Az események alakításában több mint egy évtizeden át kiemelkedő szerepet játszott az 1600 települést tömörítő Települési Önkormányzatok Országos Szövetsége (TÖOSZ). E szervezet vezetői – zömmel maguk is ügyvédi vizsgával rendelkező jogászok – sokszor személyes anyagi boldogulásukat és politikai karrierjüket egyaránt kockára téve, a buldogok makacsságával küzdöttek az általuk képviselt települések igazságáért. A TÖOSZ olyan szerződést kötött az önkormányzatokkal, amely a szervezet számára 1%-os sikerdíjat biztosított, míg további 1% a perek során eljáró – a Tocsik-ügyben is szerepet játszó – 1000-es számú Ügyvédi Irodát illette.

Az önkormányzatok szerint a települések magukra a közművekre formálhatnak jogot, ergo az állam – pontosabban az ÁVÜ – jogellenesen járt el, amikor a közművállalatokat társasággá alakította. A legszélsőségesebb felfogás szerint még ezen is túlment, jogot formálva nemcsak az áram- és gázszolgáltatókra, de az erőművekre,2 és a regionális vízművekre3 is.

Mint erről a kárpótlás kapcsán már szóltunk (2.4), az Alkotmánybíróság (AB) nem fogadta el a települési önkormányzatok restitúciós igényeit, és elvi éllel mondta ki, hogy a rendszerváltással összefüggő tulajdoni rendezés során az állam belátása szerint dönthet arról, mit ad át az önkormányzatoknak. Az Alkotmány csak a legitim módon átadott vagyonra terjeszti ki a jogi védelmet. Innentől kezdve a vita azon folyt, hogy az energiaszektorban ez az átadás megtörtént-e, s ha igen mikor. Vagy más megfogalmazásban: az AB szerint az a perdöntő tény, hogy az 1990. évi önkormányzati törvény hatálybalépésekor a víz-, gáz- és villamosközművek kinek a tulajdonában voltak.

A Legfelsőbb Bíróság először úgy került bele ebbe a vitába, hogy az önkormányzatok a VÁB-okat fogták perbe azért, mert azok 1990 táján – kompetencia hiányára hivatkozva – nem adták át a gáz- és áramszolgáltató vállalatokat. Az önkormányzatok éveken át vitatták ezt a döntést és közigazgatási bíróság elé kívánták vinni az ügyet. Az önkormányzatok első fokon elvesztették a pert, a LB azonban 1998 novemberében nekik adott igazat, s ezzel lehetővé tette, hogy a VÁB-ok határozatát az önkormányzatok bíróság előtt megtámadják.4

1995 tavaszán a TÖOSZ álláspontja a következő volt: „Egyszerűsített eljárást javasolunk: az átadás a törvény erejénél fogva valósuljon meg, és ne kelljen az ország 3170 önkormányzatának fejenként három eljárást lefolytatni a vagyonátadó bizottságok közreműködésével. Igényeljük a vagyon természetben történő átvételét, tehát részvényeket nem fogadunk el.”5

Az önkormányzatok arra is hivatkoztak, hogy az 1989. évi nagy osztozkodás során a villamosenergia- és a gázszolgáltató iparban egymásnak ellentmondó megoldások születtek. Így igaz. Az osztozkodásnál a 6 regionális gázszolgáltatóból 5 került állami tulajdonba, míg a hatodikat, a Fővárosi Gázműveket (FŐGÁZ) a budapesti önkormányzat kapta meg. Ezzel szemben a 6 villamosenergia-ipari áramszolgáltató kivétel nélkül az állam tulajdonába került, ideértve a Budapesti Elektromos Műveket (ELMÜ) is. Hogy ez miért történt így, arra nem tudunk racionális magyarázatot adni. Az is igaz, hogy számos európai országban az önkormányzatok az energiaellátó társaságokban meghatározó, de legalábbis jelentős tulajdonosként vesznek részt. Ennek a társaságok számára is van előnye, tekintettel arra, hogy az új létesítmények engedélyezésénél az önkormányzatok mindenképpen megkerülhetetlenek. Való igaz: nem szerencsés az olyan szituáció, ahol az önkormányzat az engedélyezés folyamatában közvetlenül is szemben áll az energiatársaság érdekeivel.

