Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon II.

Intézmények, technikák

5.3.1. A történet eleje: 300 milliárdos ígéret

Az Országgyűlés 1992 februárjában hozott döntést a társadalombiztosítási alapok – a nyugdíjbiztosító és az egészségbiztosító – ingyenes állami vagyonjuttatásáról.1 Ennek értelmében az ÁVÜ-nek 1994. december 31-ig 300 Mrd Ft értékű vagyont kellett volna a két alapnak átadnia. A sors iróniája, hogy az 1980-as évek közepén éppen az a Bokros Lajos (1.1.5.7) volt az efféle gondolatok egyik leghangosabb szószólója, aki 1991-ben még ÁVÜ-s vezetőként kiszámolta, hogy „nincs szabad rendelkezésű vagyon” (1.5.5), majd később pénzügyminiszterként már konkrétan is a vagyonátadás ellen kényszerült hadakozni.

Erre az összefüggésre Vanicsek (1998) monográfiája hívja fel a figyelmet, utalva Kopátsy (1988) és Matolcsy György szellemi befolyására is. Kopátsy valóban kezdettől fogva tagja volt a Nyugdíjbiztosítási Önkormányzatnak. Tekintélyével, sajtónyilatkozataival, cikkeivel mindvégig számottevő befolyást is gyakorolt az önkormányzat döntéseire. A szellemi előzmények közül megemlítendő még Tardos (1987) tanulmánya is. Korábban már idéztük Csaba (1998) elemzését (1.1.5.1), aki arra utalt, hogy a rendszerváltás előtt kiötölt kényszermegoldások a rendszerváltás után már egészen más helyi értékkel rendelkeztek. Csabának azonban csak részben volt igaza, mert a rendszerváltás után ezek a gondolatelemek sok esetben eredeti szerzőik tudtával és beleegyezésével éltek tovább. Jó példa erre a szabaddemokraták 1989. évi pártprogramja, az ún. Kék Könyv (A rendszerváltás programja). Itt is arról van szó, hogy „az állam mai – a vállalatoknál elhelyezett – vagyona nagy részének a Társadalombiztosítási Főigazgatóságból kialakítandó biztosítótársaságok értékpapírcsomagjába kell átkerülnie”.2

Diczházi Bertalan visszaemlékezése szerint egyébként a 300 Mrd Ft-os vagyonjuttatás ötlete nem a kormánytól származott – egyéni képviselői indítvány alapján került megszavazásra, méghozzá úgy, hogy a képviselők 95% (!) támogatta az indítványt.3 Csak a teljesség kedvéért érdemes említeni, hogy az előkészítés során felmerült szempontok között orvos körökben elterjedt az a számszerűségében teljességgel légből kapott érv is, hogy az egészségbiztosításnak történő vagyonjuttatás egyfajta kárpótlás az államosítás során elvett 1000 Mrd Ft értékű vagyonért.

Az Országgyűlés szónokai szerint a vagyonjuttatásnak az lett volna az elsődleges értelme, hogy a két önkormányzat mind rövid, mind hosszú távon önállóan tudjon gazdálkodni, s a nagyjából fele-fele arányban megosztott4 vagyon hozamából tudja finanszírozni a szezonalitás miatt éven belül, illetve az egyes években fellépő, átmeneti készpénzhiányt. A javaslattevők azzal érveltek, hogy a társadalombiztosítási intézmények mint pénzügyi befektetők (más megfogalmazásban: nonprofit szervezetek) egyúttal hatékony képviselői lesznek az állami tulajdonnak. Hogy ezt mire alapozva mondták, az nem volt világos. A korábban már idézett Fraternité jelentés ugyanis egy jó évvel korábban teljes egyértelműséggel leszögezte, hogy „a centralizált társadalombiztosítás mint tőkepiaci szereplő éppoly alkalmatlan lenne a hatékony tőkepiaci működésre, mint maga az államapparátus”.5

