A privatizáció gyorsítását a döntéshozók többsége kimondva-kimondatlanul a tortaszeletelés analógiájára képzelte el. „Elődeink már levágtak és kiosztottak a tortából 10-12 szeletet – gondolták – nekünk csak folytatni kell a szeletelést, ami egyre könnyebb feladat lesz, hiszen van benne tapasztalatunk és van hozzá apparátusunk.” Éppen ezért a koalíciós pártok vezető körei nem is számoltak különösebb ellenállással. A kormányprogram és az új privatizációs törvény előkészületben lévő dokumentumai kifejezetten utaltak is arra, hogy a magánosítás 2-3 év alatt befejezhető. Jó félév telt el, amíg világossá vált, hogy ez a vártnál sokkal nagyobb társadalmi ellenállásba ütközik.

A tortahasonlatnál maradva érthetjük meg a legjobban, hol tévedett a politika. Rossz volt az analógia. Pontosabban a privatizáció nem hasonlítható a szabályos tortaszeleteléshez (6.1.1. ábra). Az Antall- és Boross-kormányok idején valójában csak a torta széleinek levágása-eladása történt meg. Ami addig zajlott, csak a szocialista tervgazdaság „perifériájának”, a torta széleinek a magánosítása volt (6.1.2. ábra), a „kemény mag”-nak – tehát a torta közepének – a privatizációja el sem kezdődött. Mi tartozott a kemény magba? 1994-ben úgy tűnt, néhány ágazat és néhány társaság – összesen nem több, mint 30-40 cég

Ugyanez a koncepció 2024 áprilisában új nyelvi köntösben jelent meg a magyar belpolitikában. Ezt képviselte az „alapvető jelentőségű vállalkozások” (AJV) megnevezés, amit egy Gazdasági Versenyhivatalra vonatkozó salátatatörvény-javaslatba4 rejtett el a kormány.

A hazai privatizációs vitákban a „stratégiai” kifejezés arra kívánt utalni, hogy egy-egy nagyvállalat állami tulajdonban és/vagy állami irányítás alatt tartása Magyarország honvédelme és/vagy a lakosság ellátása szempontjából elengedhetetlen. Valójában persze soha senki nem mondta meg, mit jelent a „stratégiai” jelző. Ha mélyebben belegondolunk, világos, hogy a gazdaság fejlődése szempontjából az olyan dinamikus ágazatoknak van a legnagyobb jelentősége, mint az elektronika vagy az autóipar, amelyek világszerte profitérdekelt magánvállalkozások keretében fejlődnek. Akik az energia- vagy élelmiszer-ellátást tekintik stratégiai szempontnak, tévednek. A világpiacon energiahordozókat is, élelmiszereket is korlátlanul be lehet szerezni, csak pénz, vagyis exportbevétel kell hozzá. Egy ország ellátásbiztonsága – akár energiáról, akár élelmiszerről van szó – az exportképességtől és a hatékonyságtól függ, és nem attól, hogy állami tulajdonban vannak-e a szénbányák vagy a pékségek.

A szocializmus idejéből származó tapasztalatok alapján egyébként az is nyilvánvaló, hogy áramellátási zavarok jobbára olyan országokban fordultak elő, ahol nemhogy az energiarendszer, de az egész gazdaság állami kézben volt. A biztonságos ellátásra az állami tulajdon önmagában a legkevésbé sem nyújt garanciát. A 70-es években még olyan fejlett országban is korlátozni kellett a közvilágítást, mint Csehszlovákia, a romániai vagy bulgáriai áramkikapcsolásokról nem is beszélve. Az ellátás biztonságának semmi köze ahhoz, hogy ki a tulajdonos.8 Különben ha lenne igazságmagva annak a gondolatnak, hogy egy-egy ágazat birtoklásával meg lehet gyengíteni az „ellenség” nemzetbiztonságát, akkor a szovjet–amerikai szembenállás idején a Szovjetuniónak nem arra kellett volna költenie a pénzt, hogy saját nukleáris arzenált fejlesszen, hanem inkább arra, hogy az amerikai tőzsdéken felvásárolja az amerikai erőműtársaságokat vagy bankokat.9 Vagy nézzünk egy újabb példát: 2008 őszén az állami kézben lévő francia energiaóriás, az EDF egyetlen tranzakció során megvásárolta – pontosabban szólva privatizálta – a 35%-ban állami tulajdonú British Energyt, s ezzel egyúttal 8 angliai atomerőmű tulajdonosa is lett. Angliában senkinek sem jutott eszébe ebből nemzetbiztonsági kérdést csinálni.

Másfelől viszont említésre méltó, fontos tény, hogy 1994/95-ben senkiben nem merült fel, hogy a kemény maghoz kellene sorolni a ferihegyi nemzetközi repülőteret is. Azért nem, mert akkoriban a légiforgalmat nem egy vállalat, hanem egy költségvetési intézmény bonyolította. Így értelemszerűen a privatizáció lehetősége sem merült fel.