Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon II.

Intézmények, technikák

5.4.1.3. A menedzsment extra kedvezményei

Mint láttuk, 1990–95 között az alkalmazotti résztulajdonszerzés kedvezményei a bérarányos elosztás logikáját követték. A magasabb beosztású alkalmazottak magasabb bérért dolgoztak, s ennek megfelelően magasabb értékhatárig jegyezhettek részvényt vagy üzletrészt, más megkülönböztetésre elvileg nem volt lehetőség. Ezen a helyzeten az 1995. évi privatizációs törvény sem változtatott.

Pontosabban szólva, az 1994 novemberében beterjesztett törvényjavaslat megkísérelte módosított formában visszahozni az 1989. évi átalakulási törvénynek azt az elemét, hogy a vállalat alkalmazottai anyagilag is közvetlenül érdekeltté váljanak a privatizációban. A Sárközy-féle javaslat azt a megoldást tartalmazta, hogy az egyszerűsített privatizációban részt vevő cégek vezetői és alkalmazottai 50-50%-ban osztozzanak ezen a „jutalmon”. A parlamenti vita során a menedzsmentellenes szakszervezeti erők nyomására ez a szakasz kikerült a törvényből. 1997 tavaszán azonban újabb fordulat következett: a korábban kivett paragrafus a privatizációs törvény módosítása során visszakerült a törvénybe (a véletlen folytán pontosan ugyanarra a helyre, ahol 1994 novemberében volt). Így kimondásra került, hogy

„45. § (2) Ha az értékesítésre vonatkozó adásvételi szerződés a társaság jegyzéken történő meghirdetésétől számított 1 éven belül megkötésre kerül, akkor a készpénzbevétel 10%-a a társaságot illeti meg, amelyet alaptőkén (törzstőkén) felüli vagyonba kell helyezni. E vagyonrészt – egy éven belül – tőkeemelésre kell fordítani, és az így kibocsátásra kerülő társasági részesedéseket 50-50%-ban a társaság vezető tisztségviselői, illetve dolgozói térítés nélküli tulajdonszerzésére kell felhasználni.”

Mindez azonban csak a kis cégeket és e kis cégek vezetőit érintette, hiszen az egyszerűsített privatizáció csakis erre a körre volt kitalálva. A nagyvállalatoknál a dolgok másképp alakultak. Elsőként a Mol Rt. 1995. évi tőzsdei privatizációjakor sikerült kiharcolnia a Pál László vezette menedzsmentnek, hogy a társaság egyes vezető állású alkalmazottai – a normál dolgozói kedvezményen felül – további részvényeket is vásárolhassanak 3 éves, kamatmentes részletfizetéssel, sőt ezen túlmenően rögzített árfolyamú, opciós vásárlási lehetőség nyílott. (Az amerikai tőzsdei nagyvállalatok világában ez a fajta érdekeltségi eszköz az 1980-as évtizedben terjedt el. Az angliai privatizáció is úgy zajlott, hogy a tőzsdei cégek részvényeiből a topmenedzsment sokkal több részvényt vásárolhatott, mint az alkalmazottak. A 90-es évek közepén tehát a minta készen állt, csak át kellett venni.) Mint később kiderült, ez volt a menedzseri vagyon- és befolyásszerzés egyik legsikeresebb útja a magyar privatizáció egész történetében.

A Fórum Szálloda privatizációjakor az alkalmazottak – különösen a felső vezetők – lényegesen nagyobb mennyiségű részvényt vásároltak meg, mint amit a privatizációs törvény engedélyezett. Itt azt a trükköt alkalmazták, hogy az alkalmazottak nem egyénenként, hanem konzorcium keretében vásárolták meg a kedvezményes árú részvényeket. A menedzsment jogértelmezése szerint, erre az esetre nem vonatkoztak a privatizációs törvény megkötései.1 Ezt az ÁSZ 1996. évi ellenőrző vizsgálata konkrétan is nehezményezte, már csak azért is, mert a többletkedvezmények miatt az ÁPV Rt.-t 67 M Ft kár érte. Mi több, a Legfőbb Ügyész is beavatkozott és javasolta, hogy – próbaper jelleggel – az ÁPV Rt. bíróság előtt támadja meg az értékesítési szerződést. Per mégsem indult.

