Válts MeRSZ+ -ra!

MeRSZ online
okoskönyvtár

Több száz tankönyv egy helyen.
Online. Bárhol. Bármikor.

Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon I.

Bevezetés

1.2.1. Az állami vállalat – egy hamis önkép lebomlása

„A szocializmus a nagyvállalatokról szólt.”
Demján Sándor (2013)1
 
A magyar közgazdászok 1989 előtt is sokat tudtak az állami vállalatok működéséről. Az 1956-ot követő, ún. közgazdasági bizottsági viták jegyzőkönyveiből már kitűnt, hogy – ha csak egy-egy felszólalásban is –, a magyar közgazdász elit számára már akkor evidenciának számított, hogy a létező rendszer valójában csak indirekt tervgazdálkodás.2
 
1: Indirekt tervgazdálkodás
Az „indirekt tervgazdálkodás” fogalmát Varga István egy szellemes hasonlattal írta körül. A központi tervező-irányító szervek úgy kell, hogy viselkedjenek, mint a bűvész, aki kártyacsomagot nyújt át a nézőnek azzal, hogy húzzon egy tetszés szerinti lapot a csomag elejéről, közepéről vagy végéről. A bűvész szerepe és ügyessége abban áll, hogy akármilyen lapot húzzon is ki a néző, az mindig az legyen, amit a bűvész akar húzatni. Saját példabeszédét a gazdasági élet nyelvére lefordítva Varga így fogalmazott: „Tehát, ha mi azt mondjuk: vállalatok, csináljatok, amit akartok, de ha a saját érdekeiteket nézitek, akkor azt fogjátok csinálni, amit én akarok, akkor ez tervgazdálkodás.”3
„Azon általános egyetértés mellett, hogy szükség van a vállalati önállóságra, éles diszkusszió folyt arról, hogy ki is legyen a vállalat „gazdája” […] 1. a vállalat gazdája a minisztérium és a sokféle formában szerveződő középirányítók (tröszt, vertikális konszern stb.) együttesen; 2. a vállalat felett területi és/vagy szakmai kamarák és szövetségek gyakorolják a tulajdonosi felügyeletet együtt a minisztériumokkal; 3. a minisztériumok bankszerű formában, vagy a bankok minisztériumszerű formában; 4. a minisztérium és a munkástanács együttesen” – sorolta az akkor és ott felvetett, lehetséges variációkat az utólagos elemzés.4 Más lapra tartozik, hogy a Közgazdasági Bizottság ajánlásait a kádári vezetés végül nem volt hajlandó elfogadni.5
 
A szocialista tulajdon és az állami vállalat mibenlétéről folyó vita először a 60-as és 70-es évtized fordulóján Tőkei Ferenc, illetve Sárközy Tamás munkássága nyomán vált színvonalassá. Tőkei a marxi tulajdonelmélet filozófiai indíttatású rekonstrukciójával gazdagította a hazai tudományos gondolkodást, míg Sárközy legfőbb hozzájárulása a római jog hármas tulajdonfelfogásának (birtoklás, használat és rendelkezés) és a szocialista gazdálkodás tapasztalatainak összekapcsolása volt. Tőkei (1971) és Sárközy (1973) könyvei nyomán az ún. tulajdonvita két ízben is fellángolt. Az elsőben több volt a filozófiai indíttatás, míg a második kifejezetten közgazdasági-gazdaságpolitikai töltetű volt – már csak azért is, mert a vita a Közgazdasági Szemle hasábjain folyt 1974–75-ben.6 Mind a két vita azt bizonyította, hogy az állami tulajdon a valóságban rétegzett, tagolt és éppen ezért, ellenmondásokkal terhes. A szocialista gazdaság egy sokkal bonyolultabb mechanizmus logikája szerint működik, mint azt a kapitalista magántulajdon „szimpla” tagadása, a „terv és piac” kategóriáinak szembeállítása alapján Marx, Lenin és a többiek egykor gondolták, illetve tanították. Magyarországon az 1960-as évek óta születtek jelentős eredményeket hozó empirikus kutatások is. Az egyik utolsó ilyen elemzés volt – például – Kornai János és Matits Ágnes közös könyve, amely 1977 és 1982 közötti mérlegadatok alapján több mint 1700 állami vállalat működését elemezte.7
A mából visszatekintve azonban hangsúlyosan kell szólni arról, amire a rendszerváltás előtt a nyilvánosság előtt zajló közgazdasági vitákban még célozni sem volt szabad. A 70-es évek második felében a közgazdasági vitákban részt vevő kutatók egy része ismerte a létező szocializmus baloldali ihletettségű, filozófiai megközelítésű kritikáját – a német Rudolf Bahro és Robert Havemann műveit, Hegedüs András kéziratban terjedő írásait és nyilatkozatait, Lukács György tanítványainak külföldön megjelent műveit stb. (Ha máshonnan nem, akkor a Szabad Európa Rádió műsoraiból.) Ezekben a művekben a közgazdaság-elméleti és/vagy aktuális gazdaságpolitikai elemzések csak marginális szerepet játszottak, így a politikai-filozófiai üzenetek lefordítása a közgazdaságtan nyelvére és a cenzúra határain belül maradó megfogalmazások formába öntése nem volt könnyű feladat:
 
Bauer Tamás (1980) ezt a feladatot így oldotta meg: „A kelet-európai, szovjet típusú tervgazdaságokban tehát, ahol a munka továbbra is közvetetten társadalmi jellegű, a tőkés piacgazdaság árufétisének nem a tudatos szabályozás, a közvetlen termelő számára is áttekinthető gazdasági viszonyrendszer az alternatívája, hanem egy másfajta kerülőút, a tervfetisizmus világa, ahol a piaci konkurencia farkastörvényei helyébe a tervelőirányzat, a hiány és a felesleg gépezete lépett. Ez is egyfajta működőképes alkalmatosság, amely azonban jóval csikorgóbb gépezetnek bizonyult az elmúlt évtizedekben, mint az, amely korábban volt használatban.”8
 
A közgazdászok fiatal nemzedéke a 70-es évtizedben olyan tanulási folyamaton ment keresztül, amelynek jelentőségét aligha lehet túlbecsülni. A többi szocialista országhoz képest szabad politikai légkör és az akadémiai jellegű kutatások nagyvonalú támogatása lehetővé tette, hogy tucatjával szülessenek vállalati esettanulmányok. Az absztrakciókra fogékony elméleti emberek őszinte, baráti kapcsolatba kerültek az állami vállalatok menedzsereivel, és közös erővel tárták fel a rendszer működési szabályosságait.9 A mából visszatekintve az állami vállalatok szocializmusbeli működése sok szempontból mégis másképpen látszik.
A marxista politikai gazdaságtanon nevelkedett kelet-európai közgazdászok számára a tulajdonlás, a tulajdonosi jogosítványok birtoklásának kérdése mindig is az elméleti örökség középpontjában álló dogma volt. Az 1970-es évek nyugati közgazdaságtanába elemi erővel betörő, Does ownership matter? kezdetű kérdés számukra éppen ezért nem jelenthetett revelációt és nem provokált különösebb vitát sem. Inkább azt mondhatnánk, hogy egy magára valamit adó kelet-európai közgazdász – függetlenül attól, hogy magát marxistának vagy reformernek vallotta – önelégült mosollyal vette tudomásul, hogy a Nyugat ismét felfedezte azt, amit „mi mindig is tudtunk”: persze hogy fontos, ki a tulajdonos. Csakhogy a helyesen feltett kérdésre, a dogmatikus kelet-európai közgazdák hosszú évtizedeken át az állami tulajdon felsőbbrendűségének dogmája formájában adták meg a választ, a reformerek pedig – önmagukon is erőszakot végrehajtva – csak arról beszéltek, hogy a magántulajdonnak is teret kell kapnia a szocialista gazdaságban. A szocialista országok többségében – így Magyarországon is – ekkortájt az a jogfelfogás szerepelt az alkotmányban, hogy a „magántulajdon” mint olyan nem is létezik – az állampolgárok tulajdonában álló eszközök „személyi” tulajdont képeznek, vagy ha mégis létezik magántulajdon és magánkezdeményezés, az „nem sértheti a köz érdekeit.”10 Mások – a saját családon kívüliek – foglalkoztatására („kizsákmányolására”) alkalmas „termelő” eszközökkel elvileg senki sem rendelkezhetett.11
Ez a kérdéskör nyilvánvalóan összefüggött egy másik dimenzióban meghúzódó kelet-nyugati elméleti skizmával. A marxista politikai gazdaságtan – részben elvi alapon, részben a felkészületlenség okán – kizárólag makroökonómiai megalapozottságú volt. Az állami tulajdon felsőbbrendűségéről szóló tétel is így volt értendő. A tervgazdaság fölényét a piacgazdasággal szemben nem a reprezentatív vállalat profittermelő képességének maximalizálásából vezették le, hanem a népgazdaság tervszerű és arányos fejlődésének Sztálin (1952b) által megfogalmazott tételéből.12 Ezzel a szemlélettel jól láthatóan ütközött a nyugati közgazdaságtan mikroökonómiai kiindulása, mely a reprezentatív vállalat hatékonyságát a többi vállalattal folytatott piaci verseny keretei között tárgyalta. Ebben a megközelítésben viszont – az 1960-as évek végéig – a mainstream elmélet keretein belül hangsúlyos módon nem vetődött fel az a kérdés, hogy a hatékonyság függ-e a (magán)tulajdonlás formáitól. Az elmélet nem látott lényeges különbséget a Ford család autógyárai és a sarki cipőpucoló vállalkozása között. Ezen viszont a marxista kritika élcelődött.13
A mából visszatekintve elmondható, hogy a 70-es évek közepétől nemcsak Magyarország, de kisebb-nagyobb mértékben a többi európai szocialista ország is elindult a jó irányba – azaz visszafelé. A klasszikus szocialista rendszer14 kezdett leépülni. Változások történtek, amelyek, ha nem is oldották meg mindazokat a problémákat, amelyeket a reformközgazdászok alapvetőnek tartottak, mégis sikeresek voltak, mert sok tekintetben előkészítették a piaci rendszerhez való visszatérést. És itt ismét van egy fontos közös elem. A vállalati menedzsment szinte mindenütt képes volt elnyerni az országot irányító diktátorok bizalmát, és érzékelhető mértékben vissza tudta szorítani a pártállam tulajdonosi hatalmát.15 A gazdaság szekere kezdett jobban futni: csökkentek az égbekiáltó koordinációs zavarok, enyhült a hiány, emelkedett az életszínvonal, nyitottabbá, stabilabbá vált a rendszer.16
 
