Ma a szenvedélyek az önálló privatizációs miniszteri poszt létrehozása körül csapnak össze, mintha a privatizáció újraindítása és társadalmi elfogadhatósága szempontjából ez lenne a kulcskérdés. Politikai szempontból egy tárca nélküli miniszter csatasorba állítása lehet kívánatos, gazdasági szempontból azonban nem lényeges. A fontos a privatizációs intézményrendszer felépítése, a célok mibenléte, a feladatok pontos kijelölése és elhatárolása, továbbá a felelősségi viszonyok lefektetése.

Célszerű abból kiindulni, hogy a privatizáció nem öncél, hanem a vállalati szerkezet átalakításának és a hatékonyságnövelésének eszköze. Nincsenek ezzel egyenrangú további célok, amelyek a szerkezetátalakítás és hatékonyságnövelés mint elsődleges követelmény érvényesülését korlátoznák. Ha konkrét esetben ezt a célt csak létszámleépítéssel lehet elérni, mert a piac bővülése korlátos, akkor vállalni kell a munkahelyek elvesztését. Ha a gyors adásvétel sürgető igénye mellett nem biztosítható a hatékony árszabályozás egy monopolhelyzetű cégnél, akkor annak magánkézbe adását csak hosszabb idő alatt szabad megcsinálni. A költségvetési bevételek növelése ugyancsak nem tolható fel egyenrangú céllá, ha és amennyiben ez rontja a szerkezetátalakítás esélyeit. A privatizáció a növekedést ösztönző gazdaságpolitika legfőbb eszköze a kínálati oldalon.

Ma az újonnan elkészült privatizációs törvény egyik kulcseleme az ÁV Rt., az ÁVÜ és a KVSZ összevonására tett javaslat. Ez egyáltalán nem termékeny megközelítés. Leszámítva azt a kárt, ami szervezeti változás esetén a privatizáció újabb egy évre történő leállásából, valamint az átszervezés költségeiből fakad, abból érdemes kiindulni, hogy milyen természetű és milyen mértékű vagyon felett rendelkeznek a szóban forgó szervezetek, továbbá, hogy milyen feladatokkal kell megbirkózniuk hosszabb távon.

Ebből a szempontból az ÁV Rt. és az ÁVÜ munkájának nincs közös halmaza, így egy fedél alá helyezésük semmiféle szükségletet nem képes a mainál hatékonyabban kielégíteni. Az ÁV Rt. birtokolja a magyar ipar és mezőgazdaság, illetve főleg a hazai energia- és közüzemi szektor stratégiai hányadát, és még egészen hosszú távon is szükség lesz arra, hogy meghatározott vállalatokban (például Paksi Atomerőmű) az aranyrészvényes ellenőrzési jogait gyakorolja és annak felelősségét viselje. Az ÁV Rt. tehát még húsz év múlva is élni fog, bár nyilvánvalóan nem elsősorban mint privatizációs, hanem mint tulajdonosi szervezet. Az ÁV Rt. részvénytársasági formája alkalmas annak a piacelvű megközelítésnek a megjelenítésére, miszerint az állami vagy fél állami vállalatoknak is mindenekelőtt jövedelmezően és hatékonyan kell gazdálkodniuk. Végül, de nem utolsósorban az ÁV Rt.-re azért is szükség van, nehogy a miniszteriális tulajdonlás bármely formája visszaépüljön. A kormánynak egyértelműen ki kell mondania, hogy az ágazati minisztériumoknak – saját bürokratikus szükségleteiket kielégítő segédvállalatokon kívül – tulajdonuk nem lehet.

A privatizáció most induló második szakasza abból a szempontból is az ÁV Rt.-t avatja kulcsintézménnyé, hogy érdemi mennyiségű privatizálható vagyon csak az ő felügyelete alatt található. Az ÁV Rt. által irányítandó nagy privatizációs ügyletek hatékonyságát, gyorsaságát, politikai támogatottságát növelné, ha a kormány – legalább jelképesen – nemzeti intézménnyé emelné az ÁV Rt.-t. Ezt el lehetne érni például azzal, hogy az ÁV Rt. felügyelőbizottsága azonos lenne az Országgyűlés privatizációs bizottságával, így a privatizációs folyamat hatpárti ellenőrzése közvetlenül megvalósulhatna. Célszerű lenne a nagy energiatermelő, elosztó és közüzemi vállalatokat egyedi törvénycsomagok keretében privatizálni, ahogy az például Nagy-Britanniában történt. Ez nyilvánvalóan lassítja az ügymenetet, de biztosíthatja azt, hogy a szükséges árszabályozási, környezetvédelmi, fejlesztési, munkaügyi és egyéb vonatkozások is megnyugtatóan elrendezhetők a konkrét tulajdonosváltással párhuzamosan. Ezt a szerteágazó és hallatlan politikai jelentőségű munkát összefoghatná és vezényelhetné a privatizációs tárca nélküli miniszter.

Az ÁVÜ birtokában lévő állami vagyon napról napra fogy, még privatizáció nélkül is. Ez azért van így, mert a még állami tulajdonú vállalatok zöme csődközeli vagy felszámolás alatti állapotban van, továbbá az ÁVÜ fennállása első három évében az értékes vállalatok többségének ellenőrző pakettjét már eladta. A még megmaradt jó minőségű részvénycsomagokat az érintett cégeket érdemben irányító stratégiai befektető már nem veszi meg jó áron, más szakmai partnernek viszont nem szabad azokat eladni. Optimális megoldásként kínálkozik eme részvénycsomagok nyilvános kibocsátás keretében történő értékesítése, elsősorban kárpótlási jegyek fejében. Ezzel három legyet is lehetne ütni egy csapásra. Egyrészt két év alatt meg lehetne oldani a kárpótlási jegyek által teremtett problémát, valódi értéket kínálva a jegytulajdonosoknak. Másrészt nagyságrendileg bővíthető lenne a tőkepiac; száz fölé emelkedhetne a tőzsdén forgalmazott cégek száma. Harmadrészt a folyamat végén magát az ÁVÜ-t is fel lehetne számolni, hiszen vagyona fogytával megszűnnének a feladatai is.

