Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon II.

Intézmények, technikák

4.2.1. Az ÁVÜ megalakulásának körülményei

„Minden hatalmat az egyközpontúnak, vagy sok kis hatalmat kisebb szereplőknek? Nagy a különbség.”

Tömpe István (2015) 1

Mint azt a folyamat résztvevői maguk is látták, az ÁVÜ-t több, egy időben jelentkező, egymással is összefüggő politikai igény hozta létre. Először is szükség volt egy olyan szervezetre, amely az állam nevében levezényli a privatizációt: ellenőriz, koordinál és nyilvántart. Ahogy Tömpe István kormánybiztos kissé cinikusan, de igencsak találóan megfogalmazta: „Igyekeztem meggyőzni a parlamenti képviselőket is arról, ha nincs egy állami »pecsételő« szerv, akkor a közvélemény őket fogja hibáztatni a történtekért.”2 Ennek a szervezetnek a neve – Pozsgay Imre javaslatára – eredetileg Nemzeti Vagyonalap lett volna.3

Úgy is lehet fogalmazni – lásd Csillag (1991d) –, hogy az ÁVÜ az átalakulási törvény „mellékterméke” volt. Az átalakulási törvény (Át.) ugyanis elrendelte, hogy az átalakuló vállalatok részvényeinek 20%-át egy – akkor még nem létező – állami vagyonkezelő szervezetnek kell átadni. Az új szervezet létrehozását az is indokolta, hogy a privatizáció játékszabályai még nem voltak rögzítve. De a folyamat már beindult, valakinek vagy valakiknek felhatalmazást kellett adni arra, hogy eldöntse, mi fér bele a létező jogszabályok adta keretekbe és mi nem.

Feltehetően a sietség indokolhatta, hogy a kormányzó MDF feladta pár hónappal korábban megfogalmazott, két szervezetre épülő koncepcióját. Tudnivaló ugyanis, hogy az MDF 1989 októberében kiadott programjában még az állt, hogy:

„a versenyszektorba tartozó nemzeti vagyon számvitelileg a nemzeti vagyonalapot képezi. Ezt az alapot a nemzeti vagyonintézet (»állami vagyonalap«) és a privatizációs kormánybiztosság kezeli, az Országgyűlés megbízásából”.4

De hiába volt a sietség. Miközben készült az ún. vagyonvédelmi törvény, annak végleges formába öntését és országgyűlési elfogadtatását késleltették az ÁVÜ felállítására irányuló munkák. Így az 1989 őszére elkészült törvényjavaslat csak 1990. január 26-án emelkedett törvényerőre, s még ennél is később, 1990. március 1-én lépett hatályba, vagyis bő három héttel az első szabad választások előtt. Számos vállalat viszont a törvénytervezet ismeretében jól hajrázott, hogy megelőzze a törvény hatályba lépését. Ez sajátos ördögi kör, amely végigkísérte az egész magyar privatizációt: a visszaéléseket megakadályozni kívánó intézkedések híre felerősíti, meggyorsítja a visszaéléseket.5

Az ÁVÜ apparátusa előbb 10, majd 31 fővel indult, s az eredeti szándékok szerint a 100 fős határt sohasem lépte volna át. Ez az elképzelés azonban nem volt reális: 2000 cég ügyeinek nyomon követéséhez lényegesen több ember kell. A szervezet létszáma 1990 végére megközelítette a 90-et, 1991 végére pedig a 200-at. 1990-ben és 1991 első felében a szervezet egy ügyvezető igazgató (előbb Tömpe István,6 majd Csepi Lajos) és egy ügyvezető igazgatóhelyettes irányításával működött. 1991 októberében állt munkába a második ügyvezető igazgatóhelyettes. A szervezet élén tehát kezdettől fogva, miniszteri besorolású ügyvezető igazgató állt, aki kinevezését közvetlenül a miniszterelnöktől kapta. Helyettese közigazgatási államtitkárnak, az ügyvezető igazgatók pedig helyettes államtitkárnak megfelelő rangot kaptak.

Az ÁVÜ nevét kitaláló és a szervezetet megalapító Tömpe István, valamint a jogszabályt megfogalmazó Sárközy Tamás úgy képzelte, hogy a Vagyonügynökség az állam ügynökeként valóban csak az eladások jóváhagyásával, ellenőrzésével, tanácsadással fog foglalkozni és semmiféle vagyonkezelési-vagyonhasznosítási funkciót nem fog ellátni. Az „ügynökség” elnevezés is erre utalt.7 A gyakorlatban azonban hamar bebizonyosodott, hogy a vagyonkezelés és az értékesítés nem szétválasztható tevékenységek. Az ÁVÜ ügyintézőihez a megalakulás pillanatától kezdve irdatlan mennyiségben áramlottak a döntésre váró – privatizációtól független – ügyek. Tárgyalni kellett a cég menedzsmentjével, a hitelező bankokkal, az ágazati minisztériummal, az adóhivatallal, a tb-vel stb. Ennek a logikának felelt meg az is, hogy az ÁVÜ ügyvezető igazgatója kezdetben állandó meghívottként jelen volt a kormány gazdasági kabinetjének ülésein is.8