Sok helyütt ez történt – de nem mindenütt. A legjelentősebb kivétel a Szovjetunió volt. Számos – itt most nem részletezhető – ok miatt Moszkvába a reformhullám túlságosan későn érkezett. Gorbacsov hétéves működése alatt – 1985 elejétől 1991 végéig – a szovjet állam szétzilálódott. A gazdaság szerkezete ez alatt az idő alatt nem javult, hanem romlott, a piaci egyensúlytalanságok nem csökkentek, hanem nőttek, a belső árarányok nem közelítettek, hanem távolodtak a világpiaci realitásoktól.17 Oroszország és a 12 Moszkvához hű FÁK-állam 1990-től kezdve folyamatosan a gazdasági válság, a polgárháború és/vagy a maffiauralom veszélyeivel néz farkasszemet. Az 1999 és 2008 közötti – Putyin első elnöksége alatt tapasztalható – javulás javarészt a magas olajárnak volt köszönhető. A 2009-ben bekövetkezett 9%-os GDP-visszaesés azonban Oroszországot visszavetette az 1989. évi GDP-szint alá.18
 
1 ország = 1 vállalat? Mint azt már korábban egyszer idéztük, 1917-ben, néhány hónappal a forradalom kitörése előtt Lenin – magától értődő gondolatként – egyetlen nagy gyár, bank vagy a posta analógiájára képzelte el, hogy miként fog működni a szocialista gazdaság az állam elhalása után. „Az államot nem »szüntetik meg«, hanem elhal” – jövendölés Engels Anti-Dühring című, 1878-ban keletkezett művében szerepelt, és az orosz bolsevikok legmélyebb meggyőződéseinek egyike volt.
 
2: Lenin és Buharin
Ez az „1 ország = 1 vállalat” elképzelés a marxizmus és a német szociáldemokrácia közismert szellemi öröksége volt. Benne volt a párt ún. erfurti programjában, amelyet Kautsky fogalmazott meg 1891-ben. És valóban, A tőkében található a gyáron belüli és a társadalmi munkamegosztás módszerét párhuzamban állító, nevezetes mondat: „[A] gyárrendszer lelkes apologétái a társadalmi munka általános megszervezése ellen nem tudnak súlyosabb dolgot mondani, mint azt, hogy ez az egész társadalmat egyetlen gyárrá változtatná.”19 Egyébként ez nem is Marx ötlete volt, már a Marx által jól ismert utópista Saint-Simonnál (1760–1825) is felmerült. Sőt, a német romantikus költő, Novalis (1772–1801) – akit Marx bizonyára szintén ismert – ugyancsak kritikai módon élt ezzel a metaforával: „Soha egyetlen államot sem irányítottak olyannyira egy gyár mintájára, mint Poroszországot Frigyes Vilmos halála óta”.20
Nagy hatással volt a bolsevik vezetőkre az is, amit az új amerikai termelésszervezési módszerekről olvastak és hallottak: a futószalagrendszer, a taylorizmus,21 a fordizmus.22 Csak ezen olvasmányélmények figyelembevételével érthetjük meg, hogy az I. világháború alatti nyugat-európai hadigazdálkodási rendszerek tapasztalatait elemezve Nyikolaj Buharin miként jutott el odáig, hogy a koncentrációs folyamat „matematikai határa az egész »népgazdaságnak« egy olyan abszolút egységes kombinált trösztté válása, ahol az összes egyes »vállalat« megszűnne vállalat lenni, és csupán e tröszt üzemévé, részlegévé változna át, ahol következésképpen a munka társadalmi megosztása technikai megosztássá változna”.23
Hasonló megfogalmazás szerepelt Lenin Állam és forradalom című, 1917-ben írt klasszikus művében. A fejlett kommunista társadalomban az egész társadalom „egyetlen hivatallá, egyetlen üzemmé” fog válni, „egyenlő munkával és egyenlő fizetéssel”. Sőt, egy alkalommal Buharin még ezen is továbbment: „az egész világnak egyetlen munkásüzemmé kell lennie” – írta.24
 
Azt követően, hogy 1917-ben a bolsevikok átvették a politikai hatalmat, majd alig fél évvel később az ipart nacionalizálták25, a külföldi tulajdont ellenszolgáltatás nélkül kisajátították, még évek teltek el, amíg világossá vált, hogy a postaanalógia, az „1 ország = 1 vállalat” metafora félrevezető. Egy hétig sem lehet működtetni egy országot, ha egyetlen vállalatnak tekintik. A gyakorlatban nem is így működött a rendszer. A kommunista ideál – amit a kortársak a háborús körülményekre való utalás alapján hadikommunizmusnak neveztek – úgy bukott meg, hogy valójában ki sem tudott bontakozni. A világpiactól elzárkózó, pénz, árak, adók és vámok nélkül megálmodott, naturáliákra építő, egyetlen belföldi vállalatként elgondolt tervgazdaság utópiája maga termelte ki önmaga ellentétét
  • az ágazati és területi szétforgácsoltságot,
  • a folyamatosan vitatott és emiatt változó prioritásokat,
  • a részérdekek között folyamatosan újratermelődő ellentéteket, valamint
  • a feketegazdaságot, a csempészetet, a korrupciót és az erőszakot.26
 
Sok vállalatot össze lehetett vonni, de nem lehetetett egyetlen trösztbe összevonni az összes vállalatot.
 
„A központosított naturális gazdálkodás logikájából ugyanis éppen az következik, hogy a feladatokat naturáliákban a lehető legnagyobb részletességgel kell előírni. Ez viszont csak egy viszonylag egynemű termelési struktúrával rendelkező ágazat szintjén lehetséges. [...] A szervezeti szétforgácsoltság tehát nem a hadikommunista rendszer ellenére, hanem következtében létezett.”27
 
A gazdaság tehát a Szovjetunióban nem alakult át egyetlen vállalattá, az állam sem halt el, és 1922-től kezdve visszaállt az aranyalapú nemzeti valuta konvertibilitása is.28 1921-től kezdve egyre több példa volt arra, hogy a szovjet állam meghosszabbította a cári Oroszország által nyugati cégekkel kötött ún. koncessziós szerződéseket.29 Így végeredményben a 30-as évek végére egy korábban soha nem látott méretű, sok dimenzióban tagolt – kismértékben szabad piaci mechanizmusokat és a Nyugattal való együttműködést is toleráló30 –, bürokratikus rendszer fogta át a társadalmat – és benne az állami nagyvállalatok tízezreit. Egy olyan rendszer, amely egyidejűleg próbálta figyelembe venni a funkcionális és a területi munkamegosztás logikáját, a hadsereg érdekeit, népjóléti és kulturális szempontokat meg még sok minden mást. Ez volt a szocializmus klasszikus modellje.31 Másfél évtizeddel később Kelet-Európa országai ezt a modellt másolták le, és az 1 ország = 1 vállalat utópiája már fel sem merült.
 