Akárhogyan is volt, a 300 Mrd Ft-os döntést semmiféle komolyabb közgazdasági és jogi elemzés nem előzte meg, s egy ideig nem is követte. Így – többek között – az a végrehajtási kormányrendelet sem született meg, amelyet a törvény beígért, sőt az önkormányzatok vagyonkezelési szabályzata sem, amelyet az 1992. évi X. tv. szerint a Parlamentnek kellett volna jóváhagynia. Tisztázatlan maradt a két legfontosabb elvi kérdés is, nevezetesen az, hogy rendelkezésre áll-e az ÁVÜ-nél 300 Mrd forintnyi olyan vagyon, amelynek éves szintű hozama legalább 30–40 Mrd Ft (ennél kisebb összeg mellett kétséges volt, hogy van-e egyáltalán értelme a tranzakciónak6), másrészt, hogy milyen módon fog gazdálkodni a két tb-alap a rábízott óriási vagyonnal.7

Ugyanakkor a tb-önkormányzatok vagyongazdálkodása vagyonátadás nélkül is tény volt. 1989–1992 között ugyanis az akkor még egységes társadalombiztosítás 17,2 Mrd Ft-ot fektetett be a működése során keletkezett szufficitből. Az így megszerzett portfolió – elsősorban az állami költségvetés napi szükségletei által generált ad hoc megoldások eredményeképpen, kisebb részben céltudatos befektetői döntések, illetve magánérdekek mentén vezérelve – kötvényekből, részvényekből és befektetési jegyekből állt.

5.7. táblázat. A társadalombiztosítás 1989–92 között vásárolt vagyona (Jelentősebb tételek)

Társaság, vagyonelem megnevezése	Megszerzés éve	Átvételkori nyilvántartási érték (Mrd Ft)
Lakásalap-fedezeti kötvény	1989	13,1
OKHB Rt.	1989	1,5
Budapest Bank Rt.	1989	0,6
IBUSZ Rt.	1992	0,4
Lupis Rt.	1991	0,4
MHB Rt.	1991	0,3
Daiwa	1991	0,2
MKB Rt.	1991	0,2
West LB Rt.	1991	0,2
CA befektetési jegy	1992	0,2

Forrás: Vanicsek (1998) 65.

A tb vagyonigénye sürgető módon ingatlanigény formájában jelentkezett. A főváros és a megyei egészség- és nyugdíjbiztosítási pénztárak gyorsan duzzadó apparátusait valahova el kellett helyezni. Az ingatlanvagyonnal rendelkező társadalombiztosítás terve egyébként sokakban visszaidézte az 1945 előtti állapotokat, hiszen még sokan emlékeztek a háború előtti OTI-házakra. (Csak azt felejtették el, hogy az OTI-házak zömmel bérházak voltak és nem az apparátus elhelyezését szolgálták.)

1992-ben és 1993 első felében a vagyonátadás terén semmi sem történt, aminek elsősorban az volt az oka, hogy a tb-alapok szervezete formálisan csak 1993 júniusában jött létre. Az ÁVÜ szemszögéből nézve a vagyonátadásnak törvényi akadálya volt: az 1992. évi Vagyonpolitikai Irányelvek hiányában az ÁVÜ-nek – mint az államháztartási törvény hatálya alá tartozó költségvetési szervnek8 – nem volt joga lemondani akár 1 Ft-nyi vagyonról sem. 1993 elején változott a helyzet: ekkor már működött az ÁV Rt. – oda került az ÁVÜ-vagyon legértékesebb része –, innentől kezdve a kérdés úgy vetődött fel, hogy a 300 Mrd Ft-os vagyon miként osszák szét a két vagyonkezelő szervezet között.