1997 nyarán Pál László Mol-elnök 1795 Ft-os opciós áron vásárolt részvényeket, amelyeket rögvest el is adott a társaságnak 4300 Ft-os piaci áron. Ebből a tranzakcióból 11 M Ft árfolyamnyeresége képződött. Rajta is túltett a cég egy másik vezetője, akik 10 ezer db részvény lehívásával és azonnali értékesítésével 25 M Ft nyereséget könyvelhetett el.2

1997-ben a kereskedelmi bankok privatizációja során is előfordult, hogy a bank menedzsmentje olyan megállapodást kötött az ÁPV Rt.-vel, amely lehetővé tette, hogy a bank alkalmazottja – elsősorban a vezetők – a privatizációs törvény által megengedett mennyiségnél több részvényt jegyezhessenek. Az első százmilliós nagyságrendű eset – a K&H privatizációja – még csak a sajtó rosszallását váltotta ki, a második ügy, a PK Bank eladása már az ÁSZ-nak is szemet szúrt (6.9.13).3 Egy hasonló opciós megoldás Járai Zsigmondnak, a Magyar Hitelbank vezérigazgatójának biztosított sok százmilliós hasznot a privatizációból (6.9.9).

Nagyjából 1 Mrd Ft értékű bónuszrészvényt kapott a Postabank közel 1600 – nem vezető állású – dolgozója a sikeres privatizáció után. Ez is szabálytalan volt, ennyi nem járt volna, de – mivel a vételár 1%-a nem tűnt túlságosan magas összegnek – a pénzügyminiszter (László Csaba) a pályázat eredményének kihirdetése pillanatában rábólintott.

Természetes, hogy azok a menedzserek, akiknek ilyen lehetőség nem adatott meg és/vagy nem is tartották volna erkölcsileg elfogadhatónak az ilyen mértékű önpremizálást, keserűen és ingerülten vették mindezt tudomásul. „Az indulásnál – tehát a privatizáció idején (M. P.) – a részvények összértéke 7,7 Mrd Ft-ot tett ki, ebből én, mint vezérigazgató, 1 M Ft értékben kaptam. Ennek az ára menetközben növekedett, most egy jó kocsit tudnék venni belőle. Összehasonlításul megemlítem, hogy egy magyar bank vezérigazgatója négymilliárd értékű részvényhez jutott” – nyilatkozta Orbán István az Egis vezérigazgatója, aki – a bankigazgatók többségétől eltérően – nem néhány évet, hanem négy évtizedet töltött az adott munkahelyen.”4

Erősen kérdéses, hogy az ÁPV Rt. Igazgatóságának jogában állt-e ilyen kedvezményeket adni az állami vagyon terhére, s ha jogában állt, vajon felmérték-e, hogy az effajta kedvezmények halmozása esetenként 100 millió forintot is meghaladó árfolyamnyereséget eredményezhetett?

A menedzsment számára a csábítás óriási volt, hiszen a tőzsdei privatizáció azt jelenti, hogy az adott társaság részvényei gyakorlatilag bármikor értékesíthetők (likvidek), s csak az eladó döntésén múlik, hogy a pillanatnyi tőzsdei áron eladja-e részvényét. Más a helyzet akkor, ha egy cégből a menedzsment úgy szerez részesedést, hogy a többségi tulajdonos stratégiai befektető, és a részvények közül semmi sem kerül a tőzsdére. Ebben az esetben a likviditás csekély, a részvény értékesítése kereslet hiányában bizonytalan. A tőzsdei cégek esetében azonban a privatizáció során olcsón megszerzett részvények bármikor pénzzé tehetők voltak. Mi több, a legnagyobb tőzsdei cégek (pl. Mol, OTP) esetében – az 1990-es évek második felében Amerika-szerte elterjedő ösztönzési modellt másolva – arra is mód nyílt, hogy a cég menedzsmentje egyfajta prémiumként jusson piaci ár alatt nagy tömegű részvényhez. Ezzel a megoldással akár milliárdos vagyonhoz is hozzá lehetett jutni. A Mol és az OTP esetében pontosan ez történt. Ezt a menedzsment opcióval kombinált, tőzsdei privatizációs modellt akarta lemásolni Kocsis István vezérigazgató is, amikor 2006 után ismét komolyan napirendre került a villamosenergia-ipar még állami kézben maradt részének eladása. Gyurcsány Ferenc azonban ellenállt ennek (6.5.14).