3: Lenin és Coase – egy közös gondolat
Hogy gazdasági értelemben miért nem célszerű egy egész iparágat – vagy pláne az egész nemzetgazdaságot – egyetlen vállalatba tömöríteni, arra az elméleti közgazdaságtan csak másfél évtizeddel az 1917-es forradalom után tudott szabatos választ adni. Az amerikai Ronald H. Coase (1910–2013) úttörő gondolatai, amelyek kiindulópontja éppen az általunk is emlegetett „1 ország = 1 vállalat” hasonlat volt,32 az 1930-as évek elején hatástalanok maradtak, s csak az 1980-as években nyertek elfogadást. Coase a szabadpiaci rendszer nagyvállalatainak működését tanulmányozva arra a következtetésre jutott, hogy a működés költségeit a vertikális integráció csökkenti. Ennyiben tehát a bolsevikoknak igazuk volt: érdemes minél nagyobb szervezeti egységeket kialakítani, mert ezáltal a bürokratikus költségek (Coase kifejezésével: a tranzakciós költségek) csökkennek. Jó, ha a gazdaság szereplői nem kényszerülnek arra, hogy mindenről szerződést kössenek – egy vállalaton belül a belső szabályok és a tekintély elrendezi a folyamatokat.
De ha ez így van, akkor felvethető a kérdés, hogy a piacgazdaságokban miért nem megy végbe a tökéletes vertikális integráció (6.2.3.), miért maradnak meg egymástól független vállalatok egy-egy iparágban. Coase válasza erre a kérdésre az volt, hogy a pénz, az ármechanizmus, a szerződési szabadság és a vállalati függetlenség teljes kiiktathatóságának mértékét több tényező is korlátozza. Ilyen – egyebek között – a termelési tényezők folyamatos arányváltozása, ami kihat a tranzakciós költségekre, valamint a termelőegységek közötti térbeli távolság, amely az integráción belüli információ cserét lassítja, bizonytalanná teszi és drágítja. Coase arra is utalt, hogy a gazdaság szereplői mint egyének értéket tulajdonítanak magának a vállalkozói függetlenségnek is, és erről önként nem mindenki hajlandó lemondani.
 
A központ mindent előre lát, megtervez? A klasszikus modell kezdettől fogva hamis önképen alapult. De ez a tévképzet – mint minden széles körben osztott illúzió – végül is a valóság részévé vált. Súlyos eretnekségnek számított annak kimondása, hogy a „létező szocializmus”33 sok szempontból más, mint amit Marx a kapitalizmus tagadásaként kívánatos jövőképként felvázolt. A magántulajdon és a piac megszüntetése nyomán kialakult rendszer a legkevésbé sem lett demokratikus, önkormányzó rendszer. És nem valósult meg az „olcsó állam” marxi ígérete sem: egyebek között azért nem, mert nem lehetett kiküszöbölni a két legnagyobb kiadási tételt, az állandó hadsereget és az állami hivatalnoksereget. A Szovjetunió nem lett a párizsi kommün folytatása, vagyis nem lett „szocialista tanácsköztársaság” – jóllehet a szovjet állam 1922-ben felvett neve szó szerint ez jelentette.34 Minthogy azonban évtizedeken keresztül sem a Szovjetunióban, sem Kelet-Európában nem volt ildomos arról sem értekezni, hogy mekkora szakadék tátong a tervgazdasági utópia, ezen belül a lenini postahasonlat (az 1 ország = 1 vállalat metafora) és a valóság között, a közgazdászok újabb és újabb nemzedékei is foglyai maradtak az illúziónak.35
 
4: Lukács György a tervgazdálkodásról
Marx – mint már idéztük – arról álmodozott, hogy a szocializmusban a munkamegosztás egy vállalaton belül érvényesülő gazdasági racionalitása országos szintre emelhető azzal, ha az egész országot egy vállalatként kormányozzák. De nem ez történt, hanem ennek éppen az ellenkezője: az országos politika logikáját próbálták rákényszeríteni minden egyes vállalatra. Egyébként ezt Sztálin maga sohasem tagadta. 1927-ből származó, nevezetes megfogalmazása szerint „a mi terveink nem tervjóslások, tervtalálgatások, hanem tervutasítások, amelyek kötelezik a vezető szerveket.”36 Másfelől viszont az is tény, hogy ez a szándék valójában kivitelezhetetlen volt – és ezt Lenin, életének egyik utolsó nyilvános szereplése során, nyíltan ki is mondta: nem lehet többet tenni, mint arra koncentrálni, amit a legnagyobb vállalatok tesznek (6.1.).
Még évtizedekkel később is csak a filozófus Lukács Györgynek (1976) „volt megengedve”, hogy egy háromkötetes, vastag filozófiai értekezés egyik eldugott helyén világosan fogalmazzon, és magyarázatot adjon arra, hogy mi volt ezeknek a bizonyos sztálini utasításoknak a valódi alapjuk. „Teljességgel érthető, hogy a NEP helyreállítási munkája közvetlenül a világháború és polgárháború pusztításai után, (a szovjet vezetés – M. P.) szilárd elvi megalapozottság nélkül, egyszerűen arra törekedett, hogy a »napi követelményeknek« megfelelően mindenáron mozgásba hozza a termelést. A későbbi tervgazdaság is elméleti marxista alapvetés nélkül alakult ki, mint kísérlet arra, hogy – ismét mindenáron – teljesítsenek bizonyos gyakorlati feladatokat (A Szovjetunió előkészítése és védelmezése Hitler fenyegető támadó háborújával szemben stb.) Ha elismerjük is az így kitűzött feladatok történelmi szükségszerűségét, mégis meg kell állapítanunk, hogy ezekből a kezdeményezésekből bürokratikus voluntarizmus és szubjektivizmus, dogmatikus prakticizmus jött létre, amely újból és újból különböző napi tartalmakat merevített dogmákká.”37 Ezek között különösen súlyos következményekkel járt a marxi termelési sémák félreértelmezése és az a téves következtetés, hogy a termelési eszközök osztályának (I. osztály) bővülése minden gazdasági rendszerben meg kell, hogy előzze a fogyasztási eszközök termelésének bővülését (II. osztály).
 
Burkolt, ideologikusan elvont formában persze a kétkedés folyamatosan jelen volt a szovjet és a magyar közgazdaságtudományban is. A probléma úgy fogalmazódott meg, hogy „hat-e az értéktörvény a szocializmusban?”, „van-e ára a munkaerőnek?”, „alkalmazhatók-e a piaci viszonyok bizonyos elemei?” stb. Más kérdés, hogy ezek a doktriner módon megfogalmazott kérdésfelvetések nem sokat segítettek az értelmes válaszok megtalálásában. Azt viszont, hogy „a király meztelen”, a rendszeren belül élő, dolgozó kutatóknak nem volt szabad kimondani.
 
Példátlanul koncentrált gazdaság? A klasszikus modell hazug önképének leleplezése nem csupán személyes intellektuális bátorság kérdése volt. Politikai értelemben nemcsak a klasszikus, de – Hayek (Hayek, 1944; Hayek, 1992) és Arendt (Arendt, 1951; Arendt, 1992) fogalmi szótárával élve – a piaci szocializmus is totalitárius diktatúra volt. Valamennyi szocialista országban a párt diktált az államapparátusnak, a „mindenen kívül és mindenek felett álló” Politikai Bizottság a pártnak s végül egy vezető diktált a Politikai Bizottságnak.38 A szocialista tábor országaiban megváltoztathatatlannak és bírálhatatlannak tűnő politikai erőviszonyok mindenki számára azt sugallták, hogy a pártállami tervező-irányító, a vállalatvezetők kinevezéséért felelős apparátusok39 végső soron mégiscsak kézben tartanak minden folyamatot. Ebből a pragmatikus megközelítésből a totális centralizációt feltételező, a hierarchikus kapcsolatokra épülő, az áttételek jelentőségét figyelmen kívül hagyó, lenini postaanalógia és az 1 ország = 1 vállalat modell nem is tűnt annyira túlzónak.
Igen elterjedt volt tehát – és időnként kritikai éllel is megfogalmazódott – az a vélekedés, miszerint a szocialista gazdaság vállalati szektora túlzottan és példátlanul centralizált, szinte minden termelővállalat monopolhelyzetben van. Csak az összeomlás előtti utolsó pillanatban derült ki, hogy ez sem volt teljesen igaz, miként az 1989. évi szovjet ipari cenzus adatai alapján amerikai, majd később orosz kutatók számszerűen is kimutatták. Tekintettel az ország hatalmas kiterjedésére és az iparosítás előrehaladottságára, ez valójában nem is meglepő. A hamis látszatnak több oka is volt:
 
