Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon II.

Intézmények, technikák

5.2.1. Tulajdonszerzés a belterületi föld jogán

1989 nyarán a Nemzeti Kerekasztal tárgyalásokon többször is felmerült, hogy az állami vállalatok által elfoglalt, illetve használt telkek, az ún. belterületi földek tulajdonjogilag mielőbb kerüljenek a községi önkormányzatokhoz. Az elgondolás az volt, hogy az állami vállalatok vagyonának megállapításakor célszerű egy olyan ellenérdekű felet is bevonni az alkuba, aki nem a mielőbbi privatizációban, hanem a magas cégértékben érdekelt. Ez a követelés azután – mint látni fogjuk, meglehetősen kapkodó módon – be is épült az 1989 tavaszán elfogadott átalakulási törvénybe.1 A törvény az eredeti és az 1990. évi LXXII. tv. módosító rendelkezéseivel egyaránt úgy fogalmazott, hogy

„21. § (1) az átalakuló vállalat vagyonmérlegében szereplő belterületi föld értékének megfelelő üzletrész (részvény) a föld fekvése szerinti önkormányzatot illeti meg”.

Ahhoz, hogy megértsük a későbbi vitákat, először is tisztázni kell, hogy mi is az a belterületi föld. Ez egy ingatlan-nyilvántartási szakkifejezés, amelynek a vállalati átalakulás összefüggésében van kapcsolata a privatizációval. Az átalakuló állami vállalat köteles volt tájékoztatni a területileg illetékes önkormányzatot, hogy a vállalat által elfoglalt építési telek, lakótelek, illetve üdülőtelek területek milyen értékkel kerültek be az átalakulási mérlegbe. (Külterületekre, mezőgazdasági, erdőgazdasági területekre ez a szabály nem vonatkozott.) Itt még nem privatizációról van szó, hanem arról, hogy a privatizáció előtt miként kell megosztani a részvényeket a „központi” állam és a „helyi” állam között.2 Az átalakulási törvény fentebb idézett paragrafusa 1989. július 1. és 1992. augusztus 27. között - az ún. második ÁVÜ-törvény hatályba lépéséig - tehát közel három évig volt érvényben. E törvénycikk alapján 816 települési önkormányzat szerzett jogosultságot 598 átalakult társaság után mindösszesen 3 726 esetben, miután számos olyan vállalat volt, amelynek több településen is volt üzeme, telephelye.3

Az ÁVÜ napi gyakorlatában azonnal felmerült a kérdés, hogy miként kell megállapítani a belterületi föld értékét. Minthogy az átalakulási törvényhez nem készült végrehajtási utasítás, az ÁVÜ-nek magának kellett feloldania minden ellentmondást. Az ÁVÜ jogászai, számviteli szakemberei és közgazdászai4 arra jutottak, hogy a belterületi föld értékét nem önmagában, hanem a „maradékelv” szerint, a társaság nettó vagyona alapján kell meghatározni. Annyi részvény van (annyi részvényt lehet kibocsátani), amennyi a nettó vagyon – s ezt kell jegyzett tőke formájában szétosztani a tulajdonosok – a „központi” állam és a „helyi” állam, azaz az ÁVÜ és az önkormányzat között. Érvként a társasági apport analógiáját használták. Ha valaki a nettó értéken számított összes eszköz x%-át adja – kvázi apportálja az átalakuló vállalatba –, akkor az az igazságos megoldás, hogy a részvényeknek is x%-át kapja meg, függetlenül attól, hogy az apportált vagyon értéke önmagában véve mekkora lenne.

Az ÁVÜ egykori ügyvezető igazgatóhelyettesének, Halmi Gábornak a visszaemlékezése szerint ezzel a számítási móddal több éven keresztül nem is volt baja senkinek. 1992–93 táján azonban „éles eszű jogászok rájöttek, hogy a ’megfelelő’ szót másképpen is lehet értelmezni, és egy-két önkormányzatot felbíztatva pert indítottak az ÁVÜ ellen a belterületi föld értékével egyező névértékű részvénycsomagot követelve”. Az önkormányzatok ezt a pénzt talált pénznek tekintették. Halmi (1996) megfogalmazása azonban túlzónak tűnik. Sárközy ([1997] (189) visszaemlékezései szerint, az ÁVÜ jogászai már 1990 őszén érzékelték a jogszabályi homály miatt esetleg felmerülő gondokat, és kezdeményezték, hogy az 1990 őszén benyújtott, országgyűlési módosító-csomagban erre is kitérjenek. De mivel közeledtek az önkormányzati választások, a kormány nem vállalta fel a korrekciót, mert nem kívánt szembe kerülni sem a koalíció, sem az ellenzék padsoraiban ülő önkormányzati lobbikkal.