1995 tavaszán, amikor már javában folyt a villamosenergia-ipar és a gázszolgáltató társaságok privatizációjának előkészítése, a PM Vagyonpolitikai Főosztálya megkísérelte azzal kihúzni a probléma méregfogát, hogy a Parlament előtt fekvő, új privatizációs törvénybe írt bele egy paragrafust, amely egyértelműen kimondta volna, hogy a villamosenergia-ipar és a gázszolgáltató társaságok állami tulajdonba tartoznak. Ezzel a javaslattal sem az MSZP, sem az SZDSZ önkormányzati szakértői nem értettek egyet. Egyik kifogásuk az volt, hogy nem fair egy 2/3-os törvényt – ti. az 1990. évi önkormányzati törvényt – feles törvénnyel módosítani. „Majd az önkormányzati törvény módosításakor” – mondták, s arra gondoltak, hogy a 2/3-os parlamenti többség birtokában ezt bármikor meg is tehetik majd. Másfelől olyan vélemények is elhangoztak, hogy az Ötv. visszamenőleges módosítása bizonyosan kiváltaná az alkotmánybírók ellenkezését, s ezért jobb bele sem kezdeni.6 Sajnálatos, de a magyar privatizáció történetében egyáltalán nem kivételes helyzet, hogy egy-egy kérdés vitájában a résztvevők új emberek, akik nem ismerik az összes fontos körülményt. Az adott esetben jó lett volna emlékezni arra, hogy az AB a gyógyszertári privatizáció kapcsán egy alkalommal már áldását adta arra, hogy egy 2/3-os törvényt 1/2-es törvénnyel módosítson az Országgyűlés (5.2.4). De az adott pillanatban nem volt olyan ember a döntés közelében, aki erről tudott volna.

Pár hónappal később sort is kerített az Országgyűlés az 1990. évi önkormányzati törvény módosítására.7 Csak éppen, ez már a nyári ülésszak utolsó napján történt, amikor a törvényhozók időzavarban voltak.8 Az alig egy oldalas törvény, amely a törvény 107. §-át kiegészítette, hibát hibára halmozott.

1. Az új törvényi szakasz sem vonta vissza azt a megfogalmazást, amely alapján az önkormányzatok igényt tarthattak magukra a villamos-, illetőleg a gázközművagyonra, másrészt viszont kimondta, hogy „a települési önkormányzatokat megillető villamos-, illetőleg gázközművagyon a közművet üzemeltető gazdasági társaság része”. Ezt az ellentmondást – amely abból adódik, hogy a közművagyon nem lehet egyszerre az önkormányzatok és a közművet üzemeltető társaság vagyona – nem lehet feloldani.

2. A törvény a szolgáltatásba bekapcsolt települési önkormányzatoknak odaígérte az áramszolgáltató társaságok állami tulajdonú részvényeinek 25%-át, de nem mondta ki minden más értelmezést kizáróan, hogy ez nem a társaság részvényeinek 25%-át, hanem a társaság ÁPV Rt. tulajdonú részvényeinek 25%-át jelenti. Itt az ÁPV Rt. – ezt személyesen is tanúsíthatom – tudatosan félrevezette az önkormányzatokat, akik az alku során nem voltak elég éberek.

3. A gázszolgáltató társaságok esetében a törvény a teljes részvénypakett 40%-át adta át az önkormányzatoknak, de nyitva hagyta azt a kérdést, hogy milyen alapon osszák el egymást között az önkormányzatok a részvényeket (lakosságarányosan vagy más módon).

 

4. A törvénymódosítás nem szabályozta egyértelműen, hogy az ÁPV Rt. mikor köteles kiadni a részvényeket az önkormányzatoknak. Ha az önkormányzatokat a részvények a törvény erejénél fogva illetik meg, akkor nekik a részvény a törvény hatálybalépésétől járt. Ez a megoldás azonban alapvetően ellentétes volt az ÁPV Rt. érdekével, hiszen az az ingyenes átadást mindenképpen a stratégiai befektetők részére történő értékesítés utánra kívánta időzíteni. (Máskülönben sokkal rosszabb alkupozícióból tárgyalt volna a befektetővel. Így viszont az önkormányzatok perelhették az ÁPV Rt.-t az elmaradt haszonért.)

5. A kormányzatnak nem sikerült kicsikarnia egy olyan nyilatkozatot az önkormányzatoktól, hogy a megállapodás után minden további követelésről lemondanak.

6. Sem a törvény, sem az ÁPV Rt. nem kezdeményezett olyan lépéseket, amelyek biztosíthatták volna, hogy a privatizáció után az áram- és gázszolgáltató cégek igazgatóságaiban az önkormányzatok részvényhányadukkal arányos pozíciókat kapjanak. Az ÁPV Rt. éppenséggel ezzel homlokegyenest ellenkező stratégiát követett: a külföldi befektetőknek szánt részvényeket azzal is felértékelte, hogy a másik nagy tulajdonosi csoportot – ti. az önkormányzatokat – kizárta az igazgatóságokból.