  1. A Szovjetunióban a javak és a szolgáltatások elosztása volt centralizált, s ennek alapján gondolták sokan, hogy e mögött a termelés centralizációja rejlik. Az átlagos üzemméret ugyan nagy volt,40 egyes termékek gyártása sokszor 100%-ban egyetlen vállalatra koncentrálódott,41 mégis ennek ellenére a legnagyobb szovjet vállalatok kisebbek voltak, mint nyugati versenytársaik. A 20 legnagyobb orosz vállalatnál dolgozó alkalmazottak száma együttesen kevesebb volt, mint akár az Egyesült Államok, Japán vagy Németország első 20 cégének összesített létszáma. Olyan orosz cégeknél, amelyek a belső piac legalább 35%-át birtokolták, a foglalkoztatottaknak mindössze 4%-a dolgozott.42
  2. A klasszikus szocialista modell nem szívlelte a kisvállalatokat, s ezekből valóban igen-igen kevés volt. Buharin (1918) sok kortársával egyetemben úgy gondolta – nyilvánvalóan tévesen –, hogy a fejlett piacgazdaságokban sincs szerepük,43 ezért a szocialista tervgazdaságban sem lesz.
  3. A tervezők autarkiára törekedtek, az importverseny jelentőségét fel sem ismerték vagy éppenséggel akadályozták. Mint utólag bebizonyosodott, a monopolhelyzet legfőbb oka nem a vállalatnagyság, hanem az importverseny hiánya volt.
 
A Szovjetunióval összehasonlítva tulajdonképpen helytálló volt a példátlan mértékű termelési centralizáció feltételezése Kelet-Európában – noha itt is igaz volt, hogy a nagyvállalatok nyugat-európai mércével mérve nem is olyan nagyok –, hiszen a közepes és kisméretű nemzetgazdaságok sok ágazatban nehezen „bírtak el” két, hasonló profilú vállalatot. De a monopolhelyzeteket itt is leginkább az elosztás szabályozása s ezen belül az import visszatartása és központi szabályozása eredményezte.
 
Az ellátási felelősség mint a tervgazdaság kisegítő technikája. A lenini–sztálini elgondolásokkal ellentétben a minden részletre kiterjedő, tudományos alapokra épített központi tervezés önmagában működésképtelen volt. A gyakorlatban szükség volt többféle rásegítő, kisegítő mechanizmusra is. Ezek egyike volt a vállalatok szintjén megfogalmazott ellátási felelősség. Volt más is: nyílt erőszak, kampányok, anyagi ösztönzés, informális kapcsolatok, korrupció stb. Az ellátási felelősség, mint a szocialista gazdálkodás egyik kulcs-fogalma, először Schweitzer Ivánnál (1982) merült fel. A jugoszláv gazdaságra kiterjedően a fogalmat Soós (1986) monográfiája is használta. Az ellátási felelősség fogalmának használata segíthet a vállalati koncentráció és a monopóliumok természetének mélyebb megértésében is.44
A rendszer a következőképpen működött: a termelés és a lakosság ellátásával összefüggő szervezőmunka egyszerűsítése érdekében az állami irányító testületek országon belüli, területi monopóliumokat teremtettek. Így vált a villamosenergiaipar, a gázszolgáltatás, az építőipar, sajtó,45 a kiskereskedelem,46 sőt ezen belül az élelmiszeripar és az élelmiszer-kereskedelem is olyan területté, ahol a vállalatoknak szigorúan meg volt tiltva, hogy termelésükkel vagy szolgáltatásukkal átlépjék a megyék (a Szovjetunió, Jugoszlávia és Csehszlovákia esetében: a köztársaságok) határát. Ezzel a tervezés feladatát – informális módon – azokhoz a trösztszerűen működő országos nagyvállalatokhoz delegálták, amelyek méreteiknél fogva többé-kevésbé valóban képesek voltak a helyi termelési lehetőségek és a helyi fogyasztói igények felmérésére és befolyásolására. Fontos hangsúlyozni, hogy az ellátási felelősség rendszere integráns része volt a gazdasági szabályozásnak, tehát semmilyen értelemben sem volt informális vagy illegális.47
 
Erre mondta, már az 50-es évek elején, egy magyar tervhivatali közgazdász, hogy „nálunk a terveket azok írják, akik kapják”. Méretei, Budapest-központúsága miatt Magyarország különösen alkalmas is volt az efféle informális módszerek alkalmazására. Irigykedve mondta – legalábbis a tervhivatali legendák szerint – egy vezető szovjet közgazdász budapesti beszélgető partnereinek: „Könnyű Magyarországon tervgazdaságot csinálni. A Tervhivatal emeleti ablakaiból látni lehet az összes nagyvállalatot.”
 
Az ún. stratégiai ágazatok privatizációja kapcsán még részletesen visszatérünk a monopóliumok problémájára (6.1.). De már ebben a bevezető fejezetben sem mulaszthatjuk el annak hangsúlyozását, hogy az esetek többségében a monopolpozíció nem a méretből és/vagy az arányokból következő adottság, hanem a tervgazdaság logikájának öröksége volt. Ebből pedig az következik, hogy az állami beavatkozással végrehajtott „demonopolizáció”, melynek során egy sor trösztméretű nagyvállalatot részekre bontottak,48 önmagában még nem eredményezett sem versenyt, sem hatékonyságjavulást. Ha viszont a versenyt tiltó adminisztratív szabályokat feloldották – például a külkereskedelem területén –, akkor a verseny hatására a piacok látványos gyorsasággal „maguktól” is átalakultak.49
 
5: További versengő magyarázatok
Megközelítési módszer és nézőpont kérdése, hogy az elemző az ellátási felelősség, az alku, a konszenzuskeresés, az érdekbeszámítódás vagy a vegetatív szabályozás kategóriáját tekinti kiindulópontnak. A „szabályozó alku” fogalmát Antal (1978) emelte kulcsfontosságú kategóriává, s ezzel nagy hatást gyakorolt a kortárs magyar közgazdászok egész nemzedékére. A magyar külkereskedelem működését elemezve Gács (1980) használta a „konszenzusra épülő szabályozás” kifejezést. Ezzel rokon volt Szalai (1994) elgondolása az érdekbeszámítódásos mechanizmus működéséről, melynek az a lényege, hogy a politikai elit igyekszik figyelembe venni az alárendelt, elnyomott csoportok érdekeit is, már amennyiben ezen érdekek súlyát és természetét egyáltalán képes megismerni. Kornai és közvetlen munkatársai a 70-es évek elején – egy biológiából vett hasonlattal – a vegetatív szabályozás létével magyarázták, hogy egyáltalán miért működőképes a szocialista gazdaság. A metaforával arra utaltak, hogy a megszokott technológia, az adott input-output kombinációk, a kínálatnak és a keresletnek már hosszú évek során kialakult összetétele mellett a vállalatok és az intézmények felső irányítás, beavatkozás nélkül is képesek a működésre és az együttműködésre. A lényeg az, hogy sok-sok évtized távlatából nézve a „központi tervezés” kategóriája nem tekinthető megfelelő elnevezésnek.50
 
Menedzserek uralma. A mából visszatekintve a hagyományos szocializmuskép harmadik nagy önbecsapása az volt, hogy eltitkolta a vállalati menedzsment önállóságának mértékét. Valójában a szocializmus fennállása alatt a vállalati vezetők időben és térben változó mértékű, de mindvégig igen jelentős alkuerővel rendelkeztek. „Ha nektek fontos, hogy legyen elég cső (alma, bicikli vagy ágyú), akkor bízzátok ránk, csőgyári (almáskerti, bicikligyári vagy fegyvergyári) vezetőkre, hogy miként irányítjuk a céget” – érveltek a menedzserek, s rendszerint nem is eredménytelenül. Érdekeiket, véleményüket mind a napi rutinintézkedések során, mind a beruházások területén, mind a személyi döntésekben képesek voltak érvényesíteni. Az alkupozíció elsősorban a verseny hiánya miatt alakult ki újra meg újra.
Az áruviszonyokat, a pénzt és a piacot kiküszöbölni igyekvő klasszikus szocializmus persze par excellence alkalmas is volt a konkurencia felszámolására és – a fogyasztók oldaláról nézve – a monopolizáltság teljessé tételére.51 De nem lett volna képes arra, hogy mindezt ilyen „tökélyre” vigye, ha ez nem esett volna egybe a vállalati menedzsment érdekeivel. A monopolhelyzetre való törekvés minden cég és minden vállalati vezető természetes szándéka. Versenyre csak kényszeríteni lehet a vállalatokat. Nincs ez másképp a piacgazdaságban sem. Érthető, hogy minden cég igyekszik megszabadulni a versenytársaktól, s ha ezt nem teheti meg, akkor rivalizálás helyett igyekszik megegyezni vele. Más a helyzet, ha az állam beletörődik a verseny hiányába - netán még büszke is rá. A Szovjetunióban és Kelet-Európában pontosan ez történt.52
 