Mint már említettük, az 1990 őszén megtartott önkormányzati választásokon a közepes és nagyobb városokban, valamint Budapesten – ahol egyáltalán szóba jöhetett az állam és a város osztozkodása a privatizációs bevételen5 – az ellenzéki pártok (SZDSZ, Fidesz, MSZP) igen erős pozíciókat szereztek. Ezért az MDF-kormány döntéseiben 1991-től általában is érvényesült egyfajta közvetlen önkormányzat-ellenesség, s ez megjelent a belterületi föld ügyének kormányzati kezelése során is.

De térjünk vissza a jogi érvekhez. Az ÁVÜ véleménye szerint az önkormányzatok az állami vállalatok esetében nem tekinthetők alapítónak, mert az átalakulás előtt az állami tulajdon egységes és oszthatatlan volt. Az átalakulás során az önkormányzatok csak „várományosai” lettek egy vagyoni részesedésnek, amelynek nagysága függött a belterületi föld értékétől, de nem feltétlenül volt egyenértékű azzal. Az önkormányzati lobby éppen ezt, az alapítói státusból való kizárást vitatta.

Sárközy ([1993] 108) szerint – aki az ügyben nem csak elméleti jogászként, a privatizációs törvényeket előkészítő tanácsadóként, de a dunaújvárosi önkormányzat jogi tanácsadójaként is érdekelt volt6 – az alapítói jog el nem ismerése azért abszurd, mert ebben az esetben az önkormányzat úgy válhat a gazdasági társaság résztulajdonosává, hogy a társasági szerződést alá sem írta.

Véleményem szerint erre a Sárközi-féle érvre könnyű ellenérveket találni. 1. Nem alapításról, hanem átalakulásról van szó. Ilyen esetben pedig az önkormányzatok helyzete analóg a vállalat dolgozóinak helyzetével. Azok is „várományosi” alapon lesznek részvénytulajdonosok, ők sem írják alá a társasági szerződést. 2. Teljesen mindegy, hogy az önkormányzat alapító, vagy nem alapító. Ha ugyanis alapító, akkor még inkább igaz, hogy arányos módon részt kell vállalni a társaság kötelezettségeiből ugyanúgy, ahogyan az állam (az ÁVÜ) teszi. 3. Ebben az ügyben a Legfelsőbb Bíróság egy ízben már állást foglalt, s kimondta, hogy az önkormányzat nem alapítója a területén átalakulással létrejövő gazdasági társaságnak.7 Hasonlóképpen foglalt állást az Alkotmánybíróság (AB) is, amikor megállapította, hogy a korábban tanácsi alapítású vagy tanácsi kezelésben lévő vállalatok esetében az önkormányzatok nem voltak tulajdonosai a vállalati vagyonnak és „az önkormányzatok tulajdonosi várományosi pozíciójában nincs az Alkotmányból levezethető olyan jogosítványa, amelyek alapján beleszólhatna az állami tulajdon elosztásába.”8

Az alábbiakban bemutatásra kerülő számpélda segítségével plasztikusabban is illusztrálható a két felfogásból adódó különbség.

5.2. táblázat. Illusztráció: 1. sz. vagyonmérleg

Eszközök	Források
Immateriális javak 50	Saját vagyon 150
Belterületi föld 80	Tartozások 250
Egyéb tárgyi eszközök 150
Követelések 100
Pénzeszközök 20
Összesen: 400	400

A törvény két értelmezése:

	ÁVÜ szerint („arányos” érték)	Önkormányzatok szerint („megfelelő” érték)
Kibocsátott részvény (üzletrész) névértéke	150	150
Belterületi föld értékének a vagyonmérleg főösszegéhez viszonyított aránya	80/400 = 0,2 = 20%	--------------------------------
Önkormányzatnak jár	150 * 0,2 = 30	80

Az 5.2 táblázatban szereplő példa esetén az önkormányzatok saját jogértelmezésük szerint nem 30, hanem 80 egységnyi tulajdont kapnak a 150 egységnyi jegyzett tőkéből. Ez sok, de kifizethető. Könnyű azonban olyan számpéldát konstruálni, amelynél az önkormányzat jogértelmezése végrehajthatatlan eredményt ad (5.3. táblázat).

