A gyakorlatban hamar kiderült, hogy ez a rendelkezés is ellentmondásos. Nem tisztázódott, mi történik, ha az átalakulási törvény szerinti átalakulás 1992 közepéig nem járt együtt a privatizációval, s mi van akkor, ha egy ilyen társaság részvényeit az állam csak a későbbiekben, mondjuk 2008-ban, értékesíti? Az ÁVÜ jogászai – az IM-mel való konzultáció alapján – erre a kérdésre 1992 őszén azt a választ adták, hogy a 20% visszajuttatása a társaság szempontjából szerzett jognak minősül, amelyet visszamenőlegesen nem lehet megvonni, s így akár 2008-ban is visszajár a 20%, ha az átalakulás az 1989-es törvény szerint történt, s a társaság valóban dolgozói részvények kibocsátására kívánja felhasználni ezt az összeget.

Mérlegösszefüggésben a lebonyolítás a következőképpen néz ki. Tételezzük fel, hogy a privatizáció előtt a társág mérlegének főösszege 400 egység, saját tőkéje 150 egység (jegyzett tőke + tőketartalék).

 

Az ellentmondás feloldását az ÁVÜ jogászai kezdetben abban látták, hogy ragaszkodtak ahhoz, hogy a pályázat útján, különféle kedvezményekkel értékesített társaságok eladásakor a bevételből minimálisan 20% készpénzben folyjon be, hogy legalább a privatizált társaságnak visszajuttatandó 20%-nak meg legyen a fedezete. Ha ez nem így történt volna, akkor – ad absurdum – előállhatott volna olyan helyzet, hogy a privatizációt az állami költségvetésnek kell szubvencionálni! A gondolatmenetet továbbvezetve, az ÁVÜ hamarosan eljutott oda, hogy célszerű ezt az oda-vissza fizetendő 20%-ot nettósítani, azaz eleve úgy megállapodni a vevőkkel, hogy erre a 20% visszafizetésre már ne legyen szükség. Jogtechnikailag ez nem jelentett mást, mint olyan egyezségek kötését, ahol a vevő szerződésileg lemondott a neki járó 20%-ról.

Innentől kezdve a történet párhuzamosan futott a belterületi földek ügyével. Az első lépés az volt, hogy az 1994/95 fordulóján megalkotott, új privatizációs törvény egyik, zárórendelkezése – a belterületi föld ügyére vonatkozó 20%-os szabállyal együtt – megerősítette a PEH intézményét is.3 Pontosabban szólva, ismét hatályba helyezte, hiszen maga az 1989. évi XIII. tv. 1992 óta már nem is volt érvényben. A jogalkotó – Sárközy Tamás és csapata – ismételten „megvezette” a politikát, a privatizációs apparátus irányítóit, a parlamenti képviselőket, s így senkinek nem tűnt fel e látszólag technikai jellegű rendelkezés valódi értelme.4

Ezután már nem kellett sokat várni: néhány jogi iroda kigondolta, hogy az 1992–95 közötti megállapodások akár bíróság előtt is megtámadhatók. A sikerhez csak annyi szükségeltetik, hogy bebizonyítsák az erőfölénnyel való visszaélést, s ilyen alapon semmissé nyilváníttassák az adásvételi szerződésnek ezt az ominózus pontját. („Az ÁVÜ visszaélt erőfölényével, amikor lemondatta a vevőt a 20%-ról.”) 1996 novemberében a sajtó már három folyamatban lévő perről tudott,5 de később újabb és újabb cégek kaphattak kedvet a kísérlethez. Az ÁPV Rt. oldaláról nézve tekintélyes összeg sorsa forgott kockán, attól függően, hogy ki milyen késedelmi kamattal számol, pervesztés esetén a végszámla akár 25–30 Mrd Ft-ra is rúghatott.

