1945 előtt az államot más gazdasági szereplőkkel bonyolított tranzakciókban a Kincstári Jogügyi Igazgatóság képviselte – tulajdonképpen ennek a szervezetnek az újbóli felállításáról és az ehhez szükséges stabil jogszabályi háttér megteremtéséről volt szó.3 Ugyanakkor a kincstár intézményének felállítására vonatkozó javaslat az adott történelmi pillanatban azonnal felvetett egy kényes – és mint később kiderült, még 15 évig megválaszolatlanul maradt – kérdést. Nevezetesen azt, hogy mi legyen a viszony az állam különféle vagyontárgyait kezelő szervezetek között: a kincstárivagyon-kezelő szervezet legyen a privatizációs szervezet része vagy éppen fordítva: a privatizációs szervezet kerüljön a Kincstár irányítása alá. Egyébként – elvben – lehetséges egy harmadik modell is. A Fidesz éppen ezzel kísérletezett, amikor mind a kétfajta szervezetet besorolta a Miniszterelnöki Hivatal (MeH) alá (4.7.). A valóságban persze a helyzet még ennél is bonyolultabb volt, hiszen az állam „kincstári” vagyonának körébe nagyon sokféle vagyontárgy tartozott, és ezek kezelésére-működtetésére is felállítottak szervezeteket (pl. Államadósság Kezelő Központ, Útgazdálkodási és Koordinációs Központ4) – olyanokat, amelyek a privatizációval még érintőleges kapcsolatban sem voltak.

1991 végén a vita még elsősorban arról folyt, hogy ki felügyelje a kincstárat. A PM természetesen saját magára gondolt, de az akkori kincstárivagyon-kezelő szervezet a függetlenségéért lobbizott.

Az MSZP–SZDSZ-kormány programjában a kincstár megteremtése nem szerepelt, arról viszont határozott elképzelése volt a két párt szakértői gárdájának, hogy az ÁVÜ és az ÁV Rt. összevonásakor a KVSZ helyzetét is végérvényesen rendezni kell. A legkézenfekvőbbnek az tűnt, hogy az új, egyesített vagyonkezelő szervezet vegye át a KVSZ összes értékesítésre váró ingatlanát. Ebből semmi sem lett, a KVSZ helyzete nem rendeződött az 1995 első felében elfogadott, privatizációs törvényben sem. 1995 második felében ismét új helyzet állt elő. Bokros Lajos pénzügyminiszter koncepciójában ugyanis a kincstár egészen más megközelítésből vált fontossá. Őt nem a vagyon érdekelte: az államháztartás folyó kiadásait és bevételeit akarta racionális módon kezelni, és ilyen koncepció mentén építette fel a magyar államkincstárt. De azért – hogy mégiscsak történjen valami – a kincstári vagyonra vonatkozó legfontosabb rendelkezéseket a PM beépítette az 1995 utolsó napjaiban módosított államháztartási törvénybe (Áht.).9 Ekkor váltott nevet a KVSZ, és lett belőle KVI.

A kincstári vagyon szemszögéből nézve ennek a kérdéskörnek az Áht.-ba történt beszuszakolása (2.2.1.3.) káros volt. Egyrészt azért, mert az a látszat keletkezett, mintha a feladat meg lenne oldva, másrészt súlyos kifogások merültek fel a tételes szabályozást illetően is. Az Áht. ugyanis olyan megfogalmazásokat használt, melyek úgy is értelmezhetők voltak, mintha a privatizációs folyamat a kincstári vagyon lebontásának része lenne, s ebből következően a privatizációval kapcsolatos minden jogosítvány végső soron a KVI, illetve a PM kezében lenne. A vonatkozó paragrafusokat érdemes szó szerint is idézni:

Végeredményben tehát a kincstárivagyon-kezelő szervezet nem fuzionált az ÁVÜ–ÁV Rt. csoporttal. Ez elsősorban a KVSZ ellenállásán múlt – vezetői mindent megtettek az összevonás ellen. Nem volt egyértelmű a PM álláspontja sem. A KVSZ vezetői pedig – nagyon ügyesen – elsősorban azzal érveltek, hogy a kincstári vagyon őrzésével több mint 900 fő foglalkozik (nem vagyonkezelésről, szó szoros értelemben vett fegyveres őrzésről van szó!), és az összeolvasztás eredményeképpen az ÁPV Rt. létszáma 900 fővel duzzadna. Ez Bartha Ferenc és környezete számára perdöntő érv volt egy olyan politikai helyzetben, amikor a sajtó amúgy is az ÁPV Rt. túlhatalmáról cikkezett. (Az csak jóval később, 2008-ban derült ki, hogy mekkora kavarodás támad abból, ha összevonnak két, vagyonstruktúráját illetően ennyire különböző szervezetet, amelyek közül az egyik egy évtizeden át a költségvetési intézményekre szabott számviteli rendszer szerint működik, míg a másikra kezdettől fogva a normál gazdasági társaságokra érvényes számviteli szabályok vonatkoztak. Ennek a problémának a kezelése több mint egy éven át szinte teljesen lekötötte az egységes szervezet, az MNV Zrt. minden energiáját.)

Az 1998. évi választások után megint szervezeti változás történt. A Fidesz-kormány – minden különösebb elvi előkészítés és/vagy a nyilvánosság előtt lefolytatott vita nélkül – a KVI feletti rendelkezést elvonta a pénzügyminisztertől, s az Áht. módosításával a Miniszterelnöki Hivatalt vezető minisztert jelölte ki a kormány kincstári vagyonért felelős miniszterévé.12 A KVI új vezetőt kapott – aki honnan máshonnan jöhetett volna, mint a PM-ből –, s megkezdődött a KVI vagyonának részleges átcsoportosítása az ÁPV Rt.-hez. 2002-ben – a kormányváltás után – a KVI visszakerült a PM-hez. Az alapvető zavarok azonban ettől sem szűntek meg: továbbra sem születtek világos, egyértelmű elhatárolások, feladatkijelölések, és nem készült egységes kincstári vagyontörvény sem. Sőt, a helyzet áttekinthetetlensége tovább fokozódott azzal, hogy az állam termőföldvagyonának kezelésére létrejött a Nemzeti Földalapkezelő Szervezet (4.7.3.), amely elvileg ugyan a kincstári vagyon része kellett volna, hogy legyen, jogszabályilag azonban mégis a földművelésügyi tárcánál volt. 2004/2005 fordulóján a PM megbízásából Sárközy Tamás letett egy új javaslatot a helyzet komplex rendezésére, de a PM vezetése nem fogadta el.