nagyvállalatok menedzsmentje határozta meg, hogy mikor és milyen módon menjen végbe a privatizáció.

Ebből a szempontból a rendszerváltás nem is jelentett cezúrát. Az 1956 utáni fél évszázadban – a rendszerváltás előtt és után – néhány kiemelkedő tehetségű, karizmatikus vállalatvezető döntött mindenről. A Richter sorsát 1958 és 1982 között Dr. Varga Edit irányította, majd egy évtizednyi szünet után Bogsch Erik követte, aki 1992 óta állt a vállalat élén. Bihari István előbb a Reanalt, később az Egist irányította hosszú éveken át, majd a Chinoint. 1982-ben Bihari közvetlenül Orbán Istvánnak adta át az Egis irányítását, aki 24 éven át, egészen 2006-os, önként elhatározott nyugdíjba vonulásáig volt a cég első számú, mindent eldöntő vezetője. „Mielőtt magánvállalattá váltunk, mi valóban úgy működtettük a céget, mintha a miénk és nem az államé lett volna” – mondta életpályájának tanulságait összefoglalva Orbán István.6

6.12.2. táblázat. A hét magyar gyógyszergyár alapadatai a privatizáció előtt, 1990–1992

Név	Jegyzett tőke (Mrd Ft)	Átalakulás időpontja	Foglalkoztatottak száma	Árbevétel, 1991 (Mrd Ft)	Részesedés a hazai piacon 1990-ben* (%)
Richter	13,2	1990. nov. 1.	5446 (1992)	15,4	14,5
Chinoin	4,0	1990. jan. 1.	4500 (1990)	14,0	16,0
Egis	5,4	1992. jan. 1.	3605 (1993)	11,3	17,7
Biogal	4,4	1989. dec. 29.	1948 (1995)	8,1	18,0
Alkaloida	4,9	1991. okt. 1.	1747 (1996)	6,3	5,3
Human	..	1992. júl. 1.	..	n. a.	2,1
Reanal	0,7	1992	..	1,7	-
Összesen	32,6	..	..	56,8	..

Megjegyzés: 1990-ben az import aránya 26,3% volt.

Forrás: Antalóczy (2000)

A rendszerváltozás persze hozott változást is. A 40 évig hermetikusan elzárt piacon 1988-tól új vállalkozások jelentek meg, konkurenciát teremtve a régi gyógyszergyáraknak. 1988 novemberében alakult meg a Pharmavit Rt,7 amely 1995-re a hetedik magyar gyógyszergyárrá nőtte ki magát. 1989 augusztusában hozták létre a Béres Rt.-t, s további számos kisvállalat jött létre különböző gyógyhatású termékek gyártására és forgalmazására.

Kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy a gyógyszerpiacon – éppen úgy, mint a gazdaság más területein – az importkorlátok felszabadítása messzemenő következményekkel fog járni. Utólag sem eldönthető kérdés, hogy egy óvatosabb ütemű nyitás – minden körülményt figyelembe véve – a nemzetgazdaság egésze számára előnyösebb lett volna-e. Bár a hazai gyógyszergyárak képviselői e kérdésben rendszerint egyértelműen foglaltak állást, nyilvánvaló, hogy az ő véleményüket csakis a saját érdekeik motiválták. A kormányzat ebben a kérdésben határozottan liberális piacfelfogásról tett tanúbizonyságot – egyebek mellett azért is, mert tisztában volt azzal, hogy ha enged a hazai gyógyszergyárak nyomásának, és adminisztratív eszközökkel gátolja a gyógyszerimportot, akkor más ágazatok nyomásának sem fog tudni ellenállni.8

Az mindenesetre tény, hogy a gyógyszerpiac ilyen ütemű liberalizációja nem volt kényszerű lépés. Az EU-val kötött társulási szerződés megengedte volna, hogy az EU-térségből származó import lassabb ütemben nőjön, és még 2000-ben is csak 100 millió USD legyen. Ezzel szemben az EU-ból származó behozatal már 1995-ben elérte a 150 millió USD-t. Így tehát az importliberalizáción keresztül komoly piaci részesedéshez jutottak olyan cégek, mint a Ciba-Geigy-Sandoz, a Lilly, a Glaxo Wellcome, vagyis olyan cégek, amelyek termeléssel nem is kívántak megjelenni Magyarországon.

1	Részlet a Mozgó Világnak adott, terjedelmes interjúból (2001, 9. szám, internetes változat).
2	A fejezet megírásakor sokat merítettem Antalóczy (2000) monográfiájából.
3	Részletesebben lásd HVG, 1993, 22. szám.
4	Gyógyszereink – Az Országos Gyógyszerészeti Intézet Kiadványa, 2009. jún., 156.
5	Egyébként ez nem volt annyira légből kapott ötlet, az 1945-öt követő államosítások után az öt legnagyobb gyár Gyógyszeripari Egyesülés néven egy időre már összevonásra került.
6	Élet és Irodalom, 2006. jan. 27.
7	A Chinoinból kivált veresegyházi gyár korábban egy magyar vállalkozó, Somody Imre kezében volt.
8	A kép teljességéhez azonban az is hozzátartozik, hogy 1989/90-ben annyi minden változott a magyar gazdaságban, hogy az iparágak többségében a vállalatok vezetői nem is voltak abban a helyzetben, hogy akár külön-külön, akár egymással szövetkezve komoly nyomást gyakoroljanak a kormányra.