5.3. táblázat. Illusztráció: 2. sz. vagyonmérleg

Eszközök	Források
Immateriális javak 50	Saját vagyon 150
Belterületi föld 180	Tartozások 350
Egyéb tárgyi eszközök 150
Követelések 100
Pénzeszközök 20
Összesen: 500	500

A törvény két értelmezése:

	ÁVÜ szerint („arányos” érték)	Önkormányzatok szerint („megfelelő” érték)
Kibocsátott részvény (üzletrész) névértéke	150	150
Belterületi föld értékének a vagyonmérleg főösszegéhez viszonyított aránya	180/500 = 0,36= 36%	--------------------------------
Önkormányzatnak jár	150 * 0,36 = 54	180

Az 5.3 táblázat számpéldájában az önkormányzatok értelmezése szerint 180 egységnyi részvény jár a kibocsátásra kerülő 150-ből. Ez viszont képtelenség! Bár a példában szereplő számok szélsőségesnek tűnnek, de az ÁVÜ gyakorlatában többször is ilyen helyzet állt elő.

A Telefongyár Vállalatnak az átalakulás előtt a vagyonértéke mínusz 354 M Ft volt. S minthogy veszteséges vállalat a törvények értelmében nem alakulhatott volna át társasággá, arra volt szükség, hogy a külső befektető, a Siemens, mintegy 1 Mrd Ft-os tőkejuttatással pozitívvá tegye a cég mérlegét. Ennek ellenére az elsőfokú bíróság úgy döntött, hogy ebben az esetben is jár a belterületi föld után visszatérítés az önkormányzatnak. Magyarán, az ÁVÜ-t arra kötelezte a bíróság, hogy kvázi megvegye a földet az önkormányzattól! A helyzet paradox: ha ugyanis az ÁVÜ hagyja csődbe menni a Telefongyárat, az önkormányzatnak egy fillér se jutott volna.9

Mint már hangsúlyoztuk, a belterületi földek értékének kiszámításával kapcsolatos jogbizonytalanság mindössze három évig állt fenn. Ha késve is, de 1992-ben az államapparátus – az ÁVÜ véleményét elfogadva – intézkedett. Az 1992. évi LIV. tv. (a második „ÁVÜ-törvény”)-ben már az áll, hogy

42. § (1) „a föld fekvése szerinti önkormányzat az átalakuló vállalat vagyonmérlegében szereplő belterületi föld után a föld értékének a vállalati vagyonmérleg főösszegéhez viszonyított arányban részesedik a saját tőkéből”.10

E törvény alapján 1992-től az önkormányzatok pénzben kapták meg a belterületi föld után járó részesedést, és csak kivételesen volt mód arra, hogy az önkormányzat részvényt, illetve kft. esetén üzletrészt kapjon. Ez utóbbi esetben azonban az önkormányzat is a társaság alapítójának minősült, aláírta a társasági szerződést és az alapító okiratot. Ha viszont a pénzbeli ellentételezést választotta az önkormányzat, akkor a fizetésre csak akkor került sor, ha a társaság valóban privatizálásra került. Ha a privatizációs bevétel az értékesítés során meghaladta a saját tőke nagyságát, a különbség arányos részére az önkormányzat nem tarthatott igényt. Ellenben, ha a bevétel nem érte el az auditált saját tőke névértékét, akkor az önkormányzatnak járó pénzösszeg csökkent. Más megfogalmazásban ez azt jelenti, hogy a második ÁVÜ törvény, miközben megoldott egy égető problémát, teremtett egy újat. Az értékesítés kockázatát az állam aszimmetrikusan osztotta meg az önkormányzatokkal („ha nyerünk, én nyerek, ha vesztünk, te is vesztesz”), ami kétségtelenül vitatható megoldás.