A munkásosztály lázadása mint a menedzserek titkos fegyvere. A szocializmus időszakában a vállalati menedzserek viszonylagos hatalmának volt egy további, szándékosan elhallgatott magyarázata is. Ez volt a szocialista vállalatokról kialakított önkép negyedik hamis eleme. Tudvalévő, hogy a gépesítettség alacsony foka és a beszállítói kapcsolatok megbízhatatlansága miatt egy-egy gyárkerítésen belül esetenként 10-20 ezer munkás is dolgozott. Ha a menedzserek a munkások lázadásával fenyegetőztek, szavaik még külön is súlyt kaptak. Erről sohasem esett nyilvánosan szó. A fenyegetés minden esetben burkolt volt. Ki mert volna arról a nagy nyilvánosság előtt értekezni, hogy mi lesz, ha a munkásosztály fellegvárai – Moszkva, Gdansk vagy Csepel – fellázadnak a munkásosztály pártja és kormánya ellen?53 A menedzserek termelési monopolhelyzetükre hivatkoztak, ha többleterőforrást igényeltek. Valójában azonban a fenyegetés politikai volt. Sem a szovjet, sem a lengyel, sem a magyar gazdaság nem állt volna le, ha egy-egy üzemben vagy vállalati telephelyen a munkások sztrájkba lépnek. Az ellátás oldaláról nézve a klasszikus szocializmus időszakában a szovjet és a kelet-európai gazdaságok nem voltak sebezhetőbbek, mint a nyugati piacgazdaságok. A politikai következmények azonban súlyosak lehettek volna, és ahol tényleg kirobbant egy látványos konfliktus (pl. sztrájk), ott azt rendszerint politikai földindulás követte.54 Ez a fenyegetés hatott tehát, és nem a termelés centralizációjára való hivatkozás.
 
6: A rendszerváltás előtti első és utolsó „nagy” sztrájk Magyarországon
1988 augusztusában a Pécs környéki bányákhoz tartozó István aknán munkabeszüntetéssel tiltakoztak a bányászok az őket ért friss sérelem ellen. Akkor már két éve folyt a krónikusan veszteséges koszolható szén termelésére szakosodott Mecseki Szénbányák szanálása. Ennek keretében leállították a nagy beruházási programokat, és a vállalatvezetés megpróbált a béreken is spórolni. 1986. február 19-én bányaomlás következtében 11 bányász vesztette életét a Vasas bányaüzemben. Ebben a bányában 1782 óta folyt a kitermelés, és – bármennyire hihetetlen –, ez volt az első, halálos áldozatot követelő bányabaleset.
„A pécsi bányászsztrájk augusztus 23-án, kedden este 21.50-kor kezdődött el. A munkahelyen megjelent 109 dolgozóból csak 9 fenntartó-karbantartó bányász volt hajlandó leszállni a mélybe” – tudósított a Népszabadság. A problémát részint az váltotta ki, hogy még az év elején az alapbérekbe építették be a hűségjutalmakat. A vájárbéreken az is meglátszott, hogy az első félévben a tervezettnél kevesebb (többlet)műszakot teljesítettek. Ekkor vezették be a személyi jövedelemadó rendszerét is, amit a bányászok úgy éltek meg, hogy a pénzük jelentős részét elviszi az adó.
A konfliktust Kapolyi László kormánybiztos úgy oldotta meg, hogy a hűségjutalmak jelentős felemelésével mindenki megkapta az előző évi pénzét. Eredetileg 106 M Ft nettó hűségjutalom kifizetését tervezték, de végül is mintegy 50 M Ft-tal nagyobb összeget fizettek ki. A bányászok adókedvezményre is ígéretet kaptak: azt, hogy a jutalmak és pótlékok után egységesen 20%-ot kell majd fizetniük. Szerdán este a délutános műszak leszállt a bányába. Bár nyilván nem ezekkel a fogalmakkal gondolták végig, de világos, hogy a pécsi bányászok megtapasztalták, mennyire puha egy szocialista állami vállalat költségvetési korlátja – még akkor is, ha már a pénzügyi csőd szélén áll. 18 hónappal később – 1990. március 1-jétől – a Mecseki Szénbányákban az állam tulajdonosi jogait már az Állami Vagyonügynökség gyakorolta. Ám az agónia tovább tartott: a vállalatot csak 2006. január 9-én törölték a cégjegyzékből.55
* * * * *
Ahogy az lenni szokott, a klasszikus szocializmus önmagáról kialakított tévképzetei egymást erősítették. Paradox módon a hierarchia alsóbb fokain álló döntéshozók személyi súlya éppen abból fakadt, hogy a felsőbb szinten működő döntéshozók szent dogmaként hitték és hirdették, hogy a szocializmusban minden vállalat monopolhelyzetben van. Ez adott lehetőséget a helyzettel való visszaélésre. „Ha ti ott fenn ezt meg ezt csináljátok, akkor mi itt lenn, nem tudunk termelni. Meglátjátok, nektek lesz rossz” – ez volt a menedzsment érve a felsőbbséggel folytatott alkuk során, s ez majdnem mindig hatott is.56
 
Kulcskérdés: a nagyvállalatok megítélése. A hazai vitákban kezdettől fogva egyértelmű volt minden résztvevő számára, hogy a vállalatokról szóló vita valójában az állami tulajdonú, 250–300 ipari, közlekedési, kereskedelmi és mezőgazdasági nagyvállalat körül forog. Ezen a körön belül is különleges helyet foglalt el az a 49 iparvállalat, illetve vállalatcsoport, amelyet 1972-ben, alig négy évvel az „új gazdasági mechanizmus” néven megismert 1968-as reform után, a kormány a „kiemeltek” kategóriájába sorolt. Ezek a cégek tehát kikerültek a gazdaságirányítás normatív rendszeréből, s valamilyen formában mindvégig „kiemelt”-ként bánt velük az állampárt. Ez a vállalati kör – a leányvállalatokkal együtt összesen 196 vállalat, illetve üzem – a honi ipar felét reprezentálta.57 Voszka (Voszka, 1997d; Voszka, 1997e) szellemesen, okkal nevezte ezeket a cégeket „szocialista őslényeknek” vagy más kifejezéssel a szocialista ipar dinoszauruszainak.58 Jó két évtizeddel a rendszerváltás után az iparvállalatok adatainak elemzése számszerűen is bizonyította, hogy a rendszerváltás idején – és minden bizonnyal azt megelőzően is – Magyarországon nem érvényesült az az általános tendencia, hogy a nagyobb vállalatok egyben termelékenyebbek is lettek volna. Ez az összefüggés csak a 90-es évek második fele óta érvényes. Más szóval: a dinoszauruszhasonlat nagyon is megállta a helyét.
Az 1.2.1. ábra öt blokkja jól illusztrálja az előbbi állításunkat: a különféle kritériumok szerinti rangsorokban, ahol minden esetben a 10 legnagyobb vagy legeredményesebb vállalatot tüntettük fel, egyetlen olyan vállalat sem található, amely mind az öt kritérium szerint benne lett volna az első 10-ben.
 
 
És mégis, 1968 és 1989 között a társadalom véleményformáló rétegei – újságírók, közgazdászok, szociológusok – alapjában véve pozitívan ítélték meg e nagy cégek vezetőinek tevékenységét.59 Miért? Azért, mert kimondva-kimondatlanul elfogadták a nagyvállalatok létjogosultságát igazoló, a versengő piacgazdaságokra érvényes elméleteket és tényeket, és ezeket állították szembe a pártállami bürokrácia elvileg is nehezen megfogható, gyatrának vélt teljesítményével.
 