A társadalombiztosítási képviselőválasztásokra – amely egyben a szakszervezetek közötti választás egyik állomása is volt, továbbá az üzemi és közalkalmazotti tanácsok megalakulását is lehetővé tette – 1993 májusában került sor. Ennek során az ellenzéki MSZP-hez közelálló szakszervezet, az MSZOSZ fölényes győzelmet aratott. Ettől egy csapásra megváltozott a jobboldali kormány viszonya a tb-alapokkal szemben. Másfelől viszont a többszörös választási folyamattal az Antall-kormány elérte célját: az egymással párhuzamosan működő tanácsi és szakszervezeti rendszer több mint egy évtizeden át képtelen volt az érdemi együttműködésre, inkább csak kölcsönösen gyengítették egymást. Divide et impera! (Oszd meg és uralkodj!) – ahogy a latin közmondás tanítja.9 Ennek a megosztottságnak – számos egyéb mellett – a privatizációs folyamatra is volt kihatása. A legerősebb munkavállalói szervezet, az MSZOSZ is csak meglehetősen gyenge legitimitással rendelkezett.

Ennek több oka is volt. Egyrészt az, hogy az egy héten át zajló választások az országgyűlési választások szabályai szerint bonyolódtak. Tehát a választásokon mindenki részt vehetett – olyanok is, akik nem voltak sem munkavállalók, sem szakszervezeti tagok (pl. a nyugdíjasok). De baj volt – és van – a munkaadói oldallal is. Túl sok ilyen szervezet létezik, de ezek külön-külön és együttesen is súlytalanok.

Jelentős mértékben ennek a politikai szempontnak tudható be, hogy mind a nagy késéssel elfogadott 1993. évi, mind az 1994. évi Vagyonpolitikai Irányelvek tartalmaztak egy olyan – első pillanatra ártatlannak tűnő – passzust, amely szerint az ÁV Rt. „kizárólag törvényi felhatalmazás alapján” adhat át ingyenes vagyont bárkinek. Ez volt a kiskapu: a vagyonátadáshoz külön törvény kell, amíg nincs ilyen törvény, nincs vagyonátadás.

Két év alatt természetesen az ÁVÜ és az ÁV Rt. apparátusának, valamint az ügyben ugyancsak érdekelt Pénzügyminisztériumnak volt ideje átgondolni a 300 Mrd Ft-os vagyonátadási kötelezettség összes konzekvenciáját. Kiderült, hogy az eredeti koncepció értelmetlen és végrehajthatatlan. Ettől kezdve a szakapparátusok szintjén, éveken át folyt a terméketlen vita.

