Az 1968 után terjedő, fentebb már említett újfajta vállalkozási formák (másodállás, maszek, gebin, engedéllyel rendelkező vásározó kereskedők, nyerőautomatákat működtető vendéglátósok stb.) egyfajta, korábban a szocialista tervgazdaságban nem ismert járadékszerzési lehetőséget jelentettek.1 Az átlagemberek jelentős része úgy érezhette, hogy ezek az új típusú, hivatásos üzletemberek és a csempészárukkal2 és valutával seftelő alkalmi vállalkozók – a szolgálati útlevéllel hivatalos útra utazó magyar állampolgárok és a külföldről hazalátogató 1956-os kivándoroltak, a népszerű élsportolók – nem a szorgalmuknak, tehetségüknek, hanem a pártállam intézményeihez való kötődéseiknek és/vagy a korrupciónak köszönhetik a gyors meggazdagodást. Jórészt ez így is volt. A bundázás3 például az élsportolók pénzkereseti lehetősége volt. A 80-as évtizedben kétszer is napvilágra kerültek ilyen ügyek. Sok évvel később pedig Albert Flórián, a 60-as évek futballsztárja már kertelés nélkül így nyilatkozott: „Aki nem bundázott, az nem is igazi futballista! […] Persze hogy voltak bundameccseink.”4 Kevésbé ismert, hogy történt bundázás a vízilabdában is – méghozzá olimpiai versenyen – úgy, hogy a teljes magyar sportvezetés tudott róla.5