1993 nyarán újabb probléma merült fel. Közeledett ugyanis az új privatizációs törvény által megszabott kényszerátalakulások végső határideje. Ekkor derült ki, hogy az érintett vállalatok többségének könyveiben a belterületi földek „0” értéken vannak nyilvántartva, vagyonértékelésre viszont már nincs idő, s a törvény sem teszi ezt kötelezővé. Az ÁVÜ szakapparátusa ezért jelezte, hogy amennyiben ezek a vállalatok ilyen módon alakulnak át társasággá, az önkormányzatoknak egyáltalán nem jár majd semmiféle kompenzáció. Előre sejthető volt, hogy ennek a döntésnek negatív politikai visszhangja lesz. Felvetődött tehát az új törvény módosításának igénye, amit azonban az ÁVÜ IT – az Országgyűlés leterheltsége és a közelgő választások miatt – elutasított.11

A mából visszatekintve az is vitatható, hogy egyáltalán következetes döntés volt-e 1989-ben az állami vállalatok épületei alatt található területet (telket) önkormányzati tulajdonnak minősíteni. Ilyen alapon a magántulajdonban lévő családi házak esetében is hasonló döntés születhetett volna, hiszen százezrével vannak olyan házak szerte az országban, amelyek az elmúlt 40 év során ingyenesen kiosztott községi parcellákon épültek. De vonatkoztathatnánk ugyanezt a logikát az egyházaknak visszaadott iskolákra, épületekre is. Ott miért nem járt pénz a belterületi föld után? Vitatható az 1989. évi döntés más szempontból is! Miért hozta a jogalkotó kedvezőbb helyzetbe azokat az önkormányzatokat, ahová az elmúlt 40 évben az állam ipart telepített, mint azokat, akik ilyen támogatásban nem részesültek, tehát nincs is belterületi föld, ami után a privatizáció során készpénzt lehetne kapni?

4: Ebül szerzett jószág, ebül vész el. I.

Az első pillanattól kezdve világos volt, hogy az önkormányzatok, amint hozzájutnak a részvényekhez, nyomban túl is adnak rajtuk. Az első nagyobb tranzakció a TVK 10,85%-os részvénycsomagjának értékesítése volt. A tiszaújvárosi önkormányzat a belterületi föld jogán megkapott részvényeit alig néhány hónappal a társaság tőzsdei bevezetése után, 1996 novemberében eladta egy ismeretlen vevőnek – lapjelentések szerint 1346 Ft/részvény áron.12 Valamivel később, 1997 júniusában ugyanezt tette az ingyen kapott Mol részvényekkel is: sietve és titokban eladták ezt a csomagot is.

Botrány kerekedett a Dunaújváros birtokába került DUNAFERR részvények kapcsán is. A városi rendőrség trezorjában őrzött 247 M Ft névértékű csomagot az egyik városházi tisztviselő ellopta, majd felajánlotta értékesítésre annak a Varga Tamásnak, aki Fidesz-közeli vállalkozásaival, majd pedig a jogerős börtönítélet elől történt külföldre menekülésével vált hírhedtté. Vargát orgazdaság miatt a helyi bíróság először 1999-ben ítélte el, Hollandiából pedig csak 2005 tavaszán hozták vissza.13

Az utólagos elemzők bölcsességével persze rákérdezhetünk arra is, ki a felelős a rosszul megfogalmazott törvényi passzusért. Erre a kérdésre is van válasz, méghozzá autentikus forrásból. Sárközy (1997) visszaemlékezésében olvashatjuk a következőket:

„Ami pedig azt a képtelen állítást illeti, hogy ez a rendelkezés a Németh-kormány által lerakott akna lenne a rendszerváltás folyamatában, fel kell hívni a figyelmet arra a tényre, hogy a Németh-kormány által a parlament elé terjesztett törvényjavaslatban az önkormányzatok részesítése nem szerepelt, a parlamenti vitában került be képviselői javaslatra a törvénybe (az indítványt tevő képviselő ma is képviselő).”14 Valójában a szóban forgó törvénymódosítást két MSZMP-s képviselő Lakos László és Zsigmond Attila terjesztette elő az Országgyűlés Gazdasági Bizottságában. Az idő sürgetett, nem volt mód arra, hogy kodifikációs szakemberek ellenőrizzék, jó-e a nem jogász képviselők által javasolt mondat.15

1996 szeptemberében robbant a Tocsik-botrány (9.5.5). Az első leleplező cikk a Figyelőben jelent meg szeptember 19-én.16 s ezt követte 24-én Deutsch Tamás fideszes képviselő parlamenti felszólalása. A kormány október 4-én menesztette az ÁPV Rt. teljes igazgatóságát, az FB kormány által delegált tagjait, majd október 6-án a politika süllyesztőjébe került Suchman Tamás is, akit pár nappal korábban még Horn Gyula a privatizáció ügyein kívül még az ipari és kereskedelmi tárca irányításával is meg akart bízni.

