Az 1960-as évek elején végbement téeszesítés nyomán faluhelyen az egyéni gazdálkodás egészen visszaszorult, a szövetkezeti tagok és az állami gazdaságok alkalmazottai csak 0,5 hektárnál kisebb földet kaptak meg egyéni művelésre. Ezt a földdarabot és a hozzá tartozó állatállományt nevezte a köznyelv – már a korai 50-es évektől kezdve – háztájinak. Paradox módon az állampárt az 1967-es tsz-törvényben hirdette meg először széles körben, hogy szükség van erre a konstrukcióra, ugyanabban a törvényben, amely jogi értelemben annulálta az 1945. évi földreformot. Az 1976. évi 33. tvr.-rel és a hozzá tartozó végrehajtási rendelettel1 vezették be a tartós földhasználatot, valamint a háztáji üzemág fogalmát, ami lehetőséget adott a tsz-ek és a háztájik szerves együttműködésére. Ez többnyire azt eredményezte, hogy a tsz-ek szubvencionálták a háztájit. A falu jövedelmi viszonyainak meghatározó eleme volt az ingázás is, amely százezreket juttatott városi (többnyire ipari) munkahelyhez. A két folyamat úgy kapcsolódott össze, hogy a naponta vagy hetente ingázó, falun élő „munkások” – férfiak és nők egyaránt – fennmaradó idejükben mezőgazdasági munkát is végeztek, akár a háztájiban, akár a tsz-ben. Tulajdonképpen a kétlaki élet két műszaknyi ledolgozott munkának felelt meg.2 Az illegális jövedelemhez jutás csatornái szűkösek voltak – csak a tanyavilágra jellemző pálinkafőzés és a háztájiban termelt bor „pancsolása” kecsegtetett elfogadható mértékű kockázat mellett viszonylag nagy jövedelemmel. Ezt és a bögrecsárdák működését elnézték a hatóságok, mert az állami és szövetkezeti nagyüzemek hasonlóan cukorból csinálták a bort Budafokon és egyebütt ‒ „nagybani” kivitelezésben, főként szovjet exportra. Erről a 70-es években a Bács-Kiskun megyét jól ismerő szociográfus, Zám Tibor írt többször is.3