Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon II.

Intézmények, technikák

7.1. Mire jók az altársaságok?

A magyar privatizáció kezdeteitől fogva többször is felmerült, hogy az állami vagyonkezelők hozzanak létre speciális altársaságokat (befektetési társaságokat, holdingokat) egyes különleges társaságcsoportok, kisebbségi részvénypakettek és ingatlanok értékesítésére vagy átmeneti vagyonkezelésére. A társaságalapítás hamarosan be is indult, de két egymással ellentétes szempont és érdek keretek között tartotta a folyamatot.

Egyrészt nagy nyomás nehezedett az ÁVÜ-re mint „főfelelős” vagyonkezelő szervezetre a verseny tisztasága érdekében és azért, hogy tevékenysége átlátható, ellenőrizhető legyen. Ennek az elvárásnak könnyebb volt úgy megfelelni, hogy az igazgatótanács és az ügyvezetés alatt egységes hierarchiában, egy épületben egy szervezet működött. Másfelől viszont újra meg újra jelentkezett az a kormányzati érdek, valamint a kormány mögött álló pártpolitikai és/vagy egyéni üzleti érdek, amely alkalmanként a „gyors”, „rugalmas” és „diszkrét” ügykezelés érdekében éppen a jogilag jól szabályozott procedúrákat kívánta megkerülni.

Az állami vagyonkezelők altársaságai nem álltak annyira reflektorfényben, mint maga az ÁVÜ – beszámolóik nem jutottak el az Országgyűléshez, az Állami Számvevőszékhez, a sajtóhoz. Ráadásul a privatizációs eljárások tekintetében kötelező jogszabályok sohasem mondták ki egyértelműen, hogy az ÁVÜ-re vagy az ÁPV Rt.-re kötelező szabályok – itt elsősorban a versenyeztetési szabályok voltak fontosak – az altársaságokra is kötelezőek lennének. Ezen belül különösen nagy jelentősége volt annak, hogy semmilyen jogszabály nem rendelkezett arról, hogy a közvéleményt tájékoztatni kellene az altársaságok által végrehajtott privatizációs tranzakciók részleteiről, illetve hogy az altársaságok kötelesek lennének kielégíteni a média kíváncsiságát.

Az állami vagyonkezelők altársaságai a központi költségvetés szemszögéből nézve is szürke zónát képviseltek. 1992-től ugyanis az Országgyűlés egyre szigorúbb szabályokat írt elő a mindenkori kormányzat pénzköltési procedúráira, az ún. kincstári vagyoni körbe tartozó vagyontárgyak értékesítésére, valamint a közalkalmazottak és köztisztviselők bérezésére, jutalmazására és összeférhetetlenségére vonatkozóan. Az ÁVÜ, az ÁV Rt., az ÁPV Rt. (s tegyük hozzá: az MNB) által tulajdonolt társaságokra) ezek a szabályok nem vonatkoztak. Így tehát mód nyílt arra, hogy a köznyelvi értelemben vett állami tulajdon körén belül, a politika jobb-rosszabb ötletei nyomán,

5-10 vagy akár 50 Mrd Ft értékű vagyonok vándoroljanak egyik intézménytől a másikhoz;
jutalmazásként vagy bérkiegészítésként vezető tisztségviselőnek lehessen kinevezni egyes köztisztviselőket vagy a pártklientúra tagjait;
versenyeztetés nélkül tulajdonhoz lehessen juttatni preferált csoportokat vagy személyeket.

Mindezek a lehetőségek együttesen nagyon megkönnyítették az állami pénzek visszafolyatását pártfinanszírozási célokra. Ez fontos szempont volt az egész időszak alatt.

Minden jel szerint ez volt a döntő motívuma a siófoki Kőolajvezetéképítő Rt. (KVV) kálváriájának. A KVV-t az ÁPV Rt. egy alkalommal már „majdnem” privatizálta (a pályázat megjelent, volt is érvényes pályázat), amikor egy portfóliócsere keretében a cég átkerült a Magyar Fejlesztési Bankhoz (MFB), ahol azután versenyeztetés nélkül értékesítették.1 Hasonló volt a Bizományi Áruház története is. Az egyszer már privatizált céget az 1. Orbán-kormány visszaállamosította, majd a saját holdudvarának értékesítette (◊10.3.1.).

A felsorolt vagyonátcsoportosítási lehetőségek még az államháztartás mérlegeinek kozmetikázását is lehetővé tették. Az MNB és a tb-alapok által privatizált vagyon ellenértéke a magyar kormányzati statisztika rendszerében még 1995 után is több éven át nem privatizációs bevételként, hanem kiadást csökkentő pótlólagos forrásként jelentkezett. Amíg az Eurostat fel nem fedezte ezt a trükköt, egy ilyen megoldás a GDP-hez viszonyított hiány 0,2-0,4 százalékpontos javítását is eredményezhette.