Számos oka van annak, hogy a kapitalista gazdaság rendszerében eltöltött három évtized után a visszatekintő elemzés fényében a múlt tényei, értékítéletei másképp látszanak. Bevezető megjegyzésként most csak egyetlen tényt említünk: az 1989-et követő, példátlanul súlyos termelési visszaesést és az ezzel járó szerkezeti változást. A magyar GDP négy egymást követő éven át csökkent, összességében több mint 18%-kal! A GDP szintje csak 2001-ben érte el a rendszerváltás előtti utolsó „normális” év, az 1989-es év szintjét. Ezt követően voltak kiugróan jó évek, ezeket azonban rendre rossz évek követték. Így az Orbán Viktor 2. és 3. kormányzati periódusát megelőző időszak egészét (1989–2010) tekintve a növekedés átlagos üteme csak 0,9% volt. Ez önmagában véve is drámaian alacsony, de trendváltást jelent az 1968–1989 közötti időszak 3,6%-os értékéhez képest is. A rendszerváltást követően a 2011-es népszámlálásig – miközben a népesség száma csak 5,0%-kal mérséklődött – az aktív keresők száma 5,2 millióról 4,4 millióra, vagyis 15,4%-kal zuhant vissza. Ez nyilván egyszerre oka is meg okozata is volt a GDP egészen lassú növekedésének. Ha Magyarország teljesítményét a szomszédos Ausztriáéval vetjük össze, akkor a bonyolult statisztikai eljárásokkal előállított, ún. vásárlóerő-paritáson számolt mutatók is pontosan azt jelzik, amit a magyar átlagpolgár erről a folyamatról gondol: ahogyan a rendszerváltás előtti két évtizedben, úgy az 1989-et követő időszakban sem sikerült ledolgoznunk semmit viszonylagos lemaradásunkból.2 Ezek az adatok tehát drámai erővel mutatják, hogy a verseny körülményei között a magyar nemzetgazdaság értéktermelő képessége végeredményben lényegesen kisebbnek bizonyult, mint azt korábban bárki is feltételezte volna.