Amikor tehát 1994 nyarán a kormány hozzá kívánt látni a nagy cégek privatizációjához, sorban vonultak fel ellene a különféle érdekcsoportok. Először is megindult a tervhivatali-ágazatpolitikai szemlélet ellentámadása. Mi lesz, ha az állam lemond a stratégiai vállalatok tulajdonjogáról? Ez a gondolkodás leginkább az IKM nyilatkozataiban és tetteiben volt tetten érhető, de a PM egyes főosztályai sem tétlenkedtek, ha érvet kellett keresni a privatizáció lassításához. Alapjában véve mindvégig ellenezték a kemény mag privatizációját az Állami Számvevőszék vezető szakértői.1 Ezek az apparátusi csoportok sok tekintetben egymásnak is ellentmondó álláspontokat képviseltek, de összességében mégis az hallatszott ki a vitázók kórusából, hogy a szakemberek sem beszélnek egy nyelven. Mindenki mást akar, mindenki mást tart fontosnak. Megszólaltak a vitákban az államapparátuson kívüli szakértői csoportok is: az akadémiai élet képviselői, a különféle műszaki és közgazdaságtudományi egyesületek, a civil szféra szervezetei. Ezek a megnyilatkozások, kevés kivételtől eltekintve, mind privatizációellenesek voltak.

 

 

Utólagosan visszatekintve furcsának tűnhet, de tény, hogy 1994/95 fordulóján fel sem merült, hogy az előkészítés alatt álló nagy privatizációs ügyletek terveit abból a szempontból is át kellene gondolni, hogy mennyiben felelnek meg az Európai Unió elvárásainak. Jóllehet az 1994-ben hatályba lépett ún. társulási szerződés Brüsszellel már egyértelmű rendelkezést tartalmazott arról, hogy Magyarország köteles összehangolni versenyszabályait az EK alapszerződésével.2 Ebből azután – a villamoserőművek privatizációját követően – baj is lett. Az EU illetékes hatóságai 2007-ben formálisan is elmarasztalták Magyarországot, és kikényszerítették a privatizációval összefüggő, ún. hosszú távú megállapodások megszüntetését (6.2.9.).

 

„A közszolgáltatók a rendszerváltás előtt a bankokhoz hasonlóan állami tulajdonban voltak. Tizenkét éven át irányítottam a főváros gazdaságát. Pontosan tudom, micsoda elképesztő mutatványokat kellett ahhoz végrehajtani, hogy a víz- és csatornaművek, a gázművek és a távfűtés hálózatainak fenntartását és bővítését finanszírozni tudjuk. Ezt állami forrás nélkül lehetetlen volt fenntartani, hiszen a nyomott árban még a költségek megtérülése sem volt benne, nemhogy az amortizációé, pláne a fejlesztéseké. Ezek az állami vállalatok papíron voltak csak nyereségesek. A szükséges beruházási kiadásokat ugyanis a fenntartó helyhatóságok, a települések finanszírozták, zömmel persze központi költségvetési támogatásokból. Tehát ezek a cégek is hozzájárultak a költségvetési hiány és az államadósság gyarapításához. Ez volt a kiinduló helyzet, amelyben el kellett dönteni: szükség van-e minőségi fejlesztésekre, a kapacitások bővítésére, és ha igen, akkor meg lehet-e az összes költséget fizettetni a lakossággal? Egyértelműen nem, hiszen ezeket az árakat a lakosság töredéke sem tudta volna megfizetni. Megoldás lett volna, hogy az állam finanszírozza a fejlesztéseket, és tovább biztosítja az árkiegészítést is, ám ez feneketlen zsák: minden hónapban önteni kellett volna a pénzt a rendszerbe, amit az egyébként is deficites költségvetés nem bírt el. Mi volt a probléma? Tőke- és jövedelemhiány itt is. Olyan megoldást kellett kidolgozni, amely a lakosság számára nem okoz elviselhetetlen tehernövekedést, a befektetőknek pedig hoz annyi megtérülést, amiért hajlandó idejönni és invesztálni. Ellenkező esetben az államszocializmus közszolgáltatói színvonalán állnánk, és annak kapacitásával küszködnénk ma is. Erre a helyzetre találták ki a befektetett tőke megtérülésének garantálását.” 3