Bosszú és elrettentés. Az 1956-os forradalmat követő megtorlások során, magyar bíróságok ítélete alapján, 226 személyt végeztek ki, akik közül 34 fő köztörvényes bűncselekményt követett el.1 Az esetek túlnyomó részében a bíróságok teljes vagyonelkobzást is elrendeltek – mint például Nagy Imre miniszterelnök esetében –, mi több, vagyonelkobzást rendeltek el azok esetében is, akik „csak” 15–20 év börtönbüntetést kaptak. A harcok idején a szovjet hadsereg 7250 főt vett őrizetbe, közülük 860-at a Szovjetunióba hurcolt.2 Magyarországon a statáriális bíráskodást 1957 novemberéig a katonai bíróságok végezték. Az 1950-ben megszüntetett népbíróságokat az 1957. évi 26. tvr. hívta újra életre, felállítva a szakképzetlen bírókból álló Népbíróságok Országos Tanácsát. A különböző bírósági fórumok 1956. november 4. és 1963. december 31. között 26621 személyt marasztaltak el,

miatt. Az elítéltek 93%-a öt évnél nem hosszabb szabadságvesztéssel „megúszta”, így „mindössze” 613 főt sújtottak 5–10 évig terjedő vagy életfogytiglani (65 fő) börtönbüntetéssel. Az újonnan felállított internálótáborokba 13 ezer fogoly vette útját, tízezrek kerültek rendőri felügyelet, 300 ezren rendőrségi megfigyelés alá, további tízezrek veszítették el állásukat; az elítéltek hozzátartozóit sújtó egzisztenciális diszkriminációt még felmérni is nehéz lett volna.3

 

A jogellenesen külföldre távozott vagy onnan vissza nem térő magyar állampolgárok vagyonának elkobzásáról nem kellett új törvényt hozni: 1948 óta volt ilyen jogszabály.4 Itt a jogalkotó logikája az volt, hogy aki méltatlan az állampolgárságra, annak a vagyonát is el kell venni. Ha az állampolgárságtól megfosztó határozat hatálya a feleségre és a kiskorú gyermekre is kiterjedt, ezeknek a vagyonát is el kellett kobozni. A törvény 7. § (2) bekezdése arról is rendelkezett, hogy a büntetést visszamenőleges hatállyal is lehet alkalmazni. Ennek ellenére mégis született egy új jogszabály a vagyonelkobzás szabályszerűségét biztosítandó.5 Nincs megbízható áttekintés arról, hogy ez az 1948-as törvény hány személyt vagy családot érintett közvetlenül, akik 1948–49-ben vagy esetleg a későbbi években hagyták el illegálisan az országot. Mint az közismert, 1956/57 fordulóján közel 200 ezren „disszidáltak”, ám ők túlnyomórészt fiatalok és ezért vagyontalanok voltak, tehát vagyoni értelemben nem sokat veszthettek.6 Azok közül viszont, akik itthon maradtak és a politikai megtorlás áldozatai lettek, sokakat fő és/vagy mellékbüntetésként internáltak, kényszerlakhely-kijelöléssel büntettek,7 esetenként teljes vagyonelkobzásra is ítéltek. A terror fokozatos enyhülésében az 1963-as amnesztia fontos mérföldkő volt, de nem jelentette azt, hogy minden 56-os elítélt szabadlábra került volna, rehabilitáció pedig egyáltalán nem történt.8

 

Szimbolikus értékű reprivatizációk. Ma már kevesen emlékeznek arra, hogy az 50-es években történtek apróbb kísérletek a reprivatizációra. Ilyen lépés volt – egyebek között – a legendás budai cukrászda, az Auguszt visszaadása. Auguszt Elemér cukrászdáját 1951-ben államosították, majd őt és családját internálták. 1954-ben térhetett csak vissza Budapestre, a cukrászdát az 1956-os forradalmat követően vehette csak vissza.12 Ennél nagyságrendileg fontosabb, de végeredményben csak korlátozott értékű reprivatizációt jelentett az az 1957-ben kiadott törvény,13 amely a gyógyszertárak és a lakóházak vonatkozásában újra szabályozta az állami tulajdonba vétel alóli mentesítésekért, de nem érintette az elkobozott ingatlanokat. Ám a visszaadás is jelentős megkötésekkel történt. Ennek biztosítására a szocialista jog feltalálta a „kötött bérű öröklakás”, illetve a „nem szabad rendelkezésű öröklakás” fogalmakat. Ami azt jelentette, hogy a tulajdonosnak nem volt joga lakbért emelni, illetve a bérleti jogviszonyt felmondani. Köteles volt viszont gondoskodni az épület és a lakás karbantartásáról, felújításáról. 1957 decemberében néhány esetben visszakapták tulajdonjogukat azok a családok is, amelyektől az 1952-es államosítás során törvényellenesen, mondvacsinált ürügyekkel családi házas jellegű, egy-három lakásos ingatlanokat vettek el a helyi tanácsok.14 A lakbér korlátozását csak 1991-ben (!) oldotta fel a jogalkotó.