Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon II.

Intézmények, technikák

5.4.1. Az alkalmazottak kisebbségi tulajdonlása

A résztulajdonossá válással kapcsolatos kedvezményeknél a főszabály 1989–95 között az volt, hogy az állami vagyon terhére adható kedvezmény mértéke nem haladhatja meg az átalakuló vállalat induló vagyonmérlegében megjelölt saját tőke 10%-át (kivételes esetben 15%-át), illetve személyenként a 12 havi bruttó alapbér tömegének megfelelő összeget.1 A gyakorlatban hol a 10%-os szabály működött effektív korlátként (tőkeigényes vállalatok), míg más esetekben ezt a szerepet a bérhez kötött limit töltötte be (munkaigényes vállalatok). Így viszont rendre kialakultak olyan helyzetek, hogy „A” cégnél csak 1-2 havi alapbérnek megfelelő kedvezmény volt adható, míg „B” cég esetében 12 havi keresetnek megfelelő kedvezmény járt. Az ÁVÜ 1993-ban készített számításai szerint szélsőséges esetben az adható kedvezmények szintje 10–15-szörös eltéréseket is lehetővé tett a 20–400 ezer forintos sávban. Ez megint igazságtalan megoldás volt, jóllehet csak a szakértők és az érdekeltek számára volt nyilvánvaló – a közvélemény és a politika erről soha nem vett tudomást.

Az ÁVÜ elemzői egyébként arra is felhívták a figyelmet, hogy az 1992. évi szabályozás nemcsak az iparágak, illetve vállalatok közötti differenciálás során „lőtt mellé”, de rosszul lett bekalibrálva a 12 havi keret szintje is. Az ÁVÜ a törvény előkészítése során a 3 havi átlagkereset szintjén akarta meghúzni a határt, ami még mindig lényegesen magasabb volt, mint amit az angliai privatizációk során alkalmaztak.

Sok esetben a dolgozói kedvezményes részvényvásárlást valójában közvetlenül a külföldi stratégiai befektető finanszírozta, de az ilyen tranzakciók részleteiről általában a közvélemény nem, vagy csak sok éves késéssel szerzett tudomást.

Példa erre a Pécsi Dohánygyár 1991-es privatizációja, ahol a dolgozók 14,8%-os kisebbségi tulajdonszerzését jelentős részben az amerikai befektető, a BAT finanszírozta.2

De arra is volt példa, hogy az átalakuláskor – vagy közvetlenül azt követően – a társaság alkalmazottai is, meg a közvélemény is abban a hitben élt, hogy az 5–10%-os részvénypakett megszerzése után hamarosan valódi privatizáció következik. Ez történt például a távolsági buszközlekedésért felelős Volán vállalatok esetében, ahol a dolgozók az átalakulás után 1992-ben 5%-nyi részvényt kaptak. Ám ezt követően még 20 (!) éven át semmi sem történt: a Volán cégek továbbra is állami tulajdonban maradtak.

Az 1995. évi privatizációs törvény változtatott a rendszer sarokszámain, és úgy fogalmazott, hogy

„56. § (1) A munkavállalók részére személyenként az éves minimálbér 150%-ának megfelelő kedvezmény adható (...), úgy, hogy az ily módon szerzett társasági részesedéseik összege nem haladhatja meg a társaság jegyzett tőkéjének 15%-át.”

Ez a megoldás számszerűen – természetesen – más eredményre vezet, mint a korábbi szabályozás, de a kettős korlát miatt korábban is meglévő problémát nem küszöbölte ki. A gyakorlatban azonban előfordult, hogy Suchman a szakszervezetekkel folytatott alku során belement abba, hogy a 15%-os korlátot meghaladó kedvezményeket kapjanak a dolgozók. Nagyságrendje és komplexitása miatt a legnagyobb ilyen törvényellenes megállapodás a villamosenergia-iparban született (6.5.8).3

Mint láttuk, a dolgozói kedvezmények mértéke függ attól, hogy miképpen értékeli az állami vagyonkezelő az adott társaság részvényeit. Ha a dolgozói kedvezmények kiosztására a privatizációt követően kerül sor, akkor a részvények piaci értékét a tranzakciós ár egyértelműen meghatározza. Más a helyzet akkor, s a törvény ezt a lehetőséget sem zárja ki, ha a dolgozói kedvezmények odaítélésére már a stratégiai befektető megjelenése előtt sor kerül (pl. Volán társaságok). Ez csapdahelyzet. Ha az állami vagyonkezelő alacsonyan szabja meg a részvényárat, akkor ezzel maga veri le a szakmai befektetőtől a későbbiekben megszerezhető vételárat. Ha viszont túl magasan jelöli meg a részvény árát, azzal a dolgozókat rövidíti meg.

Mindez nagymértékben bonyolítja a befektetőkkel folytatandó privatizációs ártárgyalásokat, ha és amennyiben ezzel párhuzamosan az állami vagyonkezelőnek a dolgozók képviselőivel is tárgyalnia kell a várható munkavállalói kedvezmények nagyságáról. Amíg nincs meg a tranzakciós ár, addig nem lehet közölni a szakszervezetekkel, hogy a dolgozók mennyi részvényt jegyezhetnek. És fordítva: nem engedhető meg, hogy a szakszervezetek beleszóljanak az ártárgyalásokba, hiszen ők – mint társult vevők – az alacsony ár elérésében érdekeltek.

Ezek a felvetések nem légből kapottak. A Mol 1995. évi privatizációjának kudarca – az alacsony ár – részben éppen azzal függött össze, hogy Suchman nyomására az ÁPV Rt. már a privatizáció előtt megállapodott a szakszervezetekkel a részvények áráról. A döntést természetesen igyekeztek titokban tartani. Ez a döntést követően 15 percig sikerült is. Utána a szakszervezetek képviselői a Magyar Rádió élő adásában nyilatkoztak arról, hogy milyen árat sikerült kialkudniuk.

1	Ha ellentmondás van a két szám között, akkor azt kell figyelembe venni, amelyik a kisebb összegű kedvezmény nyújtására ad lehetőséget (ÁVÜ [1993b] 56.). A konkrét mértékeket az 1993. évi Vagyonpolitikai Irányelvek rögzítették. Ezeket az 1994. évi VPI változatlan formában megismételte.
2	Raskó (2000) 30.
3	Ld. Az 1995. július 4-én megkötött Megállapodás a Kormány-delegációt vezető privatizációért felelős tárca nélküli miniszter, a villamosenergia-ipari ágazati sztrájkbizottság között c. dokumentum 2.2. g) pontját.