Az 1994–98 között működő Fidesz-kormány idején a vállalatvezetők tulajdonszerzésének támogatására új megoldások is születtek. A magánosításra kijelölt 12 egykori állami gazdaságot a kormány ígérete szerint a dolgozók vásárolhatták volna meg, s ehhez különlegesen kedvező hiteleket is biztosítottak (7.2.2). Az első új ötlet az volt, hogy a privatizációt ne az ÁPV Rt., hanem az MFB bonyolítsa, miután térítésmentesen átvette a 12 céget az ÁPV Rt.-től. Ezáltal sikerült megkerülni a privatizációs törvényt és az egész ügyletet a banktitok védelme alá helyezni. A másik új trükk az volt, hogy az ÁPV Rt. és az MFB döntése alapján közvetlenül a privatizációs pályázat meghirdetése előtt lecserélték az állami gazdaságok vezetését – tehát az IG-t és az FB-t –, s ezáltal olyan embereket hoztak vásárlói helyzetbe, akik korábban egyetlen percig sem dolgoztak az adott állami gazdaságban. S bár a jogszabály úgy rendelkezett, hogy az állami gazdaságok megvásárlására pályázó cégekben a dolgozók 70%-ának részt kell vennie, a gyakorlatban ezt úgy értelmezték, hogy a 70%-os határ eléréséhez az is elég, ha egy-egy dolgozó csak 1-1 tízezer forintos részvényt jegyez. (Ez nem volt új trükk.) Végeredményben azonban olyan, az Orbán-kormányhoz közeli magánszemélyek jutottak nagyértékű ingatlan- és gépvagyonhoz, mint a Boros Imre üzletkörébe tartozó egykori bankár, Töröcskei István vagy Tarnai György.5

5.13. táblázat. A tőzsdén privatizált állami cégek felső vezetőinek részvényvagyona, 2010

Név	Tisztség	Cég neve	Részvények piaci értéke (Mrd Ft)a
Spéder Zoltán	elnök	FHB Jelzálogbank	15,9b
Spéder Zoltán	IG tag	BIF	4,5c
Csányi Sándor	elnök-vezérigazgató	OTP Bank	19,4d
Csányi Sándor	IG tag	Mol	0,1
Nobilis Kristóf	elnök	BIF	5,4e
Wolf László	vezérigazgató-helyettes	OTP Bank	4,9
Hernádi Zsolt	elnök-vezérigazgató	Mol	3,7
Pongrácz Antal	IG tag	OTP Bank	1,4
Mosonyi György	vezérigazgató	Mol	1,4

Megjegyzések:

a) A 2010. ápr. 30-i BÉT záróárak alapján.

b) Az A64 Vagyonkezelő Kft.-n keresztül.

c) A Budapesti Ingatlanholding Vagyonkezelő Kft.-n keresztül.

d) Ebből 18 Mrd Ft a Csányi S. által tulajdonolt Bonitas 2002 Kft.-hez keresztül.

e) A DonaDöme Kft.-n keresztül.

Forrás: HVG, 2010. máj. 8.

1	VG, 1997. nov. 18., MH, 1997. dec. 9.
2	Magyar Tőkepiac 1997. júl. 10.
3	Ld. Az ÁSZ jelentését az ÁPV Rt. 1997. évi tevékenységéről. MH, 1999. febr. 3.
4	Az Orbán Istvánnal készült interjú Moldova György 2003-ban megjelent háromkötetes egészségügyi riportkötetében, A tékozló koldusban olvasható (3. k. 23.). A bankigazgatóra utaló célzás valószínűleg erősen túlzó. Erős János – a K&H bank vezére – „csak” 300 M Ft értékű részvényt jegyzett (6.9).
5	MH, 2002. ápr. 15.