Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon II.

Intézmények, technikák

4.3.5. Az ÁVÜ és az ÁV Rt. konfliktusai

Mint láttuk, az ÁV Rt. az ÁVÜ-ből vált ki, de első vezetői nem „ávüs”-ök voltak. A két szervezet közti viszony kezdettől fogva hűvös-ellenséges volt. Főként az ávüsök nehezteltek az ÁV Rt.-re:

A látványos privatizációs feladatok az ÁV Rt-hez kerültek, az ÁVÜ dolga maradt a „resztli”-vel való bíbelődés.
Az ÁVÜ kormányhivatalként engedelmesen szolgálta a privatizációs minisztert (akinek hivatala is az ÁVÜ-ben volt), az ÁV Rt. – függetlenségére való hivatkozással – sok kellemetlen feladat alól kibújt. Még annak is volt jelentősége, hogy az ÁV Rt. – minthogy távol volt a belvárosi miniszteriális-parlamenti hatalmi centrumtól – a fizikai távolság okán is távol tudott maradni a kormányzati munkában való részvételtől.
Rontotta a két egymással konkuráló szerv viszonyát az is, hogy az alkalmazottak eltérő bér-, prémium- és juttatásrendszerek szerint kapták javadalmazásaikat. Hamar beállt az a – Magyarországon egyébként sem ritka – helyzet, hogy mindkét apparátus dolgozói szentül meg voltak arról győződve, hogy a másik házban lényegesen jobban lehet keresni. (Miközben mindkét helyen kiugróan magasak voltak a jövedelmek.)

Az 1992 nyarán elfogadott privatizációs törvénycsomag hiányossága volt, hogy nem tartalmazott rendelkezéseket az ÁVÜ és az ÁV Rt. közötti vagyonátadásról. Arra vonatkozóan sem adott útmutatást a törvényhozó, hogy átcsoportosítás esetén miként kell alakítani a vagyonnal kapcsolatos felelősségi kérdéseket (szerződéses, garanciális és pénzügyi vonatkozásban). Ennek következtében minden egyes döntés egyedi alku tárgyává vált, energiát, időt és pénzt pazarolva mindkét szervezetben. Igaz, végül ezek a viták néhány hónap alatt elrendeződtek, és ez még mindig sokkal gyorsabb megoldás volt, mintha formális szerződéssel került volna át a vagyon az egyik vagyonkezelőtől a másikhoz.

Különösen kiéleződött az ÁVÜ és az ÁV Rt. konfliktusa az MVM-hez tartozó áramszolgáltató vállalatok privatizációja kapcsán. Az ÁV Rt. portfólióját kijelölő eredeti 126/1992-es kormányrendelet ugyanis – kodifikációs hiba folytán – nem mondta ki, hogy nemcsak az MVM, de az MVM alvállalatai (így tehát az erőművek és az áramszolgáltatók is) a tartós állami vagyon körébe értendők. Ennek következtében a 8 erőművállalat és a 6 áramszolgáltató felerészben az MVM Rt-hez, felerészben az ÁVÜ-höz került. Ez úgy értendő, hogy például a Paksi Atomerőműnek két tulajdonosa volt: az MVM Rt. (és így közvetve az ÁV Rt.) és az ÁVÜ. Így állhatott elő az az abszurd helyzet, hogy miközben az ÁV Rt. gőzerővel dolgozott a magyar villamosenergia-rendszer privatizációjának koncepcióján, az ÁVÜ 1992 októberében értékesítésre meghirdette az áramszolgáltató társaságok részvényeinek nála lévő 50%-ának 30–50%-át. Végül a két szomszéd vár csatája az ÁV Rt. győzelmével végződött, a tendert sikerült leállítani, az ÁVÜ pedig kénytelen volt átadni a részvényeket az ÁV Rt.-nek1 (5.4.).