Az igazsághoz hozzátartozik azonban, hogy 1995/96 fordulóján Suchman és az ÁPV Rt. vezetése egyaránt nehéz helyzetbe került. Úgy érezték, hogy alkura vannak kényszerítve, de nincsenek hozzá jó lapjaik. Tehát blöfföltek. Különösen kiélezett volt a helyzet a főváros, Budapest esetében, ahol az MSZP-s Suchman és az SZDSZ-es fővárosi vezetés alkuja önmagában is országos szintű politikai üggyé duzzadt.17 Ráadásul a főváros esetében még az is nehezítette a döntés meghozatalát, hogy nem volt egyértelmű, hogy a belterületi földek utáni járandóság milyen arányban illeti a fővárost, s milyen arányban a kerületeket.

Ebben a kérdésben később, 1997-ben az OTP után járó, belterületi földekhez kapcsolódó jogvitában az Állami Számvevőszék is állást foglalt. Jelentésükben a számvevők azt javasolták az ÁPV Rt.-nek, hogy addig ne fizessen, amíg a megosztás tekintetében jogerős bírói döntés nem születik. Az ÁPV Rt. mégis fizetett, de egy 2007 szeptemberében lezárult per során visszaszerzett 7,7 Mrd Ft értékű OTP-részvényt. A perek azonban még 15 éven át folytatódtak!18 A Pannonplast átalakulása kapcsán kialakult jogvitát hamarabb, 2000 decemberében zárta le a Legfelsőbb Bíróság felülvizsgálati tanácsa, kimondva, hogy az 1991. szeptember 1. előtt átalakult vállalatok esetében a fővárosban a kerületi önkormányzatokat illeti meg a belterületi föld után járó ellenérték.19

A gyorsan foganatosított leváltásokon túl, az ÁPV Rt.-t még 1996 őszén kormányhatározat kötelezte a kifizetések felgyorsítására. Egy fél év alatt 430 társaság több mint 2000 tétele után 26 Mrd Ft-nyi vagyont adott ki az ÁPV Rt. (5.4 táblázat). Hamarosan kiderült azonban, hogy a fizetések felgyorsítása sem olyan egyszerű ügy. Az ÁPV Rt. IG 1997 elején úgy rendelkezett, hogy a kifizetésekkel egy időben az érintett önkormányzatoktól nyilatkozatot kell kérni, hogy a jövőben újabb követelésekkel már nem fognak jelentkezni.20 Az Állami Számvevőszék (1997c) azonban ezt is kifogásolta, s ezért pár hónappal később még itt is retirálni kényszerült az állami vagyonkezelő. Sőt, a „javított” törvény, a fentebb idézett 1992. évi LIV. tv. 42. §. (1) bekezdésének értelmezése körül is zavar támadt. Az önkormányzatok – pontosabban jogi képviselőik – hirtelen felidézték a fentebb már általunk is említett aszimmetrikus megoldás ellentmondásosságát, miszerint a sajáttőke névértéke feletti értékesítés hasznából az állami vagyonkezelő kizárta az önkormányzatokat. Ebből is ellentételes kimenetelű perek sorozata született, ezért 1998 novemberében az ÁPV Rt. kérte a LB jogegységi határozatát. Ahhoz is az LB jogegységi döntése kellett, hogy egyértelművé váljék, vajon az átalakuló vállalat vagyon-mérleg-tervezete vagy a későbbi végleges vagyonmérlegadatai a mérvadóak.21

