Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon II.

Intézmények, technikák

6.16.1. Bevezetés

A Magyar Köztársaság kormánya meghirdetett programjának – és az azt megalapozó, a Magyar Szocialista Párt és a Szabad Demokraták Szövetsége között létrejött Koalíciós Megállapodás – szellemében olyan gazdaságpolitikát kíván folytatni, melynek nyomán felgyorsul a magánszektor fejlődése.1 Ennek megfelelően gyorsítani kívánja a privatizációs folyamatot, javítani a külföldi és hazai tőkebevonás feltételeit, fejleszteni a pénz- és tőkepiacot. A tulajdonosváltásnak a jövőben is piacszerűen kell lebonyolódnia. Előnyben kell részesíteni a készpénzért történő értékesítést, teret kell engedni az adott társaság feljavítását célzó tőkeemeléses kivásárlásnak, amely a következő fázisban jobb lehetőséget teremt a nyilvános részvénykibocsátáshoz.

Hazánkban a privatizációt már az 1988-tól hatályba lépett gazdasági törvények megalapozták. Ebben az irányban ment tovább 1990-től az Antall- és Boross-kormány, de nem megfelelő ütemben és következetességgel. Tény, hogy a privatizáció nem eredményezett olyan mérvű hatékonyságjavulást, mint amire szükség és lehetőség lett volna, s az sem vitatható, hogy a privatizációval kapcsolatos közmegítélés is számottevően ellenségesebbé vált az elmúlt négy év során.

Számszerű adatokkal bizonyítható, hogy az elmúlt négy év során az állami tulajdonban lévő termelő vagyon közel 50%-a került privatizálásra. A tranzakciókat döntően a piaci szereplők, a beruházni, kivásárolni szándékozók, illetve az állami tulajdonú cégek vezetői kezdeményezték. Ennek következtében alapvetően a jó piaci feltételek között működő egységek magánosítása valósult meg. Így a jogi szabályozás által „stratégiainak” minősített, nemzetgazdasági súlyú társaságok, valamint azok a gazdasági egységek maradtak állami tulajdonban, amelyek iránt piaci érdeklődés nem nyilvánult meg, vagy az esetleges ilyen érdeklődést azok vezetői elhárították.

A privatizáció statisztikai adatsorai meggyőzően bizonyítják, hogy a többségi magántulajdonba került termelő vagyon hatékonysága számottevően jobb, mint az állam kezében lévő gazdálkodó szervezeteké. A magántársaságok növelni tudták vagyonukat abban az időszakban, amikor az állami szervezeteké jelentősen csökkent; vagyonarányos kötelezettségeik messze az állami kör adósságai alatt maradnak, jobbak az egy foglalkoztatottra jutó termelési-költséggazdálkodási mutatók és magasabb azok munkaerő-megtartó képessége is.

De egyértelmű jelek utalnak arra is, hogy az elmúlt négy évben alkalmazott módszerekkel nem lehet biztosítani a továbbjutást. A privatizáció elhúzódása következtében az állami vagyon az elmúlt 6 évben jelentősen leértékelődött. A privatizáció túlzott centralizációja, a vállalati önállóság 1968 után létrejött garanciáinak teljes megszüntetése, a privatizációs folyamat vállalatok feje felett történő és politikai, illetve más, ellenőrizhetetlen szempontokkal befolyásolt lebonyolítása a vállalatvezetést tartós bizonytalanságba sodorta. Ezért a vállalatok többségénél háttérbeszorult a hosszú távra szóló fejlesztési stratégia, a rövid távú érdekeltség, a vállalati vagyon felélése jellemzővé vált. (Nemzetközi hírű, elismert tanácsadó szervezetek szerint a magyar privatizációs folyamat minden havi késedelme 6 milliárd forint körüli nemzetgazdasági veszteséget okoz.)

Az elmúlt évek tapasztalatai bizonyítják azt is, hogy nincs reális esély a vállalatok állami feljavítására és ezt követő értékesítésére. A gazdasági társaságok jogi keretei között gyakorolt, a hagyományosnál jóval erőszakosabb állami tulajdonlás is csak arra képes, hogy gátat vessen a kedvezőtlen folyamatoknak; nem alkalmas azonban az új piaci követelményekhez rugalmasan alkalmazkodó, dinamikus vállalati magatartás kikényszerítésére. Helyesebb tehát, ha az állam a feljavítás feladatát üzleti alapon az annak sikerében érdekeltté tett piaci, szakértő-gazdálkodó szervezetre bízza.

