Ezt az arányszámot azonban egy fontos körülmény miatt csak hozzávetőleges pontosságúnak lehet tekinteni. Az 1990-es évek első felében a kis- és közepes nagyságú vállalatok eladásakor a befektetők igyekeztek kumulálni a kedvezményeket, azaz többféle fizetési módot is alkalmaztak. Ezért sokszor esetleges volt, hogy egy-egy tranzakciót az ÁVÜ controlling rendszere hova sorolt (MRP, E-hitel, önprivatizáció). Példa erre az Állami Nyomda 1992/93-ban történt eladása az önprivatizációs program II. ütemében. Egy külső magyar befektető, a Láng Kiadó és Holding Rt. a nyomda MRP szervezetével konzorciumot alkotva vette meg a céget. A 712 M Ft-os vételárból a szakértői díjat készpénzben, 70 M Ft-ot kárpótlási jegyben, a többit E-hitellel fizették ki.

Látványos és tökéletesen előre látható példája volt az arbitrázs üzletnek, ami a Caola-val történt. 1993 szeptemberében az MRP-kedvezmények kihasználásával a Caola Kozmetikai és Háztartásvegyipari Rt.-t zömmel kárpótlási jegyért vásárolta meg egy magyar vállalkozó. Benkő László, a kozmetikai cég egyik beszállítójának, a Pest Megyei Műanyagipari Vállalatnak (PEMÜ) volt a vezetője, aki pénzügyi tanácsadóként és politikai patrónusként bevonta az üzletbe Nagy Imrét, az egykori KISZ és MSZP-politikust. Kiegészítő politikai támogatásként Benkő a Magyar Labdarúgó Szövetség elnöki pozícióját is elvállalta. A Caola üzlet nyélbeütése után18 egy darabig Benkő maga vezette a céget, fél évvel később azonban Nagy Imre lett a vezérigazgató, és az FB elnökének megválasztották Pongrácz Tibort, aki korábban – ti. a kormányváltásig – az ÁVÜ IT elnöke volt. A magyar vállalkozók munkahelyek teremtését, 300 milliós tőkeemelést és a cég tőzsdei bevezetését ígérték. Ennek fejében a leköszönő Boross-kormánytól öt évre szóló teljes, további öt évre pedig 60%-os társaságiadó-kedvezményt is kaptak. Mint akkoriban sokan mások, a Caola vezetői is úgy gondolták, hogy a felesleges ingatlanok értékesítéséből finanszírozni lehet a termelőkapacitások fejlesztését. A politikai bal- és jobboldal felé egyaránt jó kapcsolatokat kiépítő Caola-vezetők még azt is elérték, hogy a tranzakciót 1994-ben az ÁVÜ által felkért újságírók az „év legjobb magyar privatizációja” címmel tüntessék ki. A szép tervek nem váltak be: az ingatlanárak ugyanis ezen időszak alatt egyáltalán nem emelkedtek, így a tervezett bevétel sem realizálódott, a cég 1996 végére már 2 Mrd Ft adósságot szedett össze. Nem volt mit tenni, 1997 januárjában a drasztikusan lekarcsúsított társaság 24 márkájából 19-et el kellett adni annak az Unilever csoportnak, akit annak idején az ÁVÜ többször is elutasított, amikor az vételi ajánlattal jelentkezett a pályázaton. De ez sem sikerült. Pár hónappal később ugyanis az Unilever mégis visszatáncolt az üzlettől – méghozzá teljesen jogszerűen, mert a szerződésben előre kikötötte magának ezt a lehetőséget –, amikor világossá vált számára, hogy a Caola immár nem több mint egy kiürített, nagy adósságállománnyal és folyamatos veszteségtermeléssel működő romhalmaz. 1999-ben a Benkő-Nagy duó a Caola nevet is eladta a nagyon hasonló privatizációs pályát befutó Egyesült Vegyi Művek Rt.-nek (EVM)19, majd 1999 augusztusában csődöt kértek önmaguk ellen. Addigra már a hajdan 1400 főt foglalkoztató cég létszáma 200-ra apadt, s a magyar háztartási szerek piacát teljes egészében a multik uralták. Kicsi az esélye annak, hogy a cég Caola-Alfa néven valaha is talpra áll.

