Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon II.

Intézmények, technikák

5.1. Privatizáció verseny és pénz nélkül

"You can fool some of the people

all of the time,

and all of the people some of the time,

but you cannot fool all of the people all of the time."

Abraham Lincoln

Utólag megállapítható, hogy az 1989. évi átalakulási törvény (2.2.1.1) nem csak a valódi privatizációnak, de az álprivatizációnak is utat nyitott. Ez a törvény tette lehetővé, hogy a privatizáció során a tulajdonjogot pénzért megvásárló külső, valódi befektető mellett, különféle jogcímeken más tulajdonosok a verseny mellőzésével, ingyen is részesedést szerezhessenek.1 Az átalakulási törvényi alkotói ugyanis mindenkit boldoggá akartak tenni. A helyi önkormányzatok, az alkalmazottak, sőt maguk az átalakuló vállalatok is automatikusan részesedést kaptak a vállalatból alakult részvénytársaságban vagy kft.-ben. A törvényalkotót 1989-ben az a szándék vezette, hogy a társadalom minél szélesebb rétegeit megnyerje a privatizációnak, sőt érdekeltté tegye abban. De megfogalmazhatjuk a célt az ellenkező oldalról is: a politika arra törekedett, hogy csökkentse a különféle társadalmi csoportok és intézmények privatizációval szembeni ellenállását. Az angol nyelv szellemes módon különbözteti meg a shareholdert a stakeholdertől, azaz – közelítő fordítással – a társaság tulajdonosát a társaság dolgaiban érdekeltséggel bíró személyektől. Tulajdonképpen itt is erről volt szó. A verseny mellőzése és az ingyenes vagyonjuttatás tudatosan vállalt kompromisszuma volt a magyar privatizációnak, jóllehet a döntéshozók többsége az egyedi döntések meghozatalakor nem volt tisztában a messze ható következményekkel.

1989-ben a privatizációra váró vagyon – a későbbi terminológiát használva: az állam vállalkozói vagyona – tulajdonjogilag rendezett állapotban volt. Kimondható volt, illetve kimondható lett volna, hogy minden ilyen vagyontárgy az állam tulajdonában van, s az államot a privatizációban egyetlen szervezet, az ÁVÜ képviseli. Kimondható volt, illetve kimondható lett volna, hogy a vagyont csak versenyeztetés útján lehet megszerezni, s a vagyon azé lesz, aki a legtöbbet adja érte. Tágabb értelemben szintén a stakeholderek megnyerésére irányuló akcióként lehet értelmezni a társadalombiztosítási alapoknak ingyenesen átadott, több tízmilliárdos és a nemzetiségi önkormányzatoknak adott fél milliárdos vagyon ügyét2 is. Ezek jogi értelemben már nem kapcsolódtak az átalakulási törvényhez, más megfontolások, más jogszabályok alapján mentek végbe ezek a tranzakciók. Arra is szép számmal volt példa, különösen az 1990-es évek első felében, hogy az állam valamilyen rövidtávú költségvetési megfontolásból állami cégnek vagy állami alapnak adott társasági részesedést – tudván-tudva, hogy ez a részvénycsomag hamarosan a piacra kerül. (Ez utóbbira visszatérő példa az állami fejlesztési bank, vagy az állami tulajdonú Postabank feltöltése, de kapott részvénycsomagot a MÁV is, meg a Gépjármű Felelősségbiztosítási és Kárrendezési Alap is.)

Akármi is volt a kiváltó ok, a következmény ugyanaz: azzal, hogy a jogalkotó ingyen és verseny nélkül tulajdoni jogot biztosított valakinek vagy valakiknek, a 100%-os állami tulajdonból egyszerre osztott tulajdonná vált. Ezáltal a helyzet külső befektetők szemszögéből a lényegesen bonyolultabb lett.3

5.1. táblázat. Ingyenes vagyonátadások, 1990–2004

Kedvezményezettek	Átadott vagyon értéke (Mrd Ft)	A részletek ismertetése (Fejezet, alfejezet száma)
Önkormányzatok
- Települési önkormányzatok	300–350	5.2
- Társadalombiztosítási önkormányzatok*	60–65	5.3
- Nemzetiségi önkormányzatok	0,5	5.1
Versenyszféra
- Átalakult vállalatok	26	5.4.1.1
- Alkalmazottak, vezetők	n. a.	5.4
- MBFB	n. a	7.2
- GFBKA (Gépjármű Felelősségbiztosítási Kárrendezési Alap)	n. a.	5.1.1
- MÁV	n. a.	5.1.1.

Megjegyzés: * Az 1993–97 között átadott vagyon maradékát (kb. 20–25 Mrd Ft értéket) az Ogy. 1998 nyarán visszavette.