A privatizáció gyorsítása, kedvező hatásainak széles körű érvényesítése csak akkor valósítható meg, ha érdemi nagyságú tőkebevonás történik meg, ami az adott esetben jelentős további külföldi tulajdonszerzéssel is járhat. Alapvető érdekünk, hogy a jelentős tőkeinjekcióra, technológiai megújulásra, exportpiac-szerzésre lehetőséget teremtő külföldi közreműködés a magyar gazdaság privatizációjában folytatódjék, de úgy, hogy annak káros mellékhatását elkerüljük.

A privatizációs folyamat előrehaladása együtt járt a pénz- és tőkepiac szerepének növekedésével. A privatizáció gyorsításának meghatározóan fontos útja az értékpapír kereskedelem fejlesztése. Fontos cél, hogy a szakmai befektetőket követve, nagy számban kapcsolódjanak intézményes és pénzügyi befektetők – a hazaiak és nemzetköziek egyaránt – a magánosítás folyamatba. Közreműködésük nem csupán azért kedvező, mert igényes és ezért további hatékonyság-növelésre sarkalló keresletet gerjeszt a privatizációs piacon, hanem azért is, mert az értékpapírok likviditásának nagymértékű növelése révén módot ad a hazai kisbefektetők tömeges bekapcsolódására is.

A Magyar Köztársaság kormányának 1994–1998 közötti privatizációs stratégiája négy egyenrangú prioritásra épül:

A privatizációnak hosszabb távú gazdaságpolitikát, a gazdasági növekedés megalapozását, a munkahelyek védelmét, illetve a munkahely teremtést kell szolgálnia.
A privatizációnak a piaci viszonyok alapján, a keresleti és kínálati viszonyokra tekintettel kell megvalósulnia, de ezen belül célunk a tulajdonváltás lehetőség szerinti felgyorsítása.
A privatizációnak a gazdálkodás hatékonyságát kell szolgálnia, ideértve a megfelelő tőkeellátottság biztosítását.
A privatizálásra kerülő állami vagyon körét bővíteni kell.

A privatizáció hátralevő része nehezebb feladat, mint az, amit az elmúlt évek során már elvégeztek. Objektív okok folytán – melyekről részletesebb elemzést az I. sz. melléklet tartalmaz – az állami vagyon fizikai értelemben is napról-napra erodálódik. A nagy értéket megtestesítő, a nemzetgazdaság szempontjából stratégiai fontosságúnak minősíthető körben a nyereségtermelő képesség az elmúlt két évben meredeken csökkent, a közepes méretkategóriában pedig a folyamat a tömeges csődök irányába mutat (lásd II. sz. melléklet). Éppen ezért a Kormány úgy látja, hogy nem lenne helyes elállni attól a törekvéstől, hogy mielőbb végbemenjen a privatizáció legnagyobb része. Éppen ellenkezőleg: minél tovább halogatjuk, annál kedvezőtlenebbek lesznek a feltételek.

Az Országgyűlésnek T–288 sz. alatt beterjesztve Békesi László pénzügyminiszter által 1994. nov. 17-én. A 65 oldalas dokumentumot teljes terjedelmében – de a két melléklet nélkül– a Magyar Hírlap közölte 1994. nov. 26-án. A privatizációs stratégiáról – a privatizációs törvénnyel együtt – 1995. máj. 9-én szavazott az Országgyűlés. A szavazás eredménye: 208 igen, 86 nem, 5 tartózkodás. A miniszteri expozé szövegét lásd Pénzügyi Szemle, 1995, 2. szám. A dokumentum részletes elemzését lásd Világbank (1995: 70–73). Az I. sz. melléklet címe: „Az 1990–94 közötti privatizációs stratégia értékelése”, a II. sz. melléklet címe: „Beszámoló az Állami Vagyonügynökség, az Állami Vagyonkezelő Rt. és a Kincstári Vagyonkezelő Szervezet 1990–94 közötti tevékenységéről és a három szervezet pénzügyi helyzetéről 1994 nyarán”.