1.2.1. táblázat. A 49 kiemelt ipari nagyvállalat (tröszt) listája
Vállalat/vállalatcsoport neve
Közismert név vagy rövidítés
Tagvállalatok száma
Magyar Villamosművek Tröszt
MVM
25
Állatforgalmi és Húsipari Tröszt
 
24
Országos Kőolaj- és Gázipari Tröszt
OKGT
24
Konzervipari Vállalatok Trösztje
 
20
Tejipari Vállalatok Trösztje
 
18
Magyar Alumíniumipari Tröszt
MAT
17
Magyar Szénbányák Tröszt
 
13
Csepel Vas- és Fémművek Tröszt
 
11
Medicor Művek
 
3
Orion Rádió és Villamossági Vállalat
 
2
Beloiannisz Híradástechnikai Vállalat
BHG
1
Beton- és Vasbetonipari Művek
 
1
Borsodi Vegyi Kombinát
BVK
1
Cement- és Mészművek
 
1
Chinoin Gyógyszergyár
 
1
Csepel Autógyár
 
1
Diósgyőri Gépgyár
Digép
1
Dunai Vasmű
 
1
Egis Egyesült Gyógyszergyár
 
1
Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt.
Tungsram
1
Elegant Május 1. Ruhagyár
 
1
Ganz Danubius Hajó- és Darugyár
 
1
Ganz Mávag Mozdony-, Vagon- és Gépgyár
 
1
Ganz Villamossági Művek
 
1
Hajtómű és Felvonógyár
 
1
Ikarus Karosszéria- és Járműgyár
 
1
Kőbányai Gyógyszerárugyár
Richter
1
Láng Gépgyár
 
1
Lenfonó és Szövőipari Vállalat
Budaflax
1
Lenin Kohászati Művek
Dimag
1
Magyar Gördülőcsapágy Művek
GÖCS
1
Magyar Kábel Művek
 
1
Magyar Optikai Művek
MOM
1
Magyar Viscosagyár
 
1
Ózdi Kohászati Üzemek
 
1
Öntödei Vállalat
 
1
Pamutfonóipari Vállalat
Masterfil
1
Pamutnyomóipari Vállalat
Panyova
1
Papíripari Vállalat
 
1
Péti Nitrogénművek
 
1
Rába Magyar Vagon- és Gépgyár
 
1
Szerszámgépipari Művek
 
1
Taurus Gumiipari Vállalat
 
1
Telefongyár
 
1
Tisza Cipő
 
1
Tiszai Vegyikombinát
TVK
1
Üvegipari Művek
 
1
Videoton Elektronikai Vállalat
 
1
Villamos Berendezések és Készülékek Gyára
VBKM
1
 
 
 
Összesen
 
196
Az iparban működő vállalatok száma összesen
 
1366
A gazdaságban működő vállalatok összesen
 
4741
Megjegyzés: Az 1980-as állapotnak megfelelően.
Forrás: A szerző gyűjtése Voszka (1997d) alapján.
 
Igaz, voltak olyan elemzők is, akik kritikus szemmel követték a reformszocializmus sztármenedzsereinek pályáját. Amennyire lehetett, számokkal és interjúrészletekkel próbálták mérni a mérhetetlent: elkülöníteni a személyes teljesítményt a propagandaködbe vesző féligazságoktól, az egyéni haszonszerzést a köz érdekében való munkálkodástól. A magyar közgazdasági irányzatok között tehát fellelhető volt a menedzsmentellenenes álláspont is különösen akkor, amikor a legeslegnagyobb cégek, a stratégiai nagyvállalatok vezetőiről volt szó.
 
Ezekről a dilemmákról írta Csillag (1991): „[T]öbb mint tízéves múltra tekinthetett vissza, s elsősorban a Pénzügykutató Intézethez kötődött az a reform-közgazdasági irányzat, amely szerint a mesterségesen létrehozott nagy állami vállalatok alkotják az antidemokratikus pártállam alapját. Ez az iskola az egyéni és kollektív szabadságjogok nevében fordult szembe a nagyvállalatokkal, mint a versenyt célzó, nyitást követelő reformtörekvések meghiúsítóival.”60
 