Az állami vagyonkezelő szervezetek apparátusa kezdettől fogva ellenérzéssel viseltetett a kvázi-tulajdonosokkal szemben. Ahol lehetett, megjelenésüket próbálta késleltetni és/vagy megakadályozni. Az apparátust nyomasztották a számára jól átlátható ellentmondások, s mert tudta, hogy ezek a csoportok az esetek túlnyomó részében csak egészen rövid ideig lesznek tulajdonosai a nekik ingyen juttatott részvénymennyiségnek. Az élesebb szemű megfigyelők már 1989-ben sejtették, a gyakorlat emberei legkésőbb 1992-ben, saját személyes tapasztalataik alapján értették meg a valós összefüggéseket: A kvázitulajdonosokat érdekeik abba az irányba nyomják, hogy részvényeiket eladják a meghatározó tulajdoni hányaddal rendelkező külső befektetőnek, vagy ami még rosszabb, eladják az első arra járó vevőnek. 1992-ben már az is jól látható volt, hogy a kvázitulajdonosoktól a külső befektetők lényegesen olcsóbban szerzik meg a részvényeket, mintha az állami vagyonkezelőtől vásárolták volna meg. Az a veszély is látható volt, hogy amennyiben a kvázitulajdonosi csoportok előbb kapják meg részvényeiket, mint hogy a társaság részvényeinek többségét az állami vagyonkezelő értékesíti külső befektetőnek, bekövetkezhet, hogy egy potenciális stratégiai befektető minimális összegért megszerzett 5–10%-os részvényhányaddal betelepszik a cégbe, s ebből a pozícióból maga diktálja a további vásárlás feltételeit.

1: Türelem rózsát terem – a Ferroglobus privatizációja

Az acél-nagykereskedő cégnek az eladása 1994 óta húzódott, mert a magyar acélipari vállalatok szerették volna maguk megvenni ezt a jól prosperáló, készpénzzel is jól ellátott társaságot. Az ÁVÜ, majd az ÁV Rt. hajlott is erre, s ilyen megfontolásokkal megpróbálta „elutálni” a társaság iránt érdeklődő két német befektetőt. Egyikük, a német Klöckner cég azonban kitartónak bizonyult, s miután 1996-ban megvette a települési önkormányzatokhoz került 10,2%-ot, az ÁPV Rt.-nek nem volt más választása, mint hogy a másik érdeklődőnek, a német Thyssen csoport egyik cégének névértéken odaadja a „maradék” 79%-ot.4 2006-ban a Klöckner a saját részvényeit eladta a Thyssen csoportnak.

A vagyonkezelő szervezetek, akiknek munkáját elsősorban a privatizációs bevétel nagyságán mérte a kormányzat, folyamatosan azon bosszankodtak, hogy ugyanazzal a munkamennyiséggel (sőt kevesebb munkával) nagyobb árbevételt tudtak volna elérni, ha a törvények nem kényszerítették volna őket arra, hogy a részvények 10 vagy akár 40 százalékát ingyenesen adják át a kvázitulajdonosoknak. Miután a kótyavetye vádja a privatizáció másfél évtizedében mindvégig a levegőben volt, a privatizátorok pontosan tudták, hogy az adófizetők állampolgárok szempontjából az igazi vagyonvesztés az ingyen juttatott részvények másodlagos eladásakor történik. A vagyonkezelő szervezetek frusztrációját még fokozta az a körülmény, hogy mindezek az ellentmondások csak nehezen, vagy egyáltalán nem voltak kommunikálhatók a közvélemény számára,5 s emiatt rájuk privatizátorokra zúdult és zúdul a közvélemény haragja.

További gondok forrása volt, hogy az automatikus és ingyenes vagyonjuttatás szabályai ellentmondásosan, pontatlanul, helyenként kifejezetten irracionális módon lettek megfogalmazva. Így a fő tulajdonos – a külső befektető – mellett megjelenő egyéb tulajdonosok jogainak és érdekeinek figyelembevétele hallatlanul bonyolulttá vált. Ez viszont megkövetelte, hogy az állami vagyonkezelő szervezetek külső tanácsadó, lebonyolító szervezetekre támaszkodjanak. Ez jelentős költségkihatással járt (a tranzakció értékének 3–10%-a), de talán ennél is fontosabb, hogy a tanácsadó közbeiktatásával egy újabb önérdekű szereplő jelent meg a színen, aki létével még tovább bonyolította a privatizációs folyamatot, további értetlenséget és ellenszenvet keltett a közvéleményben (7.6).

1	A kérdéskör kelet-európai összehasonlító elemzését ld. Frydman és szerzőtársai (1996).
2	1996-ban az ÁPV Rt. 500 M Ft értékű Mol részvényt juttatott erre a célra. Ebből az Országos Cigány Önkormányzat 200–300 M Ft értékű részvényt kapott, amelyet később – tisztázatlan körülmények között – értékesített. Minderre a 2003-as vezetőségcsere nyomán derült fény. Ugyanebben az időben, több mint 10 nemzeti és etnikai önkormányzat is kapott ingatlanvagyont ingyenes használatra, de az állami tulajdonjog fenntartásával. 2006 végén ezek az önkormányzatok mégis megkapták a tulajdonjogokat, mintegy 1 Mrd Ft értékben. HVG, 2006. dec. 9.
3	A nagy állami vállalatok részvényeinek kárpótlási jegyekért történt becserélése, amennyiben ez a privatizáció előtt történt, hasonló következményekkel járt. De ezt külön fejezet tárgyalja (2. fejezet).
4	VÜ, 1997. máj. 20.
5	A magyar sajtóban Papp (1997a, b) írásai jelentették az egyetlen kísérletet arra, hogy a közvéleményben tudatosítsa ezeket az ellentmondásokat.