Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon II.

Intézmények, technikák

5.4. Alkalmazotti tulajdonszerzés

A munkavállalók tulajdonszerzésének formáit, és az állami vagyonkezelők által nyújtható kedvezmények mértékét, és általában a munkavállalók jogainak védelmét legalább egy tucat jogszabály határozta meg.1 A kezdet kezdetén magától értődő elvként került elfogadásra, hogy az állami vállalatok privatizációjakor a kedvezmények igénybevételének lehetőségét minden munkavállalói csoport részére indokolt biztosítani. Azaz, semmilyen dolgozói réteg ne legyen kizárva a kedvezményekből, és semmilyen réteg ne élvezzen extra kedvezményeket. Ez nem volt különösebben eredeti ötlet – így ment végbe a privatizáció Thatcher idején Angliában is. Lényeges megkötés, ami 1989 óta folyamatosan érvényben van, hogy a dolgozóknak nyújtott különféle kedvezmények összeadandók. Arról is mindvégig jogszabály rendelkezett, hogy a munkavállalók – érdekképviseleti szerveik útján – jogosultak a tájékoztatásra, de nincs joguk részt venni a döntéshozatalban.2 Ez logikus folyománya annak, hogy – mivel a privatizáció során a munkavállalók is tulajdonossá válhatnak – a szakszervezetek nyilván nem ülhetnek egyidejűleg az asztal mindkét oldalán.

Azon a praktikus megfontoláson túlmenően, hogy a munkavállalói tulajdonszerzés az alkalmazottakat érdekeltté teszi a privatizációban, más gyakorlati vagy elvi megfontolást nehéz találni a kedvezmények kiterjedt rendszerére. Bár egy helyütt Sárközy óvatos formában megemlíti, hogy „a munkavállalók kedvezményes részvényszerzésének elvi alapja állami vállalatoknál az, hogy a munkavállalók által teremtett érték is része az állami vállalat vagyonának, a vezetők és a szakképzett alkalmazottak által szerzett goodwill (image) növeli a vállalat értékét, és ezt a vagyoni értéket a felvett munkabérek nem fedezték”,3 a továbbiakban Sárközy maga is relativizálja ezt a nyilvánvalóan gyenge lábon álló érvelést. Az ugyanis szembeszökő igazságtalanság, hogy az állam termelő vállalatainál foglalkoztatottak jogosultak 3–6 havi nettó keresetnek megfelelő vagyon és/vagy készpénzjuttatásra, ha az adott évben éppen az ő munkahelyükön megy végbe a privatizáció, míg más állami munkahelyeken, ahol a privatizáció nincs napirenden (pl. Posta) vagy az elvileg sem képzelhető el (pl. rendőrség, tűzoltóság), ott a dolgozóknak semmi se jár.4

Az is ellentmondás, hogy miért csak az egykori állami vállalatok privatizációjához kapcsolódik valamiféle alkalmazotti kedvezmény. Mi van – mi lesz? – azokkal az állami tulajdonú gazdasági társaságokkal, amelyek sohasem voltak állami vállalatok, mert újonnan alakultak. Ez a probléma látványos módon csak 2005-ben, a Budapest Airport Rt. privatizációjakor került a figyelem előterébe. A céget ugyanis 2002-ben egy költségvetési intézmény átalakításával hozták létre. Márpedig a Priv. tv. 55. §-a egyértelműen kizárja, hogy ilyen esetekben is sor kerüljön kedvezményes dolgozói tulajdonszerzésre.

A Budapest Airport Rt. (BA) 2005-ös eladása során nem a szakszervezetek, hanem az Üzemi Tanács (ÜT) lépett fel követelésekkel. (Erre sem korábban, sem később nem volt példa!)

A privatizáció indításakor az ÁPV Rt. három és félhavi alapbérnek megfelelő bónuszt ajánlott fel a dolgozóknak, azzal a feltétellel, hogy nem akadályozzák a privatizációt. A dolgozók 12 havi bónuszt kértek, ezért a vita elmérgesedett és elhúzódott.5 Válaszlépésként az ÚT – nyilvánvalóan zsaroló szándékkal – a Fővárosi Munkaügyi Bírósághoz fordult, mondván, hogy szerintük „a tervezett privatizáció sem gazdaságilag, sem szakmailag nem indokolt és megalapozott”, továbbá azért, mert az ÁPV Rt. „elfelejtett” velük egyeztetni. A követelés elsősorban a kedvezményes részvényvásárlási lehetőség volumenének maximalizálására irányult (6.3.6), ami az adott esetben azért volt vitatható kérdés, mert a BA nem állami vállalat átalakulásával keletkezett. Ugyanakkor az ÜT akciója politikai gellert is kapott: világos volt, hogy amennyiben a BA privatizációja nem zárul le 2005 folyamán, az a kormányt mind költségvetési, mind politikai szempontból nehéz helyzetbe hozza. Miután keresetükkel a nyári ítélkezési szünetben fordultak a bírósághoz, igen kellemetlen helyzetbe hozták az ÁPV Rt.-t, amely nagyon nem szerette volna egy esetleges perfenyegetettség miatt 2-3 hónappal is elhúzni a 100 Mrd Ft nagyságrendű bevétellel kecsegtető privatizációt.6

A tapasztalatok azt mutatták, hogy az alkalmazottak túlnyomó többségét csak az érdekelte, hogy mikor és mekkora árfolyamnyereséggel teheti készpénzzé az ingyen vagy majdnem ingyen szerzett tulajdonhányadot. Politikai értelemben azonban ennél jóval többről volt szó: a kedvezmények kiharcolása ígéretes célt, feladatot jelent a szakszervezetek, a menedzsment, sőt a napi politika szereplői számára is.

1	Az alkalmazotti tulajdonszerzéssel összekapcsolt privatizáció nemzetközi tapasztalatairól ld. Uvalic – Vaughan – Whithead (1997) tanulmánykötetét, a magyar tapasztalatokról Laki (1994a), Lajtai (1997), Boda – Neumann (1999) írásait.
2	Ugyanakkor a jóléti vagy szociális célokat szolgáló vagyontárgyak hasznosítása tekintetében az érdekképviseletekkel való tárgyalás kötelező. A munkavállalóknak ezekben a kérdésekben gyakorlatilag vétójoguk volt. Ld. 1995. évi Priv. tv. 31. §. (2).
3	Sárközy (1993) 135.
4	Más posztszocialista országokban is felmerült ugyanez a probléma. Pl. Szerbiában 1990-ben a kedvezményes részvényvásárlás felső korlátja 36 havi kereset szintjén lett meghúzva. Ez nyilván a magasabb jövedelműeknek – tipikusan a cég menedzsereinek – kedvezett. Ilyen elvek alapján, tőkeemeléses technikával rövid időn belül 1220 céget adtak el. Lazić–Pešić (2011).
5	HVG, 2005. szept. 12. Végül is az ÁPV Zrt. semmit sem fizetett az alkalmazottaknak.
6	NSZ, 2005. aug. 12.