De még erre nem szeretett sztármenedzseri körre vonatkoztatva is áll, amit az imént mondottunk, hogy ti. a közgazdász társadalom is, a mérnök társadalom is többre becsülte Burgert Róbertet,61 Dienes Bélát,62 Horváth Edét,63 Salusinszky Istvánt,64 Gorjanc Ignácot,65 Prógl Károlyt,66 Russay Istvánt,67 Schiller Jánost,68 Szabó Istvánt,69 Tatai Ilonát70 vagy Varga Editet,71 akik két-három évtizeden át egyszemélyi vezetőként nagyvállalatok élén álltak, mint akármelyik tervhivatali főosztályvezetőt vagy megyei gazdaságpolitikai titkárt. Ebben a megbecsülésben volt valamiféle összekacsintás is – a teljesen alárendelt közemberek összekacsintása a közülük kiemelkedettekkel. Mindenki tisztában volt ugyanis azzal, hogy bármely sikeres vállalati vezetőt egyik napról a másikra le lehet váltani,72 s helyükre egy tökéletesen ismeretlen, jelentéktelen ember is kerülhet. Ez – mint Arendt (Arendt, 1951; Arendt, 1992) írta – a totalitárius rendszerek egyik alapvető jellegzetessége.73 A Kádár-rendszer idején azonban ilyesmire csak ritkán került sor.
A rendszerváltás után ez a pozitív megítélés még differenciáltabbá vált, s bizonyosan gyengült is, de semmiképpen sem szűnt meg. A differenciált megítélés politikai felhangokkal is párosult. Volt, aki a nagyvállalati vezetőkkel általában bizalmatlan volt, és volt, akinek csak „ezekkel” (értsd: az 1989 előtti időkből öröklött) vállalatvezetőkkel volt baja.74 Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a politikai közvéleményt formáló újságírók, szociológusok vállalatvezetők iránti pozitív elfogultság a maga idejében kifejezetten magyar sajátosság volt. Biztosan nem ez volt a helyzet Oroszországban – általában a szovjet utódállamokban –, ahol ez a véleményformáló kör a nagyvállalatok vezetőit – az ún. vörös igazgatókat – en bloc a reformok ellenségének tartotta. Csak ennek a ténynek a figyelembevételével érthetjük meg azokat a változásokat, amelyek 1991/92 fordulóján a Szovjetunióban végbementek, s amelyek élén a Jegor Gajdar és Anatolij Csubajsz vezette, szűk közgazdász-értelmiségi csapat állt. És más volt a közvélemény hozzáállása a nagyvállatokhoz Lengyelországban is, ahol a nagyvállalatok munkásai – Adam Michnik szavait idézve – „de facto kisztrájkolták a szabad Lengyelországot”.
1 Lásd Müller (2014: 99).
2 A bizottság munkájáról és jelentőségéről lásd Csató (2019: 185–214).
3 Szamuely (1986: 28–29).
4 Lengyel (1988: 22).
5 A 30 gazdasági szakértőből „pártsemleges alapon összeállított” csúcsbizottságot Varga István (1897–1962) vezette, ezért a szakirodalomban elterjed a Varga-bizottság elnevezés is. Ez a bizottság, illetve albizottságai az 1957. február–júniusi időszakban működtek. Írásba foglalt ajánlásaikat a kormányzat – az időközben megváltozott politikai erőviszonyok nyomán – tárgyalás nélkül félrerakta. Az elutasításában szerepet játszott az is, hogy a Kádár-kormány 300 millió dollár értékű áru- és devizahitelt kapott a baráti szocialista országoktól, és ez utólagosan megteremtette a forradalom leverése utáni osztogató politika anyagi fedezetét (pl. béremelések, adócsökkentések). Ily módon a gazdasági válság „magától is” elmúlt.
6 Lásd például Lengyel (1974) írását.
7 Kornai–Matits (1987) adatai szerint 1977 és 1982 között az állami vállalatok száma csak minimális mértékben nőtt (1691-ről 1775-re) (id. mű: 203).
8 Id. mű: 172. Az „alternatíva” szó használatával Bauer nyíltan Bahro (1977) pár évvel korábban megjelent művére, illetve annak főcímére utalt. (A könyvnek volt egy alcíme is: Adalékok a létező szocializmus kritikájához.) A „csikorgó gépezet” metaforája Kornai (1957) első könyvéből származik, de megtalálható későbbi műveiben is.
9 Lásd – többek között – a Tardos (1980) által szerkesztett kötetet, amelyben olyan ipari nagyvállalatok kerültek átvilágításra egy-egy speciális probléma kapcsán mint a Masped, a Pamutnyomóipari Vállalat, a Rába, az Ikarus, a Beloiannisz Híradástechnikai Gépgyár, a Csepel Autógyár, a Ganz Villamossági Művek és a Láng Gépgyár, valamint Köbli és szerzőtársai (1988) munkáját, amely az ipari termékforgalmazás országos monopóliummal rendelkező vállalatait elemezte (Építőipari Termelő-eszköz Kereskedelmi V., Gép- és Szerszámértékesítő V., Vegyipari Termelőeszköz Kereskedelmi V., Villamossági és Szerelési Cikkeket Értékesítő V.) A szerzők zömmel az MTA Közgazdaságtudományi Intézet, illetve a Konjunktúra és Piackutató Intézet (Kopint) munkatársai voltak. Ebben az időszakban értékes esettanulmányok születtek a Pénzügyminisztérium Pénzügykutatási Intézetében is, melynek szerzői Csanádi Mária, Lamberger Galina, Szalai Erzsébet és Voszka Éva voltak. Politikai értelemben ezeket a kutatásokat Szabó Kálmán, az MKKE rektora menedzselte a „Szocialista vállalat” c. kutatási főirány keretében.
10 1972. évi I. tv. az 1949. évi XX. törvény módosításáról és a Magyar Népköztársaság Alkotmányának egységes szövegéről (12. §.)
11 Az efféle korlátozások érdekes példája Kuba esete. A szigetországban egészen 2013 végéig érvényben volt az a szabályozás, amely magánszemélyek számára állami engedélyhez kötötte mind az új, mind a használt személyautók vásárlását is (NSZ, 2013. dec. 21.).
12 Id. mű: 42.
13 Lásd a Magyarországon nagy tekintéllyel övezett Erdős Péter idevágó megjegyzését (Erdős–Molnár, 1982: 311).
14 Itt és a továbbiakban a „klasszikus rendszer”, valamint a „piaci szocializmus” kifejezéseket abban az értelemben használom, ahogyan Kornai (1993) bevezette. Az ennek megfelelő magyar kormányzati rendszer leírását lásd Sárközy (2012: 102–104).
15 Magyarországon talán Szalai (1988) tanulmánya volt az első, amely a „pártállami tulajdonlás” kifejezést hangsúlyosan használta (id. mű: 79).
16 A korszak rövid áttekintését lásd Muraközy (2004) kismonográfiájában.
17 Ǻslund (1995) említi, hogy 1990 elején a Szovjetunióban 1 tonna nyersolaj hivatalos ára épp annyi volt, mint 1 doboz Marlboro cigarettáé a feketepiacon (30 rubel). Ha ehhez még hozzátesszük, hogy ez a rubelár ún. elszámoló árat (beznalicsnije) jelentett, ami a készpénz egyharmadát érte, akkor ez azt eredményezte, hogy megfelelő összeköttetéssel 1 doboz Marlboro áráért 3 tonna nyersolajhoz lehetett jutni. Minthogy ekkoriban az olaj világpiaci ára 100 dollár körül járt, az orosz piac és a világpiac árai közötti eltérés 300:1-hez volt (id. mű: 42). Mint az egyik később orosz milliárdos, Vlagyimir Jevtusenkov utólag elmesélte, ő is ezzel az arbitrázsüzlettel alapozta meg gazdagságát. Mint a moszkvai városi tanács alkalmazottja lehetőséget kapott arra, hogy üzleti partnereivel egyetemben 50 ezer tonna olajat vásároljon a hivatalos belföldi áron, majd az egész mennyiséget exportálja: „Hatalmas profitot kaszáltunk – milliókat. Később jogot szereztünk ahhoz, hogy számítógépeket importáljunk.” Lásd Financial Times, 2013. júl. 29., 10.
18 A 12 FÁK ország közül ötben (Moldova, Tádzsikisztán, Grúzia, Ukrajna és Kirgizisztán) a GDP 2008. évi szintje ugyancsak alatta maradt az 1989-es színvonalnak. Mindez nemzetközi összehasonlításban is páratlanul súlyos és hosszan tartó gazdasági visszaesést jelent. Az adatok forrása: EBRD Transition Report 2009.
19 Marx (1967, 12. fejezet, 4. szakasz, 334): A munka megosztása a manufaktúrán belül és a munka megosztása a társadalmon belül.
20 Idézi Hayek (1944), Hayek (1991: 30, lj).
21 A történelmi materializmus elvein nevelt marxista közgazdászok számára F. W. Taylor (1912) könyvének a címe is csábító volt: A tudományos menedzsment elvei.
22 Henry Ford, a Ford Motor Co. alapítója a futószalagos gyártósor és a modern tömeggyártás úttörője volt. 1920-ban napi 1000 darabot gyártott a világhírű Ford automobilból. 1924-ben a Ford Művek évi termelése darabszámra elérte a 2 millió autót, teherautót és traktort.
23 Lásd Szamuely (1971: 49).
24 Az 1918-ban megjelent műből idézi Csillag Lengyel (1985: 131–132).
25 A korabeli szóhasználatot idézve 1918. június 28-án a nagyipar nacionalizálásáról született jogszabály (Csillag– Lengyel, 1985: 136).
26 Előre nem látott következménye volt a külföldi tulajdonú vállalatok kisajátításának, továbbá az 1914 előtti adósságok el nem ismerésének, hogy a fiatal szovjet állam három évig nem mert semmit sem exportálni, mert attól félt, hogy a külföldre szállított árukat a külföldi államok joghatóságai lefoglalják, elkobozzák.
27 Szamuely (1971: 20).
28 Az orosz föderáció – vagyis nem az egész Szovjetunió számára – 1922-ben bocsátották ki az ún. cservonyec bankjegyeket, melyek az első szovjet rubellel párhuzamosan voltak forgalomban. Az infláció leküzdése után megszűnt a kettős pénzrendszer. 1924-ben bevezették az aranyfedezetű szovjet rubelt, és a cservonyec hivatalos pénzzé vált az egész Szovjetunióban. Az aranyfedezet 1929-ben megszűnt, az aranyérmék eltűntek – vége lett a konvertibilitásnak is.
29 Ennek a politikának volt emblematikus figurája – egészen a Szovjetunió összeomlásáig: A. Hammer (1898–1990), egy odesszai felmenőkkel rendelkező amerikai üzletember. Kevésbé ismert, hogy a fiatal szovjet állam német cégekkel titkos hadiipari megállapodásokat is kötött igen nagy számban.
30 A korszak efféle jelenségeinek részletes bemutatását lásd Holka (2017) cikksorozatában.
31 Az 1936-os szovjet alkotmány formálisan sokat átvett a német–francia államszervezetből (parlament, kormány, függetlennek mondott bíróságok, szakszervezetek stb.). Lásd Sárközy (2012: 30).
32 Erről Coase a Nobel-díj átvételekor tartott 1991-es előadásában beszélt. Coase (2004) legfontosabb írásai magyarul is hozzáférhetők.
33 Ez a kifejezés az egykori NDK-sajtó propagandistáinak nyelvi leleményét tükrözi. A kifejezést németből fordították le.