Az ÁV Rt.-hez tartozó társaságok 1992. évi mérlege alapján egyértelművé vált, hogy nincs olyan állami vagyontömeg, amelynek rövidtávon számottevő pozitív hozama lenne. Az ÁV Rt.-hez tartozó 170 cég 1992-ben együttesen mínusz 10 Mrd Ft profitot termelt.
Az ÁV Rt.-hez tartozó vagyon legértékesebb része a törvény szerint tartós állami tulajdonnak minősült. Ebből a tartós hányadból az ÁV Rt. semmit sem adhatott át. Sőt, korlátozott volt az ÁV Rt. vagyonátadási lehetősége a tartós hányad feletti részeket illetően is, hiszen ez a vagyon volt az ÁV Rt. által vállalt kezességek fedezete.
Az ÁVÜ és az ÁV Rt. hamar átlátta, hogy számukra nagymértékben nehezítené a külső befektetőkkel való tárgyalásokat (különösen a tőzsdei kibocsátásokat), ha az érdemi privatizációt megelőzően a 100%-os állami tulajdonból a részvények (üzletrészek) egy része ki kerülne a „szabad” piacra. Éppen ezért, az állami vagyonkezelők kezdettől fogva azt szorgalmazták, hogy a privatizáció előtt esetlegesen átadott részvényeket a tb-alapok semmilyen körülmények között ne idegeníthessék el, s vállaljanak írásos garanciát arra, hogy az érintett társaságok IG-iben és FB-iben, illetve a Közgyűlésen mindig minden kérdésben az ÁV Rt.-vel szavaznak.
Miközben ezek a fenti jogkorlátozások a privatizáció szempontjából érthetőek voltak, a másik oldal joggal vetette fel, hogy számukra értéktelen az olyan részvény, amelyet sem eladni, sem elzálogosítani nem lehet, s még a társaság irányításába sem ad beleszólást. Az már kevésbé volt szerencsés, hogy a tb-alapok vezetői ötletszerűen újabb, meg újabb vállalatneveket „dobtak be” – mondván, hogy éppen ezekre van szükségük.10 Ez akadályozta az ÁVÜ és az ÁV Rt. munkáját is, mert a kérés nyomán a társaságok „zárolva” lettek, s az éppen folyamatban lévő privatizációs akciók rendre leálltak.11
Az is vita tárgyává vált, hogy a tb-alapok milyen típusú részvényvagyont kapjanak. Helyes-e például, ha bármely társaságban többségi részesedéssel rendelkeznek? Vajon megfelelő gazdái lesznek-e a tb-alapok ezeknek a társaságoknak? Van-e létjogosultsága annak a feltételezésnek, hogy a többségi tulajdonban lévő tb-alapok mellé sikerül megfelelő stratégiai befektetőt találni?
Felmerült az is, hogy a tb-alapok elsősorban olyan társaságokban szerezzenek részesedést, amelyek munkájába szakmai alapon bele is tudnak szólni, és közvetlen anyagi érdekeltségük is van. Ebbe a kategóriába tartoznak például a gyógyszergyárak. Az egészségbiztosító a gyógyszeripar legjelentősebb vevője, s a Nyugdíjbiztosító számára sem közömbös, hogy miként alakul a gyógyszeripar tulajdonosi struktúrája, milyen mértékben emelkednek a gyógyszerárak. Iparpolitikai szemszögből nézve viszont éppen ellentétes az érvelés: az nem helyes, hogy a gyógyszeripari cégek fejlődési irányát és ütemét a tb-alapok pénzügyi lehetőségei határozzák meg.
Logikus folyománya az előbbi felvetésnek, hogy mi értelme van a tb-alapok számára a rendkívül költséges vagyonkezelő szervezet kiépítésének (netán két külön szervezet felállításának), ha a tb-alapok tulajdonosi jogosítványai korlátozottak. Arra sem adott választ senki, hogy miként fog a magyar gazdaságban egymás mellett működni, három – vagy az ÁV Rt. megalakulása után négy! – nagyjából azonos tőkeerejű vagyonkezelő holding. Ennél sokkal egyszerűbb megoldás lenne, ha a tb-alapok magából az ÁV Rt-ből kapnának meg egy bizonyos részvényhányadot. Ezt az ötletet egyébként az ÁV Rt. vezetése is támogatta.12
Felvetődött az a gondolat is, hogy a tb-alapok vagyonkezelését az alapokon kívül lévő, profi vagyonkezelő szervezetekre (pl. brókercégekre, befektetési alapokra) kellene bízni. Az ezzel kapcsolatos puhatolózó tárgyalásokon azonban kitűnt, hogy üzleti alapú vagyonkezelésre a brókercégek és más hasonló szervezetek csak akkor vállalkoznak, ha a 300 Mrd Ft-os vagyon meghatározó részét nem az illikvid (nehezen értékesíthető) ÁV Rt. vagyon, hanem garantált hozamot biztosító, nagy likviditással rendelkező állampapírok teszik ki. Ez az elgondolás az állami vagyonkezelőknek igencsak tetszett, a PM-nek viszont egyáltalán nem.
A tessék-lássék módon megkezdődött vagyonátadási tárgyalások folyamán derült ki, hogy az átadó és az átvevő érdekei ellentétben állnak egymással, s emiatt a megegyezés minden esetben elhúzódott. Az állami vagyonkezelők szemszögéből nézve csak az volt igazán fontos, hogy egy független vagyonértékelő szervezet mondja meg, hogy mennyit érnek az átadásra kerülő részvények. Egy ilyen dokumentummal ugyanis a szervezet „lefedezte” önmagát. A tb-alapok viszont nagyon is érdekeltek voltak abban, hogy az általuk átvett vagyont a vagyonértékelő a lehető legalacsonyabb értékre nyomja le, ez ugyanis védelmet jelenhet számukra a későbbi vagyonérték csökkenéssel szemben.

