Később mások is megerősítették ezt az értékelést. A gazdaságtörténész Honvári (2003) szerint: „A társadalmi (állami) tulajdon dogmája néhány év alatt olyan mély gyökereket vert az emberek gondolkodásában, hogy november elejéig egyetlen komolyabb társadalmi támogatottsággal rendelkező csoportosulás sem vetette fel a tulajdonviszonyok radikális átalakításának szükségességét. A programok ebből a szempontból nagyfokú konzervativizmust mutatnak.”3 Hasonlóképpen értékelte az októberi napokat a téma specialistája, Eörsi László: „Annyira nem volt népszerű gondolat, hogy aki például a felkelők között úgy gondolkozott, hogy vissza kell állítani a régi tulajdonviszonyokat, jöjjenek vissza a kapitalisták, az kinyírta magát.”4 Így értékelte a történteket Kornai János is. Önéletrajzi írásában Kornai (2005) Losonczy Gézát idézi, aki a Nagy Imre-kormány szóvivőjeként, ugyancsak november 3-án, a következőket nyilatkozta: „A kormány teljes egységben jelenti ki, hogy az elmúlt 12 esztendő pozitív vívmányaiból semmit sem kíván feladni: így a földreformból, a gyárak és üzemek államosításából és a szociális vívmányokból. […] A kormány el van szánva arra […], hogy semmiféle körülmények között nem fogja tűrni a kapitalizmus visszaállítását Magyarországon.”5 Figyelemre méltó, hogy Losonczy „az elmúlt 12 évvel” vállalta a kontinuitást, mindazzal, ami 1945 és 1956 között történt, vagyis a határvonalat nem 1949-cel húzta meg.6

Első megközelítésben még az az állítás is megfogalmazható, hogy a tulajdonviszonyok és a gazdaságirányítás alapkérdéseiben Gerő Ernő nevezetes október 23-i rádióbeszéde7 és a forradalmi erők képviselőinek az ezt követő 10-12 napban elhangzott nyilatkozatai között nem volt érdemi nézetkülönbség. Gerő is arról beszélt, hogy a szocializmus és az államosítás vívmányait meg kell védeni, a hibákat pedig ki kell javítani. Mégis, ha ketten mondják ugyanazt, az sem feltétlenül ugyanazt jelenti. Különösen akkor nem, ha a napi politikai események megítélésben a két fél egészen más álláspontot képviselt.

Több nyilatkozó, cikkíró tett afféle pragmatikus utalást, hogy „nem minden rossz, amit az elmúlt szerencsétlen tizenkét év akart”.8 Nagyjából ezeket tükrözte vissza Bibó István államminiszterként papírra vetett nevezetes novemberi tervezete is, amelyben egy rövid utalás az 1945 utáni államosítások „jóvátétel”-ével ugyancsak ebben a szellemben foglalkozott (2.1.1.).9 Ugyanezt gondolta és valamivel konkrétabban ugyanezt írta az egykori (és a forradalom idején Petőfi Párt néven újjáalakult) Nemzeti Parasztpárt két vezető ideológusa, Németh László és Féja Géza is.10 Figyelemre méltó, hogy az újjáalakult pártok egymás közötti várható vetélkedését Németh is éppen azért érezte veszélynek, mert „a meggyűlölt rendszerrel együtt széttépheti azt a szocializmust, amiről fiatalon álmodtunk”. Ugyanezt fogalmazta meg Füst Milán is, amikor ezt írta: „ez a forradalom voltaképp le sem tért a legjobb értelemben vett szocializmus útjáról”.11

Korábbi életpályájuk ismeretében nem meglepő, hogy Németh és Féja egyaránt felvetette az 1945-ös földosztás olyan értelmű revízióját, hogy a kormány tűzze ki célul a családi középbirtokok kialakítását.12 Németh még „tól-ig” számokat is meghatározott: 25–40 holdnál többet senki se kapjon vissza. Féja csak azt hangsúlyozta, hogy az újabb tulajdoni reformot úgy kell végrehajtani, hogy annak vesztese semmiképpen sem az egykori szegényparasztság legyen. Mindez azokban a napokban már több volt, mint elméleti alapvetés; az újjászerveződő Nemzeti Parasztpárt ideiglenes vezetősége már megkezdte a „falusi, tanyai földrendező bizottságok” szervezését.13 Az iparról és a szolgáltatásokról Németh csak félmondatos utalásokat tett, de azt világosan megfogalmazta, hogy támogatná az önigazgatás és a „valódi” szövetkezeti rendszer megteremtését.

Persze, azt is figyelembe kell venni, hogy a forradalom mindössze 13 napig tartott. A halálos áldozatok száma mintegy 2700, a sebesülteké közel 20 ezer volt. Jelentősek voltak az épületkárok is – bár ennek mértékéről ma sincsenek megbízható adatok. A KSH hivatalos adatai szerint az országban összesen 700 lakás semmisült meg, a Fővárosi Tanács jegyzőkönyvei viszont csak Budapesten 12 ezer tönkrement lakásról tesz említést.19

Utólag sem következtethető ki egyértelműen, hogy mi történt volna, ha több idő áll rendelkezésre, miképpen alakultak volna át a forradalom napjaiban spontán módon megszületett munkástanácsok, amelyek pár hónappal a forradalom leverése után még működtek, de azután feloszlatták őket (1.2.5.4.).20