Az 1,1 Mrd Ft alaptőkével létrehozott Vegyépszer Rt.-t formálisan a társaság alkalmazottaiból álló MBO-MRP konzorcium vásárolta meg, miután az 1951-ben alapított cégből levált egy sor vidéki telephely. Ennek a tranzakciónak az volt az érdekessége, hogy az 1994 nyarán – tehát közvetlenül a választások idején – bonyolított pályázatot az ÁVÜ eredménytelennek minősítette, de ennek ellenére az IT engedélyezte, hogy a 2. helyezett MRP-MBO konzorciummal pályázaton kívül tárgyalhasson az ÁVÜ menedzsmentje.32 Néhány napon belül meg is született az egyezség, a menedzsment 114%-on, 3 M Ft készpénz ellenében jutott hozzá a mintegy 80%-os ÁVÜ-s részvénypaketthez. A többit E-hitellel, illetve kárpótlási jeggyel teljesítették.

1996/1997 fordulóján 2,8 Mrd Ft értékű Matáv-részvény került az alkalmazottakhoz – vagyis sok évvel a társasággá alakulás és a privatizáció után. Ez nem volt véletlen, korábban az ÁVÜ elvi alapon mereven ellenállt a részvények kiosztására irányuló nyomásnak.35 A dolgozói részvények kiosztása után kiderült, hogy az MRP-szervezet nem teljesen szabályosan járt el a rendkívüli kedvezményekkel kínált részvények elosztásakor, s ezért több Matáv-alkalmazott pert indított az MRP-szervezet ellen. Az ügy megjárta a Legfelsőbb Bíróságot is, ahol az a döntés született, hogy az MRP-szervezet helyett – az érte kezességet vállaló – Matávnak kell majd 3 Mrd Ft kártérítést fizetni. De ez még csak elvi döntés volt, a végrehajtás érdekében öt per kezdődött, melyek közül az első 2002 tavaszán zárult le, de a pernyertesek még ekkor sem jutottak hozzá a megítélt részvénymennyiséghez. Egyebek között azért nem, mert a megítélt bemutatóra szóló részvényeket időközben a Matáv névre szóló értékpapírrá alakította át. 36

„Az Országgyűlés (…) elfogadta a Munkavállalói Résztulajdonosi Programról szóló törvény módosítását, mintegy belátva, hogy az 1992-ben kodifikáltak egy része a tényleges életnek meg nem felelő – be nem vált, elavult, okafogyott –, sőt néhány súlyos visszaélésre lehetőséget adó előírást is tartalmazott, így a munkavállalói tulajdon a menedzsment által történő kisajátításának esélyét rontotta. Ezt a törvény több szabályozási hibája tette lehetővé, például a dolgozó-résztulajdonosnak a gazdasági társaságból való távozásakor kötelező MRP-ből való kiválása. Ugyanis, az MRP megalakulásába anno sokakat bevontak, igénybe véve az ingyenes vagyonjuttatást (jelenleg maximálisan 900 ezer Ft fejenként), és megszerezték a jogot a kedvezményekre (2% saját erő megkövetelése a szokott 15–25% helyett). Ezt követően a vállalat egységeit (üzemegységek, tevékenységek) önálló társaságokba szervezték és átléptették oda a munkavállalókat, akik ezzel megszűntek az eredeti cég tulajdonostagjai lenni. Egyes esetekben az is előfordult, hogy a csak egy holding jellegű központ apparátusa maradt a cégben és vált „MRP-s” tulajdonosává az egész – részben ingyen kapott, részint olcsó hitelre szerzett – összvagyonnak. További igazságtalanság volt a nyugdíjasok kötelező kiválása. A 15 éves törlesztési idő gyakorlatilag azt jelentette, hogy a kivásárlásban egykor részt vevő, akkor zömében 35–40 esztendősök (felmérések szerint 38–43 százalék) kimarad a tulajdonszerzés törlesztés utáni eredményeiből, és éppen azok, akik az első időkben a terhek zömét vállalták.