Az ellentmondásokat és a lassú haladást látva, Bokros Lajos pénzügyminiszter kísérletet tett a hatályban lévő 300 Mrd Ft-os állami vagyonátadási kötelezettség formális megszüntetésére. Szándékát azonban a kormányzó MSZP – és a vele választási szövetségben álló MSZOSZ – akarata ellenében nem tudta megvalósítani. Mi több, Bokros szembe került az OTP, a Postabank és a Dunaholding érdekeltségeit átfogó pénzügyi csoporttal is, amely azon túlmenően, hogy a két tb-alappal tulajdonosi összefonódásban volt, szerette volna vagyonkezelésbe venni az ÁPV Rt. kisebbségi portfoliójának jelentős hányadát – mintegy 300 Mrd Ft értékű vagyont. Végül kompromisszum született. 1995 májusában a 300 Mrd Ft-os kötelezettség 55 Mrd Ft-ra csökkent, s az átadásra újabb határidőt tűztek ki: 1995. december 31.13 Ahogy teltek-múltak a hónapok, úgy csúszott a vagyonátadás ügye. Közben két olyan esemény is történt, amely minden érintett szervezet kedélyét felborzolta.

Az egyik az OTP Rt. 1995. évi, májusi közgyűlése volt, ahol a PM és az ÁPV Rt. akarata egy fontos kérdésben – nevezetesen az elnök-vezérigazgató leváltásának ügyében – azért nem érvényesült, mert a tb-önkormányzatok az ÁV Rt. és a PM álláspontja ellen szavaztak. Ez volt az a pont, ahol Bokros lemondása a levegőben lógott. (6.9.7) A másik esemény a BorsodChem részvényeinek 1,3 Mrd Ft értékben történő átadása volt, amely tulajdonképpen bújtatott készpénzjuttatást jelentett, mert az ÁPV Rt. az átadás napján visszavásárolta a tb-alapoktól a tőzsdére szánt BorsodChem részvényeket.

Azzal, hogy az eredetileg 300 milliárdra tervezett ingyenes vagyonátadás 1/5-ére zsugorodott, a tranzakció nem vált indokoltabbá. Mindazok az anomáliák, amelyeket fentebb kifejtettünk, továbbra is érvényesek maradtak. Sőt, a helyzet tovább romlott, hiszen éveken keresztül egy viszonylag kis értékű vagyontömeg ügyével kellett tucatnyi ÁPV Rt. tisztviselőnek foglalkoznia.14