A vállalati élet mindennapjait közelről nem ismerő, első vezetői garnitúra ezekre a feladatokra nem volt felkészülve. Az ÁVÜ vezetése és a stáb zömmel a funkcionális kormányzati szervek embereiből rekrutálódott (PM, OT, Árhivatal) – ott ilyen napi döntésekkel nemigen foglalkoztak. Pedig ez maga a vagyonkezelés: még eladásról szó sincs, de máris dönteni kell. A döntéshozatal tehát újfajta szakértelmet igényelt, melynek megszerzése időbe telt. Ez volt az indoka annak, hogy az újonnan alakult ÁVÜ, informális módon, az állami bankok felügyeletét gyorsan „átpasszolta” a Pénzügyminisztériumnak.9

De nem csak minőségi, mennyiségi értelemben is újszerű volt a feladat. 1991-ben egy ügyintézőre átlagosan 30-40 cég jutott – ez kezelhetetlenül sok volt.10

4.2. táblázat. Az ÁVÜ állományi létszámának alakulása, 1990–1995 (tényleges átlaglétszámok)

	1990	1991	1992	1993	1994	1995. ápr.
Teljes létszám	56	118	244	355	368	306
– vezető	14	26	48	63	63	..
– ügyintéző	26	63	127	201	208	..
– ügyvitel	14	24	61	83	89	..
– fizikai	2	5	8	8	8	..

Forrás: ÁVÜ (1995), ÁSZ (1995: 80).

A törvény azt is kimondta, hogy az ÁVÜ közvetlenül nem végezhet vagyonértékesítést: minden tranzakcióhoz – értékhatártól függetlenül – tanácsadót kell igénybe vennie. De ez nem működött. Az idevágó törvényi passzus gyakorlati alkalmazhatatlansága akkor bukkant elő, amikor 1991 februárjában az ÁVÜ értékesíteni kívánta a Co-Nexus Rt.-ben birtokolt 6 M Ft-os kisebbségi pakettjét. Ekkor vált mindenki számára nyilvánvalóvá, hogy ha ilyen volumenű ügyek esetében is tanácsadót alkalmaznak, akkor többe fog kerülni a leves, mint hús.

1	Id. mű: 344.
2	ÁVÜ (1995), lásd még Csepi (2004) szűkszavú visszaemlékezéseit.
3	Lásd Martonyi János interjúját (HVG, 1989. dec. 9.) és Tömpe István visszaemlékezését (MaNcs, 2005. szept. 8.). Lehetséges, hogy a visszaemlékezők tévednek, és a pontos elnevezés eredetileg Nemzeti Vagyonügynökség volt, de az is lehetséges, hogy párhuzamosan több név is közszájon forgott (MOL (2010)]. Az újonnan alapított intézmény székhelye a bejegyzés szerint Kossuth tér 4. volt, majd pedig az egykori Országos Tervhivatal Roosevelt tér 7–8. cím alatt található épülete – az ún. Spenótház, amit a 2000-es években műszaki okokból lebontottak.
4	MDF (1989: 64).
5	Sárközy (1993: 140).
6	Tömpe kinevezése előtt még rajta volt a „listán” Kotz László, Bokros Lajos és Martonyi János neve is. Tömpe mellett az MSZP döntött, név szerint Nyers Rezső (Tömpe. 2015: 364).
7	Sárközy (1991: 29) szerint az 1989 őszén érvényes koncepció a Vagyonügynökséget alapvetően privatizációs tanácsadó és értékpapír-kezelő szervként kívánta működtetni. A mai tapasztalatok fényében nehéz elgondolni, hogy egy effajta intézmény valójában mit is csinált volna. Sok érdekes részletet olvashatunk ezekről a vitákról Tömpe (2015) önéletrajzában (id. mű: 363–366).
8	Egy lapinterjúban Csepi Lajos sajnálattal említi, hogy most már nem kap meghívót e testület üléseire (Figyelő, 1992. nov. 12., újraközölve Macher, 2000).
9	Tömpe István visszaemlékezése szerint ez történt: „Felhívtam Rabár Ferencet, elmondtam, náluk természetes helye volna a banki tulajdonnak és felügyeletnek (ismertem korábban a Járai Zsiga–Barátossi Kati részleget), s kértem, vegye át az intézkedés jogát addig is, amíg a törvényi háttér nem változik. Rabár egyetértett, és ők mentek, egy ideig mindenképpen, a közgyűlésekre, intézkedtek stb.” Tömpe István személyes közlése 2018. március 27-én.
10	Ezzel természetesen mind az ÁVÜ-vezetés, mind a kormányzat tisztában volt. „Az egy ügyintézőre jutó átlagos ügyszám folyamatosan 30-40 körül mozgott, ami – tekintettel az ügyek rendkívüli összetettségére – állandó túlterhelést, feszültségeket és számos munkavégzési pontatlanságot, hiányosságot okozott. A nagy tömegű operatív feladat nem adott lehetőséget a megfelelő elvi-tudományos megalapozásra, az ÁVÜ álláspontjának közéleti-nyilvános fórumokon való megjelenítésére, képviseletére sem” – olvasható a kormány által az ÁVÜ 1991. évi működéséről készített országgyűlési beszámolóban (Privinfo-évkönyv, 1992: 208).