Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon II.

Intézmények, technikák

5.2.6. Itt a vége…

A mából visszatekintve egyértelmű, hogy társadalompolitikai és erkölcsi értelemben a magyar társadalom nagy árat fizetett azért, hogy az 1990. évi önkormányzati törvények nem tudták jól szabályozni a vagyonátadás folyamatát. Mint arra Zolnay (2000) igen alapos tanulmányában rámutatott, ezek a törvények voltaképpen egy virtuális vagyon átadásáról rendelkeztek, amelynek tényleges értéke, forgalomképessége, pozitív vagy negatív hozadéka megítélhetetlen volt. Erre a virtuális vagyonra azután szinte azonnal „rárepültek” különféle vállalkozások, melyek vezetői e vagyon kezelésére, működtetésére vagy éppen elidegenítésére jelentkeztek – természetesen üzleti alapon. E tevékenység hasznát – a magánvállalkozások szempontjából – nem csak a jutalék, de a pénzhasználat és a spekulációs nyereség is biztosította. A Tocsik-ügy kapcsán elhíresült sikerdíjas konstrukció az önkormányzati szférában egyáltalán nem volt ritka. Tulajdonképpen sokak számára inkább az volt meglepetés, hogy éppen ebből a tranzakcióból lett végül országos botrány – lehetett volna szinte bármelyik más ügyletből is.

Mindebből azonban egyáltalán nem következett logikailag szükségszerűen, ami mégis megtörtént. A 2011-ben elfogadott Alaptörvény törölte az alapjogok közül az önkormányzatok önállóságát, és ebből értelemszerűen következő, tulajdonhoz való jogát. És ez nem is maradt írott malaszt, a 2. és a 3. Orbán-kormány tetszése szerint válogatott az önkormányzatok vagyonából – elvette az iskolákat és az egészségügyi intézményeket, de egy sor gazdasági vállalkozást is (10. fejezet). Mint utólag nyilvánvalóvá vált, Orbán Viktor már 1998-ban, tehát első kormányzása idején egyértelműen a centralizált rendszer mellett tette le a voksát, amikor egy interjúban leszögezte, hogy az önkormányzatok feladata a kormány politikájának minél pontosabb végrehajtása.1