5.8. táblázat. Ingyenes vagyonjuttatás a tb-önkormányzatok számára, 1993–96

Év	Vagyon megnevezése	Szektor/ágazat	Névérték (Mrd Ft)	Tulajdoni arány (%)
1996	6 áramszolgáltató	Villamosenergia-ipar	23,9	10-10%
1996	5 villamos erőmű	Villamosenergia-ipar	5,0	3-8%
1995	OTP Rt.	Villamosenergia-ipar	5,6	20,00
1996	Kereskedelmi Bank Rt.*	Bankszektor	3,1	30,00
1995	Postabank Rt.	Bankszektor	1,3	20,26
1996	Autóker Rt.	Kereskedelem	3,2	98,09
1996	Centrum Áruházak Rt.	Kereskedelem	0,5	10,00
1996	TVK Rt.	Vegyipar	2,4	10,00
1995	BorsodChem Rt**.	Vegyipar	1,9	18,09
1996	Richter Gedeon Rt.	Gyógyszer	1,8	10,00
1996	Humán Rt.	Gyógyszer	0,8	27,38
1993	OMKER Rt.***	Egészségügy	0,4	25,00
1994	RICO Rt. ***	Egészségügy	0,3	25,00
1994	3 vidéki irodaház****	Ingatlan	0,1	-
1996	5 budapesti irodaház *****	u. a.	4,0	-
	Eravis Rt.	Szállodaipar	0,6	20,00
	Express Utazási Rt.	u. a.	0,2	28,24
	Alba Régia szálloda (Székesfehérvár)	u. a.	0,3	-
	Pillér 2 Ingatlanbefektetési Alap	Vegyes ingatlanalap	0,2	10,34
	Dominancia Rt.	Vegyes részvényalap	1,0	40,00
	Pannon-Váltó Rt.	u. a.	0,5	29,25
	Ergonet Rt.	Egyéb	0,7	73,11
	Szegedi Ruhagyár Rt.	Egyéb	0,1	20,00
	5 diósgyőri gépgyár	Egyéb	0,3	16,40-16,40
	Szikra Lapnyomda Rt.	Egyéb	0,4	20,00
	Cerbona Rt.	Egyéb	0,1	20,13
Összesen			58,0	-

Megjegyzések:

* A tényleges átadásra nem került sor.

** A részvényeket az ÁPV Rt. az ingyenes átadás napján készpénzért visszavásárolta.

*** Az ÁVÜ által átadott két egészségügyi profillal rendelkező társaság.

**** CEMŰ (Vác), Agrober (Szolnok), Agrober (Eger).

***** IDEX székház, ÁV Rt. székház, Hírlapkiadó V., Viziterv, BHG központi irodaház.

Forrás: HPR, 1996. aug. 27., NG, 1997. jan. 22. A két tb-ágazat vagyonáról részletes táblázatos kimutatás található Vanicsek (1998) könyvének függelékében.

Az ÁPV Rt. adatai némileg más képet mutatnak. Egyrészt az átadás-átvétel technikai részletei átcsúsztak 1997-re, s emiatt a vagyonátadás akkor került könyvelésre.

5.9. táblázat. Vagyonátadás a tb-önkormányzatok részére, 1993–97 (Mrd Ft)

	Egészségbiztosítás	Nyugdíjbiztosítás	Összesen*
1993–95	6,0	5,1	11,2
1996	1,6	21,1	22,7
1997	18,5	9,0	27,4
Összesen	26,1	35,2	61,4

Megjegyzések:

* Az ÁPV Rt. nyilvántartásaiban következetesen az „önkormányzatok”-nak történő vagyonátadás szerepel, jól lehet minden jogszabály az Alapoknak történő vagyonátadást írt elő.

** A KVSZ is adott át ingyenesen vagyont a tb-alapoknak. Ennek értéke 2,3 Mrd Ft.

Forrás: ÁPV Rt. (1998b) 29.

