Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon I.

Bevezetés

1.1.19.3. Senki sem született vállalkozónak

A magánvállalkozások kialakulása és elterjedése beindított egy tanulási folyamatot is. Nemcsak abban a körben, ahol a vállalkozás a benne élők lételemévé vált, de a vállalkozásokkal csak külsődleges kapcsolatban álló rétegek körében is. Ha máshol nem, akkor Hofi Géza iskolájában tanították az alapigazságot: „Olyan nincs, hogy szeretem a lángost, de utálom a lángossütőt.” Pontosabban szólva, van ilyen – Hofi is éppen ezt tette szóvá –, de 20-25 év elegendő idő volt ahhoz, hogy akik felnőtt, gondolkodó polgárként jutottak el a rendszerváltás küszöbére, végül megbarátkozzanak a példabeli lángossütővel és konkrétan azokkal a falubeliekkel, utcaszomszédokkal, akik valóban vállalkozók lettek.

"Nincs ma még egy olyan ország a világon, ahol a lakosság olyan nagy hányada tanulna vállalkozni, és ez mégis úgy történik, hogy a régi kereteket nem kellett összetörni, lehetővé vált a politikai hatalom kontinuitása. Nálunk a lakosság kétharmad része igen biztonságos vállalkozói iskolába járhat. A munkaviszonyból vagy nyugdíjként megkapja a létminimumhoz szükséges biztonságos fizetést, és igénybe veheti az állam szociális ellátását. A biztos fix mellett viszont bőven van lehetősége kis vállalkozásokra. Ez a kockázat nélküli vállalkozás teljesen új a társadalmak történetében” – írta Kopátsy Sándor 1988-ban.1

És hasonlóképpen fogalmazott Kopátsy néhány évtizeddel később is: „A 70-es évek után a magyar nép, amely ezer éve távol tartotta magát az ipari és kereskedelmi pályáktól, gyorsan és tömegesen kezdetleges vállalkozásokba fogott. 1980 és 1990 között a magyar családok négyötödében volt jelen a vállalkozás valamelyik kezdetleges formája. Ehhez hasonlót csak a diaszpórában élő népek, mindenekelőtt Nyugaton a zsidók, Keleten a kínaiak történelme ismer. Kádár ideológiai meggyőződése ellenére eltűrte, hogy a nép megtanuljon vállalkozni. Ebből a következő generációk sokszorta több hasznot húztak, mint amennyi terhet jelentett az ország eladósítása. […] Azt, hogy ez milyen történelmi lépés volt, csak száz év múlva fogjuk reálisan megítélni.”2

Mindez a magánvagyonok gyarapodását eredményezte. Nem kevés időről, 20-25 évről van szó. Ennyi idő alatt ingatlan, gépjármű és bankbetét formájában számottevő tőke halmozódott fel a lakosság kezén. Ha ezt a vagyont az állami óriásvállalatok értékéhez mérjük – mint ahogyan ezt sokan tették is 1990 táján –, akkor ezek a vagyonok jelentéktelennek látszanak, de ha ahhoz viszonyítjuk, hogy az idő tájt mekkora induló tőkére volt szükség egy-egy kisvállalkozáshoz, akkor másképpen kell értékelnünk egy saját tulajdonú öröklakást vagy egy gépkocsit. Budapesten is és a többi nagyvárosban is tízezrével voltak a tulajdonos által nem lakott, tehát irodaként bérbe adható lakások.

40: Maximum 1 lakás és 1 üdülő

Mint a „háztáji” fogalmának bemutatásakor korábban már említettük, 1967-ben alkották meg a személyi földtulajdon intézményét. Ezekre a földterületekre nem vonatkoztak a magántulajdont érintő korlátozások, aminek az eredményeképpen a pártállami elit bátrabb és vállalkozóbb tagjai egyre-másra több fürdőmedencés „tanyát” épített magának. Az ún. munkásellenzék tiltakozása nyomán a kormány 1971-ben gátat vetett az „új földbirtokosok” efféle terjeszkedésének. Ettől fogva jogszabály is kimondta azt a korábbi gyakorlatot, hogy egy családnak (valójában egy személynek) a birtokában csak egy lakás/lakótelek és egy üdülő lehetett. Persze ez a jogszabály is könnyen kijátszható volt – például úgy, hogy a tulajdonosok (férj és feleség) papíron elváltak.

De nem csak a lakásvagyon számított! Kornai (1989) munkaidő-statisztikákra hivatkozva arra hívta fel a figyelmet, hogy a lakosság már a 80-as évek közepén is munkaidejének egyharmadát a magánszektorba sorolható tevékenységekkel töltötte.3 Ebből persze nem következik, hogy az egyharmados arány a tőkevagyonra is igaz lenne, de annyit biztosan mondhatunk, hogy a tetemes élőmunka-ráfordítás mögött nem állhatott jelentéktelen mennyiségű tőke.4

A magánvagyonok kialakulásával többé-kevésbé lépést tartott a pénzügyi és jogi infrastruktúra fejlődése is. Bár bürokratikusan és döcögve, de a bankok elkezdték komolyan venni ezeket a magánvagyonokat. Ingatlanfedezet mellett hitelt nyújtottak az új vállalkozásoknak, az építtető saját lakását „betáblázva” építhetett újabb lakásokat, személyi kölcsönnek „álcázva” vidéki bankok hitelezték a mezőgazdasági kisárutermelést stb. Addig sem volt titok, hogy az ország tízezer számra rendelkezik jogvégzett emberekkel, akik máról holnapra vállalati jogtanácsosból ügyvéddé, tanácsadóvá lettek, s elvégezték mindazt a munkát, ami az önálló vállalkozások talpra állításához és működéséhez szükséges.

Mindez persze összefüggött a vállalatok helyzetében végbement változásokkal is, amelyekről korábban már részletesen is szó volt. 1968 óta a magyar vállalatok nem tervutasítások, hanem kereskedelmi szerződések rendszerével kapcsolódtak egymáshoz. Ahol pedig szerződést kötöttek, oda jogász is kellett. Kiderült, hogy Magyarországon tulajdonképpen rendben voltak a telekkönyvek is (ti. a többi szocialista országhoz képest). Pedig ez érthető, hiszen a korábbi évtizedek során is létezett valódi ingatlanforgalom, tehát a szocialista állam sem engedhette meg, hogy a termőföld- és ingatlan-nyilvántartás rendszere leálljon, szétessen.5 Sok-sok év távlatából okkal állapította meg Sárközy Tamás, hogy a 60-as évektől kezdve szépen lassan Magyarországon kialakult egy fajta kvázi jogállam.6

1	Egy kéziratban maradt tanulmányból idézi Lengyel (1989: 253).
2	Kopátsy (2001). Idézve az évjelzet nélkül megjelent, ún. „Olcsó kiadás”-ból (161–162).
3	Id. mű: 14.
4	Az MNB korábban már említett pénzügyi számlái szerint 1989 végén a háztartások tulajdonában álló gazdasági vállalkozások értéke 190 Mrd Ft körül volt. Ennek a nagyságrendjét jól érzékelteti, hogy ugyanebben az időpontban a háztartások bankbetétállománya 320 Mrd Ft volt.
5	Ez a megállapítás akkor is érvényes, ha tudjuk, hogy a nyilvántartások megbízhatósága nem volt 100%-os. Ezrével voltak tisztázatlan tulajdoni ügyek – de sok millió telek és lakás papírjai alapjában véve rendben voltak.
6	Sárközy (2002: 5).