1997 márciusában például a DÉGÁZ területén lévő önkormányzatok a 40%-os gázszolgáltatói pakettből 35%-ot adtak el (csak Szeged városa tartott meg 5%-ot), s így a részvények 15%-a a Bács-Kiskun megyei önkormányzatoktól közvetlenül a francia stratégiai befektetőhöz, a Békés és Csongrád megyéből származó 20%-nyi részvény pedig – a Cashline Bróker közvetítésével – angolszász pénzügyi befektetőkhöz került. Mindkét tranzakciót névérték körüli árfolyamon kötötték, ami nagyjából a fele volt az ÁPV Rt. által elért 201%-os árfolyamértéknek.11 A DDGÁZ esetében a német befektetők két részletben 2,5% +37,2%-ot vettek meg az önkormányzatoktól – ezzel gyakorlatilag a teljes önkormányzati pakett birtokába jutottak. A tranzakció árfolyama 105% volt, ez még a felét sem érte el az ÁPV Rt. által kialkudott 257%-nak.

Az AB gyorsan döntött: 1998. szeptember 16-i határozatában15 kimondta, hogy a villamosenergia-szektorban az államnak egyáltalán nem volt semmiféle vagyonátadási kötelezettsége, minthogy az 1990. évi önkormányzati törvény hatálybalépésekor az iparág eszközei – az 1962. évi villamosenergia-törvény alapján – kizárólagos állami tulajdonban voltak. Ezzel szemben a gázközművagyonra vonatkozóan ilyen törvényi hely 1990-ben nem létezett, ezért az Ötv. 107. §-a értelmében azokat a vagyonátadási procedúra keretében át kellett volna adni a települési önkormányzatoknak. Ezen a helyzeten csak az változtathatott volna, ha a gázközművek önkormányzati tulajdonba adásának részleteiről önálló törvény született volna. Az AB elvi éllel kimondta azt is, hogy mind a gázközművagyon társaságba vitele, mind a társaságok privatizációja sértette az önkormányzatok jogos érdekeit.

Ebből a második döntésből következően az AB önkényesnek és ezért elfogadhatatlannak minősítette azt a rendelkezést is, amely 40%-ban határozta meg a települési önkormányzatoknak kiadandó gázközműrészvény mennyiség arányát. Az AB elfogadta a TÖOSZ érvelését, és azt az eredeti törvényszöveget emelte vissza hatályba, amely az önkormányzatok tulajdonába rendelte adni a gázszolgáltató vállalatoknak a települések belterületi határain belül levő vonalas létesítményeit. Ezek értéke viszont jelentősen meghaladta az 1997-ben kiadott 40%-nyi részvényértéket. Az ÁPV Rt. számításai szerint ilyen módon az önkormányzatoknak legalább 67 Mrd forintnyi járandósága keletkezett. A megoldást illetően azonban az AB nagyfokú szabadságot biztosított mind az Országgyűlés, mind a bíróságok számára. Célszerűségi kérdés – mondta ki az ítélet –, hogy ezt követően újabb törvényben vagy peres úton elégítik ki az önkormányzati igényeket.

Az AB döntése azonban még nem volt elég ahhoz, hogy pont kerüljön a történet végére. A Gazdasági Minisztérium és az ÁPV Rt. 1999 elején meghirdetett ugyan egy pályázatot a gázvezetékekkel kapcsolatos önkormányzati igények pontos felmérésére, de egy hónappal később a pályázatot – minden indoklás nélkül – visszavonták.16 Később mégis sor került a vagyon felmérésére, s ennek alapján az IM törvénytervezetet készített az önkormányzatok „kárpótlás”-ának mértékéről (méghozzá oly módon, hogy az egyes önkormányzatok járandóságát a törvény tételesen is felsorolta). A kormány szándéka szerint a települési önkormányzatok kárpótlása 10 M Ft-ig – majd később 20 M Ft-ig – készpénzben, a felett államkötvényben, pontosabban szólva ún. gázközműkötvényben történik. Ennek fedezetéről a kormány már az 1998. évi költségvetési törvényben rendelkezett, amikor az 50 Mrd Ft-os felhatalmazási keret terhére 1998–2002 között összesen 38,14 Mrd forintnyi, 8–12 év futamidejű, változó kamatozású kötvény került kibocsátásra. Ezek a kötvények az ÁPV Rt. tartalékalapjába kerültek. Az első elképzelés az volt, hogy a kötvények korlátlanul forgathatók lennének, de ez nem valósult meg. Az viszont igen, hogy a futamidő lejárta előtt az Államadósság Kezelő Központ (ÁKK) évente kétszer is visszavásárolt egy bizonyos mennyiségű gázközműkötvényt.