A helyzet jogilag távolról sem volt egyértelmű, hiszen a 20% visszajuttatása csakis a dolgozói részvények kibocsátása érdekében indokolt, s ha erre már nincsen mód (pl. a cég időközben megszűnt, átalakult vagy a dolgozók más módon már kimerítették a számukra törvényileg engedélyezett kedvezmény limitet), akkor a 20% sem jár vissza. Másrészről viszont jogi szempontból valóban kétséges, hogy a vevőnek – vagy a még át nem alakult vállalat vezetésének – joga volt-e lemondani arról a 20%-ról, ami a törvény szerint nem neki, hanem a társaságnak járt. Első pillanatban kérdéses volt, hogy az ÁPV Rt. a peres utat választja-e, egyezkedni próbál vagy zokszó nélkül fizet. Az ÁPV Rt. rövid habozás után a fizetést választotta, s az. 1997. évi üzleti terve már azzal számolt, hogy a PEH és a késedelmi kamat címén visszajáró több tízmilliárdos összeget a társaság még 1997-ben kiutalja az érintett cégeknek.6 1997 folyamán a sajtóban megjelentek szórványos híradások a PEH címén kifizetett milliárdokról7 – de ezek nem váltottak ki különösebb izgalmat a közvéleményből. Legfeljebb a tőzsdén jegyzett társaságok befektetői figyeltek oda az eseményekre. Ezeknél a cégeknél ugyanis a dolgozói részvénykibocsátás egy újabb részvényosztály megjelenését jelentette, s ennek – elvben – mindig lehet árfolyameltérítő hatása.

Nagy kár, hogy Kovács erkölcsi felháborodásának csak távozása után adott hangot. A jogérzék, a tisztesség és a közpénzek elköltéséért vállalandó felelősség azt kívánta volna, hogy az ÁPV Rt. a Legfelsőbb Bíróságnál és/vagy az Alkotmánybíróságnál keressen jogorvoslatot. Ehelyett inkább az egyszerűbb utat választották: 1996 decemberében kormánydöntést kértek, s ezzel az ügy részleteiben nyilvánvalóan járatlan testületre hárították a felelősséget. 1997. december 3-án a szekszárdi Agroker ügyében a Legfelsőbb Bíróság gazdasági tanácsa is állást foglalt. A bíróság elmarasztalta az ÁVÜ gyakorlatát, s az azt jóváhagyó – későbbi – ÁPV Rt. IG döntést, megállapítva, hogy a korábbi megegyezés során nem lemondás történt, hanem annak megállapítása, hogy a 20%-os PEH nem jár. Ezt a törvény megkerülésének minősítette a bíróság.10 A bírósági döntést figyelembe véve az ÁPV Rt. IG-je 1997. december 17-én elrendelte a PEH-kifizetések felgyorsítását.

S végül, de nem utolsósorban: mint a PEH 1997/98. évi végrehajtása során kiderült, a felélesztett szabályozás nem volt képes egyértelmű eljárási rendet előírni. Így például vitatott, hogy mi történjen akkor, ha a kamatokkal felnövelt PEH értéke magasabb, mint az 1989. évi XIII. tv.-ben az alaptőke 10%-ában megszabott határ, mi van akkor, ha egy céget két-három vagy még több lépésben privatizáltak, s az egyes szakaszok között évek teltek el.11 Az sem volt világos, hogy van-e határideje az ÁPV Rt., illetve a PEH-et visszaszerző társaság számára az ingyenes dolgozói részvény kibocsátásának, illetve, hogy mi a szankciója a törvény megszegésének. Elintézni való ügy pedig volt bőven: 1998 folyamán az ÁPV Rt. megbízásából 137 PEH-re jogosult társaság könyveit vizsgálták át, s kiderült, hogy a cégek jelentős részénél sem tőkeemelés, sem dolgozói részvénykibocsátás nem történt.12

Végül, mint annyi más ügy, ez is a Legfelsőbb Bíróságon zárult. 2001 márciusában ügyészi indítványra válaszolva a LB kimondta, hogy az ilyen mulasztást elkövető cégekkel szemben a cégbíróságok törvényességi felügyeleti eljárást folytathatnak. Büntetésként pénzbírságot szabhatnak ki – 50 ezertől 500 ezer forintig –, de joguk van a cégek működésének felfüggesztésére is. Fontos megszorítás azonban – mondta ki a LB –, hogy a felügyeleti eljárás iránti kérelem benyújtására az okot adó körülménytől számított 1 éven belül van csak mód. A bíróságoknak mindig a konkrét esettől függően kell meghatározni, hogy mi tekinthető okot adó körülménynek: a PEH átutalásának időpontja-e, vagy az azt követően észszerű határidőn belül meg nem tartott rendkívüli közgyűlés napja, melyen a tőkeemelésről kellett volna határozni.13