1	A vonatkozó rendelkezés a Társadalombiztosítási Alap 1992. évi költségvetéséről, valamint a Társadalombiztosítási Alapról szóló 1988. évi XXI. törvény módosításáról szóló 1992. évi X. tv. 21. ♣. (4) bekezdésében található. Ezeket a törvényeket megelőzően az Országgyűlés 1991 októberében elfogadott egy átfogó koncepciót a társadalombiztosítási rendszer megújításáról és itt már szerepelt az a megfogalmazás, hogy „az állami vagyon privatizálása keretében szükséges a kötelező társadalombiztosítás tartalékalapjainak – ingyenes vagyonjuttatás – formájában történő feltöltése. (60/191 (X.29.) OGY határozat a társadalombiztosítási rendszer megújításának koncepciójáról és a rövid távú feladatokról.) Ezt a határozati javaslatot a Parlament valamennyi pártja támogatta.
2	id. mű 57.
3	Figyelő, 1993. ápr. 8. Újraközölve Macher (2000)
4	A törvény előírása szerint a két alap közötti vagyonmegosztást az 1992. évi járulékbevétel megoszlásának arányában kellett elvégezni. Ennek alapján a Nyugdíjbiztosítási Alap 55,68%-ot, az Egészségbiztosító 44,32%-ot kapott. Az osztozkodásnak ez az elve a későbbiekben is érvényben maradt.
5	Fraternité (1991) 246.
6	1993-ban a két tb-alap együttesen közel 700 Mrd Ft bevétellel gazdálkodott. A 30–40 Mrd Ft-os vagyonhozadék ehhez a nagyságrendhez viszonyítandó.
7	Az érdekesség kedvéért megemlítendő, hogy 2017-ben hasonló döntés született Kínában is: az Államtanács rendeleti úton az összes nagy- és közepes méretű állami vállalat és pénzintézet részvénycsomagjaiból 10%-ot átcsoportosított az országos a Társadalombiztosítási Alapba, illetve az ugyanekkor létrehozott tartományi beruházási alapokba, hogy helyi szinten ebből finanszírozzák a társadalombiztosítást. Az elképzelés szerint maga a tényleges részvényátruházás egy több évre elnyújtott folyamat lesz, amelynek irányítását az Állami Vagyonkezelő Alapra (SASAC) bízta a jogalkotó. Holz (2019) 34.
8	Az Áht. szerint költségvetési szerv csak akkor mondhat le bármilyen vagyonról vagy követelésről, ha erről külön törvény intézkedik. Ez annak a gondolatmenetnek a logikus folyománya, hogy a költségvetéssel kapcsolatos döntések a törvényhozás, azaz az Országgyűlés kompetenciájába tartoznak.
9	Csak a hitelesség kedvéért érdemes megjegyezni, hogy ez idő tájt a magyarhoz hasonló párhuzamos munkavállalói érdekképviseleti rendszer jött létre Lengyelországban is.
10	Így például 1994. október 3-án kelt levelében az Egészségbiztosítási Önkormányzat Elnöke – egy sor irodaépületen túlmenően – a következő cégeket „kérte” Bartha Ferenc privatizációs kormánybiztostól: MEDICOR Holding, Hungaropharma (többségi tulajdon), Richter Gedeon Rt. (minimum 13-15%), HungarHotels (100%, kibővítve a korábban a szállodaláncból elvont szállodákkal), Club Aliga üdülő komplexum, Hévizi Carbona Gyógyüdülő, Express Utazási Rt. (82%), Ergonett Rt. („természetesen a társaság ÁVÜ által végrehajtandó konszolidációja után” – sic !), Bizományi Áruház Vállalat Rt. (többségi tulajdon), Mol, MATÁV, MVM, Malév (mindenütt kisebbségi tulajdon), OTP (minimum 10-10% a két alap számára).
11	A változó hosszúságú zárolt listák végig kísérték az ÁVÜ és az ÁV Rt. életét. Általában 30–50 társaság neve szerepelt az aktuális tb-listán.
12	Ld. Szekeres Szabolcs nyilatkozatát a HVG, 1993. okt. 16-i számában.
13	Ld. a Kormány 2126/1995. (V. 3.) határozatát. A törvényi felhatalmazás az 1995. június 30-án elfogadott LXXIII. tv. 30. paragrafusának (4) bekezdésében jelent meg. Ezt a költségvetési törvények két alkalommal is módosították: így alakult ki a legutolsó határidő, 1997. dec. 31.
14	Egy ÁPV Rt. tisztviselő szerint a 60 Mrd Ft-os vagyontömeg átadásával kapcsolatos, külső szerveknek kifizetett költség önmagában is 20 M Ft volt. HPR, 1996. aug. 27. 11.