1996 decemberében – a Tocsik-botrány hatására – a kormány a Ptk. szerint járó 20%-ban határozta meg az ÁPV Rt. által fizetendő büntető kamat mértékét. Az érintettek egy része vitatta ezt a mértéket, s perre ment. Miután két különböző perben a Legfelsőbb Bíróság eltérő ítéletet hozott – egy esetben a gazdasági kollégium a jegybanki alapkamat kétszeresét, egy másik ügyben a polgári kollégium 20%-ot mondott, jogegységi döntésre volt szükség. Ez 1998. április 22-én született meg. E szerint az ÁPV Rt. a különböző jogcímen keletkező fizetési kötelezettségei után késedelmes fizetés esetén 20%-os kamatot kell hogy fizessen. Ezzel nem oldódott meg minden probléma, ugyanis az ÁPV Rt. egyes önkormányzatoknak már korábban kifizette a jegybanki alapkamat kétszeresét.22 Az ÁPV Rt. és a települési önkormányzatok vitája a belterületi föld után fizetendő járandóságért még sok éven át nem zárult le. Jól lehet az ÁPV Rt. évente önkormányzatok százai felé teljesített kifizetéseket, több esetben is előfordult, hogy a kétoldalú szerződésben rögzített időponthoz képest az állami vagyonkezelő néhány napos késedelembe esett. Ez azután jogalapot szolgáltatott az önkormányzatoknak, hogy felmondják az évekkel korábban megállapodásokat, és ismét bírósághoz forduljanak. Így fordulhatott elő, hogy 2002 őszén 150 önkormányzat indított újabb pereket az ÁPV Rt. ellen. Ezek nyomán az ÁPV Rt. sok esetben kifizette azt a kamatkövetelést, amiért azután – később – az ÁSZ elmarasztalta, mondván, hogy a másik fél határidő-tévesztése miatt nem is kellett volna fizetni.23

5.4. táblázat. A vagyonkezelők kifizetései a belterületi föld tulajdonlása címén, 1989–2009 (Mrd Ft)

Év	Átalakulási törvény (1989. évi XIII. tv.) szerint 1389 társaság után	Második ÁVÜ törvény (1992. évi LIV. tv.) szerint 573 társaság után
1989	0,036	...
1990	1,661	...
1991	17,461	...
1992	10,422	0,281
1993	7,454	1,927
1994	4,761	1,716
1995	7,442	1,083
1996	25,970	1,734
1997	28,702	3,445
1998	4,610	2,426
1999	3,485	0,804
2000	2,583	5,328
2001	0,845	2,609
2002*	-6,750	6,328
2003	0,386	0,665
2004	0,395	0,991
2005	0,330	0,130
2006	0,498	0,064
2007	0,157	0,154
2008	5,7	0
2009**	0,324	0
Összesen	116,472	29,685

Megjegyzés: * A visszafizetések egyenlege 2002-ben az ÁPV Rt. számára pozitív volt. ** Előirányzat.

Forrás: Gansperger (2000) 839–840; Faragó (2001) 945; Mészáros–László (2003) 952–954.

5: Az se lett volna jó, ha az államé marad a belterületi föld

Sem a magyar, sem a nemzetközi szakirodalom nem szentelt kellő figyelmet annak, hogy a belterületi föld problémáját miként kezelték az egyes posztszocialista országok. Csak egy viszonylag későn megjelent tanulmány – Dower–Pyle 2016 – mutatta be, hogy az a megoldás is mennyi problémát eredményezett, amit Oroszországban alkalmaztak. Ott ugyanis az történt, hogy a közepes és nagyméretű vállalatok privatizációja során a belterületi föld a központi állam tulajdonában maradt, minek következtében a vállalat új tulajdonosait éppen az akadályozta a fejlesztésben, hogy nem rendelkeztek a telek felett tulajdonjoggal. Bár időközben több új törvény is született, még 2011–12-ben is az volt a helyzet, hogy a nagyvárosokban működő vállalatoknak csak az ¼ volt tulajdonosa annak a teleknek, amelyen a vállalat ingatlanai álltak. Végeredményben ez a jogi helyzet pazarláshoz vezetett. Míg a világ nagyvárosaiban a beépített területek 5%-át foglalják az iparvállalatok, Oroszország városaiban az arány az 1/3-ot is meghaladja.

