Kezdetben az éves költségvetési törvények határozták meg, hogy a tanácsi alapítású vállalatok után a megyei önkormányzatok milyen mértékben részesednek az állami vagyonkezelőnél keletkező privatizációs bevételből. Ez a szabályozás elveit tekintve egyértelmű volt, csak a gyakorlatban okozott nehezen kezelhető zavarokat. Ha ugyanis egy ilyen vállalatot 1991-ben vagy 1995-ben értékesítettek, akkor a megyei önkormányzat jussa 50% volt, míg 20% járt, ha az értékesítésre 1992–94 között került sor (merthogy az adott évre vonatkozó költségvetési törvény éppen így rendelkezett). Tovább bonyolította a helyzetet az 1996-os költségvetés, mert ott visszajött az 50%-os szabály, hozzátéve azonban, hogy ez a mérték csökkentendő azzal az összeggel, amit az önkormányzat a belterületi föld után kapott. Még cifrább volt a helyzet, ha és amennyiben az egykori tanácsi alapítású vállalatot a vevő E-hitelre vagy KPJ-gyel vásárolta meg. Az előbbi esetben nyilván az önkormányzat is csak részletekben juthatott pénzéhez (méghozzá nem az ÁPV Rt.-től, hanem a hitelt folyósító pénzintézettől2), ha pedig a bevétel jegyben folyt be, akkor az önkormányzatnak is kárpótlási jegyben kell kiadni a járandóságát.

1995-ben végül a Legfelsőbb Bíróság (LB) kimondta, hogy az önkormányzatok számára alapítói jogon járó részesedés alapja a ténylegesen befolyt, privatizációs költségekkel, a belterületi föld után teljesített vagyonátadásokkal, illetve a PEH kifizetésekkel (5.4.1.2) is csökkentett bevétel. A bíróság állást foglalt a részletfizetéses, KPJ-es és E-hiteles fizetések ügyében is.3 Abból is jogi vita kerekedett, hogy mi az eljárás olyan esetekben, amikor az egykori tanácsi alapítású vállalatok vagyonának „kiapportálásá”-val jött létre új cég, s az került értékesítésre. Az ÁVÜ kezdetben ilyen esetekben már nem érvényesítette a főszabályt. A LB azonban egy ilyen perben az ÁVÜ ellen ítélt, tehát változtatni kellett.4

Összegét tekintve nagy jelentőségű volt a fővárosi önkormányzat és az ÁPV Rt. vitája az egykori tanácsi alapítású vállalatok után járó részesedésről. Az alkutárgyalások 1997 tavaszán kezdődtek; az 1998. március 31-ig megkötött szerződések alapján 4,6 Mrd Ft igényt ismert el az állami vagyonkezelő. De ezzel nem zárult le az ügy, mert több cég esetében vitatott volt maga az alapítói jog is. Így például a Díjbeszedő Vállalatot a belügyminiszter alapította, s csak később került a cég tanácsi irányítás alá. Hasonló volt a helyzet a Pest-vidéki Vendéglátó Vállalattal. A főváros úgy érvelt, hogy az alapítói jogért járó részesedés azt illeti, aki a privatizáció időpontjában az alapítói jogot gyakorolta.5 Más cégek esetében arról folyt a vita, hogy visszakövetelheti-e a főváros azt az osztalékot, amelyet a vitatott tulajdonú részvények után az ÁPV Rt. vagy jogelődei vettek fel az egykori önkormányzati alapítású vállalatoktól. A Pannonplast átalakulása kapcsán kialakult jogvitában a LB Felülvizsgálati Tanácsa elvi éllel mondta ki, hogy osztalék csak annak jár, aki részvényes.6