Ha 2009 távlatából visszagondolunk az első privatizációs szervezet, az ÁVÜ működésére és arra a feltételrendszerre, ahogyan az ÁVÜ mint költségvetési intézmény beilleszkedett az állami vagyon tulajdonlásának, irányításának és ellenőrzésének rendszerébe, akkor megdöbbentő, hogy két évtized alatt mennyivel bonyolultabbá váltak a viszonyok. A következő három ábrán (4.9. ábra, 4.10. ábra és 4.11. ábra) azt követjük majd nyomon, hogy az állami vagyon kezelésével és privatizációjával megbízott szervezet miként működött

szempontjából.

 

Állami Vagyonügynökség. Mint a vastag nyilak jelzik az ábrákon, az ÁVÜ közvetlenül tulajdonolta az alá rendelt állami vállalatokat és gazdasági társaságokat. A szervezet igazgatótanácsa közvetlenül utasította az ÁVÜ apparátusát, az apparátus pedig a cégeket. Az ÁVÜ-nek joga volt az alárendelt cégek működését közvetlenül is ellenőrizni. Az Állami Számvevőszéknek joga volt az ÁVÜ-t is, és az állami tulajdonú cégeket is ellenőrizni. Az ÁVÜ munkájáról a kormány számolt be az Országgyűlésnek.

 

 

ÁV Rt., ÁPV Rt., ÁPV Zrt. Az állami vagyonkezelő szervezetek sorában 1992-ben jelent meg először a részvénytársasági forma (ÁV Rt.). Ez a szervezet, miképpen később az ÁPV Rt., illetve az ÁPV Zrt. is, már csak közvetett módon volt tulajdonosa az alárendelt vállalatoknak. A jogi és számviteli helyzetet némileg leegyszerűsítve (4.3.3.4.) azt mondhatjuk, hogy ezek a szervezetek a magyar állam nevében csak vagyonkezelői jogosítványokat kaptak. A vagyonkezelő cégben viszont a tulajdonosi jogosítványokat – megint csak a magyar állam nevében – a privatizációért, illetve későbbi elnevezéssel az állami vagyonért felelős miniszter gyakorolta. A vagyonkezelő gazdasági társaságnak – természetesen – kellett, hogy legyen IG-je és FB-je, és szigorú szabály volt arra, hogy az előbbit a privatizációért felelős miniszter javaslatai alapján a kormány nevezte ki (hallgatólagosan a koalíciós arányok szerint), míg az utóbbiba – más szervezetek mellett – hivatalosan is az Országgyűlésben frakciót alkotók pártok küldtek delegáltakat. A privatizációs szervezet működését az FB és az Állami Számvevőszék is ellenőrizte. A vagyonkezelőhöz tartozó társaságokat viszont – amennyiben többségi állami tulajdonban voltak – ellenőrizhette az Állami Számvevőszék is.

 

 

Nemzeti Vagyongazdálkodási Tanács, MNV Zrt. A vagyontörvény a korábbiaknál még bonyolultabb struktúrát hozott létre. Az állami vagyon feletti tulajdonosi jogokat ugyanis a törvény 3. §-a a héttagú Nemzeti Vagyongazdálkodási Tanácsra ruházta, miközben a cégek, a föld- és az ingatlanvagyon feletti tényleges rendelkezési jogosítványok az MNV Zrt. apparátusa kezében voltak. Másfelől viszont az MNV Zrt. felett nem állt egy, a Gt. szerint IG-nek nevezhető testület, mert a Vagyontanács szemszögéből nézve az MNV Zrt. a Tanács munkaszervezete volt csupán; az ellenőrző bizottság pedig egyszerre volt az MNV Zrt. és a fentebbi ok miatt csak kváziigazgatósági funkciókat ellátó Vagyontanács ellenőri szervezete is.1 Új megoldás volt az is, hogy a Vagyontanács kinevezésében a köztársasági elnök is jogkört kapott – ez korábban nem volt bevett gyakorlat.

 

 

Bonyolult jogi helyzet alakult ki az állami vagyonért felelős miniszter, adott esetben a pénzügyminiszter és a különféle szervezetek hierarchiájában is. A miniszter ugyanis nem volt semmilyen módon felettese a Vagyontanácsnak, ha utasítani akarta az apparátust, akkor mint a részvényesi jogok gyakorlója ezt megtehette – de ez lényegében a Vagyontanács megkerülését jelentette, és ezzel esetenként magára húzta a döntés teljes felelősségét. Mint ahogyan ez ilyen konstrukciók esetében lenni szokott, a Vagyontanács esetében is hamar kialakult az a kényelmes és biztos viselkedési mód, hogy szinte minden fontos döntést feltoltak a PM szintjére, és ezzel mintegy „megrendelték” az RJGY formájában érkező direkt utasítást.2 Ezt követően állt csak neki az MNV Zrt. apparátusa megvizsgálni, hogy végrehajtható-e a miniszteri utasítás. Ha úgy találták, hogy nem, akkor megkezdődtek a végeláthatatlan hosszúságú tárcaközi egyeztetések.3