1	Volt egy másik logika is. Ha az állam megosztja az szja-t az önkormányzatokkal, akkor logikus, hogy a privatizációs bevételekkel is valami ilyesmi történjen. Ld. Tömpe (2015) 369.
2	Sárközy (1997) 188.
3	Kovács (1998) 868.
4	Név szerint, Lascsik Attila és Várgedő Lajos játszott itt fontos szerepet.
5	A fenti állítás némi leegyszerűsítést tartalmaz. Az 1992. évi LIV. tv. ugyanis nem határozta meg egyértelműen, hogy mi lesz az önkormányzatok járandóságának mértéke. Az állami vagyonkezelők számára természetesnek tűnt, hogy a kiindulási alap a privatizációs árbevétel, az önkormányzatok az átalakuláskori sajáttőke nagyságából kívántak kiindulni. Ebből is elhúzódó pereskedés lett, melyben az önkormányzatok győztek. A precedens értékű bírói ítélet 1998-ban született.
6	Nyilván ez is indokolta, hogy saját álláspontját ebben a kérdésben ifj. Korsós Antal álnéven tette közzé egy jogi szaklapban. Gazdaság és jog, 1998. 1. sz. A hivatkozást ld. Sárközy (2009) 106. lj.
7	Ld. Pf. I. 20. 127/1992/1. Idézi: PRIVINFO évkönyv 1992., 387.
8	1582/B/1990 AB. határozat.
9	Néhány kevésbé ismert példa: Tervező, Tanácsadó és Információ Rt., INTERPIK Kft., UNIKER Rt., Budapesti Vegyi Rt., Első Magyar Sertéshizlaló Rt.
10	Hasonló megfogalmazás került elfogadásra abban az esetben, ha a gazdasági társaság, vagy az ingatlan eladója nem az állam (azaz az ÁVÜ), hanem maga a vállalat. Ld. Az egyes állami tulajdonban lévő vagyontárgyak önkormányzati tulajdonba adásáról szóló 1991. évi XXXIII. tv. 51. ♣.-át.
11	Ld. az ÁVÜ IT 1993. júl. 8.-i döntését.
12	Figyelő, 1996. nov. 28.
13	HVG, 2005. ápr. 16.
14	id. mű 189.
15	Van azonban ennek a történetnek egy másik értelmezése is, amely ugyancsak Sárközytől származik. Szerinte a jogalkotók és a politikusok 1989 tavaszán tudatosan fogalmaztak, mert valóban tehermentes vagyont kívántak az önkormányzatoknak adni, mintegy kárpótlásul azért, hogy a vállalati termelővagyon értékes részéből nem kaptak semmit. (Sárközy T. közlése 2004. máj. 25-én.) Ennek a gondolatmenetnek egyetlen gyengéje van: a települési önkormányzatoktól csak az 1990. évi törvények vették el a vagyont. Ennek ellensúlyozására irányuló politikai szándék 1989-ben nem merülhetett fel.
16	Krecz–Siposs (1996).
17	Egy későbbi alkalommal – de ugyanebben a konfliktusban – a Főváros még jó hírének csorbítása miatt is bíróságra akart menni egy alkalommal, amikor a fővárosi képviselőknek nem tetszett az ÁPV Rt. egyik nyilatkozata. Ld. www.origo.hu 1999. márc. 19.
18	Ld. ÁPV Zrt. 2007. évi I–III. negyedévi beszámolóját, 27. Végül a 15 éven át húzódó per-sorozat 2011 októberében a felek – vagyis az MNV Zrt. és a budapesti XII. és XIX. kerületi önkormányzatok – közötti peren kívüli egyezséggel zárult. http://www.mnvzrt.hu/sajtoszoba/_/_/sajtokozlemenyek/20111019.html
19	MH, 1999. márc. 29., VG, 2000. dec. 7.
20	Ld. az IG 107/1997. (II. 5.) határozatát
21	Ld. az ÁPV Rt. 1998. évi 32. sz. sajtóközleményét (1998. nov. 12.). http://www.apvrt.hu/sajto/981132.htm. (VG, 1999. júl. 19.)
22	VG, 1997. nov. 27., NSZ, 1998. ápr. 16., ápr. 23., MH, 1998. ápr. 23.
23	Példa erre a Pécs városának kifizetett 112 M Ft tőkésített kamat és kamattartozás ügye az ottani OTP-fiókok alatti telkek jogán. Ezt az ÁSZ 2003. évi jelentése indokolatlannak minősítette.