Magát a javaslatot azonban a TÖOSZ még azelőtt megtámadta, hogy a kormánynak módja lett volna a törvényt az Országgyűlés elé vinni. A TÖOSZ bejelentette, hogy ismét az AB-hez fordul, mert kifogásolja, hogy az ÁPV Rt. számításain alapuló törvényjavaslat csak az 1993 – azaz a gáztörvény által megszabott határidő – előtt végrehajtott, önkormányzati finanszírozású gázközműfejlesztéseket vette számításba, míg az 1993–95 között épült vezetékeket nem. A kormány álláspontja szerint ugyanis 1993 augusztusa után a beruházások már a gázszolgáltatókkal kötött magánjogi szerződések alapján történtek, s ezekben szó sem esett arról, hogy a települési önkormányzatok bármiféle tulajdonrészt szereznének a gázszolgáltatókban.17 A törvény végül 2000 őszén került az Országgyűlés plenáris ülés elé. Az igazságügyi miniszter által beterjesztett javaslat 600 önkormányzatot érintett, s a fentebb említett 60 Mrd Ft körüli összeg szétosztásáról intézkedett volna. Szavazásra azonban csak a 2001 tavaszán került sor,18 részben azért, mert egy – a TÖOSZ által sugallt – módosítás szerint a kompenzációba be kellett volna vonni azokat a településeket is, amelyek 1993–95 között építették ki a gázhálózatot, majd azt üzemeltetésre átadták a gázszolgáltatóknak. Ez mintegy 23 Mrd Ft-tal növelte a kártérítés összegén belül a készpénzfizetés arányát. Az 1993–95 közötti építések ügyét végül az Országgyűlés elhalasztotta – pontosabban a kormányra bízta, hogy 2002. október végéig újabb törvényjavaslatot nyújtson be, a készpénzfizetés arányának emelését viszont megszavazták a képviselők.19 Mint annyi más korábbi döntést, ezt a törvényi megoldást is megtámadták az önkormányzatok az Alkotmánybíróságon, de az AB két évvel később – tehát 2003 tavaszán – az indítványt elutasította.20 2003 nyarán a kormányzat újabb gesztust tett az önkormányzatok felé: felajánlotta a 6–10 éves lejáratú papírok készpénzért történő felvásárlását.21

Miközben a gázközművagyonért fizetendő „kárpótlásról” már igen előrehaladott állapotban voltak a tárgyalások, a TÖOSZ új frontot nyitott a villamosenergia-vonalon: öt próbapert indítottak a Magyar Állam ellen egy 50 Mrd Ft-os értékpapírcsomag megszerzése érdekében. A településeket a TÖOSZ úgy választotta ki, hogy mind az öt más és más áramszolgáltató területén legyen, így a próbaperek esetleges megnyerése – szinte automatikus módon – perek százainak indítását eredményezhette volna.22 A hivatkozási alap itt is az a bizonyos 25% volt, hogy ti. az állami tulajdon fogalmilag kiterjed-e az állam által csak közvetve tulajdonolt társaságokra. A kérdés az volt, hogy az ÁPV Rt. 1998-ban törvénytelenül járt-e el, amikor a részvények kiadásakor csak az általa birtokolt áramszolgáltatói értékpapírokat vette figyelembe, az MVM-nél levőket nem, s így a 25%-os részesedésből csak 12,5%-lett. Az első pert, amelyet Budaörs önkormányzata indított az ÁPV Rt. ellen, a vagyonkezelő 2001 februárjában megnyerte. A Legfelsőbb Bíróság (LB) ugyanis úgy ítélte meg, hogy az Ötv. 1995-ös módosításakor az „állami vagyon” kifejezést csak az ÁPV Rt. tulajdonában álló részvénycsomagra vonatkoztatta a törvényalkotó, s a közvetett állami tulajdont – ti. az ÁPV Rt. tulajdonában álló MVM által birtokolt részvények – az önkormányzatok jussának kiszámításakor nem szükséges figyelembe venni.23 A budaörsiek pere végül 2002 tavaszán a LB felülvizsgálati tanácsa előtt jogerős ítélettel záródott le: ott is az ÁPV Rt.-nek adtak igazat.24 Lehetséges, hogy a perzuhatag még ekkor sem állt volna meg, ha nem következik be a perek dolgát szívügyének tekintő TÖOSZ főtitkár, Köllner Ferenc főtitkár halála 1999 júliusában.