Politikailag érzékeny kérdés a társadalombiztosítási önkormányzatok vagyonnal való ellátása. Higgadtan végiggondolva a dolgot, az a következtetés adódik, hogy erre nincsen szükség. Egyedülállóan hatékonytalan helyzet alakulhat ki ugyanis Magyarországon azáltal, ha a szakszervezeti ihletésű önkormányzat és a gyakorlatilag korlátlanul biztosított állami finanszírozás mellé még vagyonátadás is társul. Ebből a három elemből kettő-kettő elegendő. Ha van államilag garantált hiányfinanszírozás, akkor a saját vagyon felesleges. Ha érdemi mértékű vagyonjuttatásban gondolkodunk, akkor nem szabad ehhez korlátlanul igénybe vehető állami finanszírozást biztosítani. Minthogy a társadalombiztosítás elkötelezettségeinek teljesülése a legfontosabb társadalmi érdek, ez viszont ma semekkora méretű vagyon átadásával hatékonyan és hosszú távon nem biztosítható, így inkább az állami garanciát kell fenntartani és a vagyonátadást kell elvetni.

Az államháztartási reform nemcsak a társadalombiztosítás mai, hanem még inkább annak jövőbeni rendszere szempontjából is nagyon szorosan összefügg a privatizációval. Nyilvánvaló, hogy a társadalombiztosítás részleges piacosítása – egyebek között – azt jelenti, hogy a közel létminimum-szintű nyugdíj és az alapszintű egészségügyi ellátás államilag fenntartott rendszere mellett egyre nagyobb szerephez jutnak a vásárolt nyugdíj- és egészségbiztosítási termékek. Az ezeket kínáló biztosítóintézetek, nyugdíjpénztárak, kölcsönös és önkéntes biztosítási alapok alkotják majd azt a rohamosan bővülő intézményes befektetői kört, amelyik ma jószerével teljesen hiányzik a hazai tőkepiac szereplői közül. E nélkül viszont a privatizáció nem lehet igazán sikeres. Ma Magyarországon a külföldi pénzügyi befektetők uralják a tőkepiacot, de nem a hazai befektetők rovására, hiszen ez utóbbiak kizárólag laikus kisbefektetők. A külföldi befektetők hosszú távon csak akkor fogják vonzónak találni a hazai tőkepiacot, ha látják, hogy a honi befektetők szerepe nő. Ez utóbbi viszont csak akkor biztosítható, ha tőkeerős hazai intézmények lesznek „kénytelenek” havonta befektetni azokat a százmilliókat, amelyek a hosszú lejáratú megtakarítási szerződések keretében ömlenek hozzájuk. Ennek a hatalmas keresletnek kell mennyiségben és minőségben megfelelő kínálatot biztosítani a hazai nyilvános részvénykibocsátásokat előnyben részesítő privatizációs megoldások alkalmazásával.

Ha a privatizációt a megfogalmazott egyetlen cél a vállalati szerkezetátalakítás és hatékonyságnövelés szempontjából elemezzük, akkor az is álkérdés, hogy vajon a készpénzes vagy az egyéb fizetési módokkal párosított adásvételt kell-e szorgalmaznunk. Ezt ugyanis mindig a konkrét helyzet fogja eldönteni. Ha egy súlyosan eladósodott, de elvileg jó piacokkal rendelkező nagyvállalat eladásáról van szó, akkor a szakmai partner segítségével történő, döntően tőkeemeléses privatizáció adhat érdemi megoldást. Egy közepes méretű élelmiszer-feldolgozó céget akár kárpótlási jegyért is oda lehet adni az alapanyag-termelők társaságának, hiszen ők lehetnek leginkább érdekeltek a termelés bővítésében és korszerűsítésében. Akárhogy is van, az bizonyos, hogy a költségvetési bevételek növelése nem lehet elsődleges szempont, hiszen az egyszeri és rövid távú bevételek csak arra jók, hogy elodázzák az államháztartási reform kényszerét. Ha ez utóbbi megindul, akkor ideiglenesen és kivételesen lehet szó a privatizációs bevételek a folyó költségek fedezésére történő felhasználásáról, de arról sohasem, hogy a konkrét esetben alkalmazandó privatizációs technika a fiskális érdekek oltárán feláldozza a szóban forgó vállalat szerkezetének átalakítását és hatékonyságának növelését.

Politikailag kényes kérdéssé vált, hogy vajon a pénzügyminiszternek kell-e felügyelnie a privatizáció menetét vagy sem. Úgy vélem, hogy a helyes követelmény az, ha a pénzügyminiszter a gazdasági kabinet vezetőjeként őrködik a privatizációs stratégia megvalósulásán, biztosítja az általános gazdaságpolitika és a privatizációs stratégia összhangját. A pénzügyminiszternek, de még a privatizációs miniszternek sem kell felelnie konkrét ügyletekért. Ez az ÁV Rt. és az ÁVÜ dolga. Szükséges viszont, hogy a pénzügyminiszter egyetértési jogot gyakorolhasson a két privatizációs intézmény igazgatósági tagjainak, illetve vezérigazgatójának kinevezése tekintetében, akiket egyébként a privatizációs tárca nélküli miniszternek kell megbíznia.