34 A CCCP orosz betűszó szó szerinti feloldása Szocialista Tanácsköztársaságok Szövetsége lenne. A megvalósult tanácsköztársaság, az 1871-es párizsi kommün működésének kanonizált leírását Marx tanulmánya, a Polgárháború Franciaországban tartalmazza. Ez a mű is meghatározóan befolyásolta a szovjet állam első vezetőinek gondolkodását.
35 Még a glasznoszty idején híressé vált cikkében N. Smeljov (1987) is éppen az ellenkezőjét írta az igazságnak. Bizonyára azért, mert így is gondolta: „Ma is mindannyian elfogadjuk azt a gondolatot, hogy a létező tulajdonviszonyok a marxizmus–leninizmus gyakorlati megvalósulását jelentik és teljes mértékben összhangban vannak a szocializmussal, mint társadalmi formációval.”
36 Sztálin (1952: 350).
37 Id. mű: II, 319.
38 Az idézőjelek közé tett állítás Buharin kifejezése, de ugyanígy látta a korai szovjet állam működését Rosa Luxemburg és Lev Trockij is (Bence, 2007: 105). Fontos adalék, hogy Gorbacsov, a Szovjetunió utolsó elnöke 1991. december 25-i televíziós búcsúbeszédében szintén a „totalitárius” jelzőt használta a szocialista rendszer jellemzésére (http://www.nytimes.com/1991/12/26/world/end-of-the-soviet-union-text-of-gorbachev-s-farewell-address.html?pagewanted=all&src=pm).
39 1989 előtt valamennyi szocialista országban, így Magyarországon is a vállalatvezetők kinevezése, leváltása, áthelyezése stb. a különféle szintű pártszervezetek hatásköri listája alapján történt. Használatos volt a „párthatásköri lista” megnevezés volt. Oroszul ezt nómenklatúrarendszernek nevezték. Az 1950-es évek elején ezen a listán 2700–3000 pozíció szerepelt (T. Varga–Szakadát, 1992; Huszár, 2007).
40 Maddision (1989) szerint 1987-ben a szovjet iparvállalatok átlaglétszáma 814, míg a hasonló amerikai adat (feldolgozóipar) 49 volt.
41 Példa erre a varrógépgyártás, a villamossínek gyártása, a trolibuszok gyártása stb. (The Economist, 1990. aug. 11.).
42 A további adatokat és a hivatkozásokat lásd Åslund (1995: 153–154). A szovjet közgazdászok jelentős része nem is tartotta közgazdasági problémának az óriásvállalatok létezését. Ez implicite benne volt abban a szakmai közvélekedésben, miszerint a tőkés világgazdaság nagy monopóliumai gazdasági értelemben nagyon is hatékonyan működnek, és „csak” az a baj velük, hogy alacsonyan tartják a béreket (vagyis „kizsákmányolják” a dolgozókat) (Vinogradov (1973/1976).
43 „Minden kapitalista országban gyakorlatilag eltűnt a kistőke; végül felfalták a kapitalizmus nagy cápái” (Id. mű: II. fejezet).
44 Lásd „Monopóliumok és az ellátási felelősség” c. tanulmány Köbli és szerzőtársai kötetében (1988: 13–27).
45 Az ország minden megyéjének saját napilapja volt. Érdekes módon ez a helyzet a gyakorlatban még 20 évvel a rendszerváltás után is fennmaradt – annak ellenére, hogy időközben a megyei lapok privatizáció útján négy külföldi tulajdonoshoz kerültek. A Gazdasági Versenyhivatal csak 2011 őszén kezdett versenyfelügyeleti eljárást ez ügyben (Bod, 2011a, Bod, 2011b).
46 Karsai (1988).
47 A szovjet és a kínai gazdaságban ezzel szemben elterjedtek az illegális anyagbeszerzési és ellátási ügyletek, amelyek a merev tervezési rendszer oldását szolgálták. Oroszul erre a blat és tolkacs, kínaiul a guanxi (kuanhszi) kifejezést használták a kortársak. Más szocialista gazdaságok (pl. Észak-Korea, Kuba) a gazdaság szélsőséges arányú militarizálásával próbálták meg ugyanezt a célt elérni.
48 1966-ban, vagyis a 658-as reform előtt az iparban 61 olyan vállalat működött, amelynek létszáma meghaladta az 5 ezer főt (KSH, 2020: 703).
49 Jó példája volt ennek a helyzetnek a személygépkocsi-piac, ahol – hazai gyártás nem lévén – az import volt az egyetlen beszerzési forrás. Ezt a tevékenységet az 1964-ben alakult Merkur Személygépkocsi Értékesítő Vállalat 25 éven át kizárólagos monopóliumként végezte. 1988 végén a Merkur várólistáin szereplő igénylők száma 360 ezer fő volt.
50 Kornai (2007: 56).
51 Ennek a gondolatmenetnek a részletesebb kifejtését lásd Nagy (1988).
52 A szocialista gazdaság nagy ismerője, a brit Alec Nove (1983) említi egy helyen, hogy a 20-as években néhány fanatikus a Szovjetunióban annyira ellenezte a verseny minden formáját, hogy a futball ellen agitált, és közös tornagyakorlatokkal akarta felváltani. De végül győzött a józan ész, és maradt a futball (id. mű: 220).
53 Erre az összefüggésre – talán elsőként – Bauer Tamás mutatott rá a 80-as években.
54 A szovjet párt történetét minden magyar politikai vezető jól ismerte. Ennek sokszor idézett, fontos epizódja volt a kronstadti matrózok 1921-es lázadása, ami eredetileg szimpátiaakciónak indult négy pétervári üzem sztrájkja kapcsán. A lázadás leverése után a párt szakított a hadikommunizmus módszereivel, és bevezette az ún. új gazdaságpolitikát, a NEP-et. Magyarországon, a klasszikus szocializmus évtizedeiben, egyetlen iparvállalatnál tört ki zendülés: 1951-ben a karácsony előttre beígért fizetések elmaradása miatt az Ikarus-autóbuszgyárban.
55 Sipos (2010).
56 A 80-as évek közepéről származik az alábbi interjúrészlet. Az Ipari Minisztérium egyik vezetője a következőképpen magyarázta a problémát a Pénzügykutatási Intézet kutatójának: „Ha egy nagy és egy kicsi csődbe kerül, akkor természetes, hogy a nagyot meg akarjuk menteni, a kicsit pedig kénytelenek vagyunk dobni. A Láng Gépgyár szanálási kérdéseivel pl. évek óta nyüglődtünk. De a Híradótechnikát felszámoltuk. Ehhez azt kell tudni, hogy a Láng egyedül gyárt az országban turbinát. (Lamberger–Matolcsy–Szalai–Voszka, 1987: 26, lj).
57 Voszka (1997d) szerint ez a 49 cég kötötte le az ipari eszközérték 59%-át, a foglalkoztatott létszám 39%-át. Itt keletkezett az árbevétel 52%-a és a nyereség 46%-a (id. mű: 9).
58 Békés–Halpern–Muraközy (2011).
59 Lásd például Bossányi–Forgács (1983) 15 nagyvállalati vezetővel készült interjúkötetét.
60 Id. mű: 121). A Pénzügykutatási Intézet 1968-ban jött létre a Pénzügyminisztérium szakmai háttérszervezeteként. Az Intézetet 1987-ben Medgyessy Péter pénzügyminiszter megszüntette, de a törzstagok Pénzügykutató Rt. néven újjáalakították.
61 Burgert Róbert 1960-tól 30 éven át volt a Bábolnai Állami Gazdaság vezérigazgatója. Politikai szerepet is vállalt. 1966–1989 között az MSZMP KB tagja, 1989 után egy rövid ideig a Politikai Intéző Bizottság tagja.
62 Dienes Béla 1962–1982 között, 20 éven át volt az Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt., a Tungsram első embere.
63 Horváth Ede 1963–1989 között, vagyis 26 évig első számú vezetőként irányította a győri Rába Vagon és Gépgyárat, ahol 1938-ban vasesztergályosként kezdett dolgozni. Politikai szerepet is vállalt. 1953–1967 között országgyűlési képviselő, 1957–1966 között az MSZMP KB póttagja, 1970–1989 között rendes tagja. Részletes pályarajzát lásd Honvári (2015).
64 Salusinszky István 1964–1980 között volt a Magyar Külkereskedelmi Bank vezérigazgatója. 1945-től először orosz fordítóként kereste a kenyerét, majd az MNB tisztviselője, 1947-től 1950-ig a moszkvai magyar kereskedelmi kirendeltség tanácsosa. 1950–1958 között a Külkereskedelmi Minisztérium osztályvezetője, majd főosztályvezetője, 1958-tól 1963-ig a római magyar kereskedelmi kirendeltség vezetője. Vélelmezhetően ezen az állomáshelyén a katonai felderítés ügynökeként dolgozott (lásd Borvendég, 2017: 28–29). Salusinszky vezetése alatt az MKB lett a magyarországi nagyberuházások finanszírozásához szükséges külföldi hitelek felvételének élharcosa (pl. az 1969-ben megnyílt InterContinental, a mai Marriott szálló építése esetében), Salusinszky nevéhez kötődik többek között a Pepsi Cola, a Coca Cola, a Levi Strauss cég „becsábítása”.
65 Gorjanc Ignác munkáskáderként szerzett mérnöki diplomát 1953-ban. 1954-ben a jászberényi Fémnyomó- és Lemezárugyár főmérnöke lett, 1955-től igazgató volt. 1964-ben a budapesti Hűtőgépgyár és a Fémnyomó- és Lemezárugyár egyesülésével létrejött az új jászberényi Lehel Hűtőgépgyár, melynek Grojanc előbb igazgatója, majd 1987-ben bekövetkezett haláláig vezérigazgatója volt. Összesen tehát 32 éven át állt a jászberényi országos vállalat élén, melynek a 80-as években 8 telephelye volt, és a létszám meghaladta a 3 ezer főt.
66 A mára már elfelejtett Prógl Károly 20 éven át, 1951. november 1-től 1972. január 1-én történt nyugdíjba vonulásáig vezette a Vegyiműveket Szerelő Vállalatot (Vegyszer), a mai Vegyépszer jogelődjét (1.4.3.).
67 Russay 1969 és 1984 között volt a Mineralimpex külkereskedelmi vállalat vezérigazgatója.
68 Schiller János vezérigazgatóként 24 évig, 1963–1987 között állt a Magyar Villamosművek Tröszt (MVMT) élén.
69 Szabó István 38 éven át volt a nádudvari Vörös Csillag Tsz. elnöke (1952–1990). Politikai szerepet is vállalt. 1958–1990 között országgyűlési képviselő is volt, 1966–1975 között tagja volt az Elnöki Tanácsnak, 1985–1989 között az MSZMP KB Politikai Bizottságának stb. Portréját lásd Romsics (2012).
70 Tatai Ilona 1959-ben laboránsként kezdett dolgozni a Taurus Gumigyárban, melynek később 15 éven át, 1975–1990 között vezérigazgatója volt. Politikai szerepet is vállalt. 1987–1989 között az MSZMP KB tagja, 1988–1989 között a Politikai Bizottság, illetve a Politikai Intéző Bizottság tagja.
71 Dr. Varga Edit 1957–1985 között, tehát 28 éven át állt a Kőbányai Gyógyszerárugyár, későbbi nevén Richter Nyrt. élén. Ritka kivétel, hogy egy ilyen kaliberű gazdasági vezető közvetlen leszármazottja is sikeres politikai pályát futhatott be. Varga Edit fia, Kökény Mihály a rendszerváltás követően két ízben is egészségügyi miniszter volt.
72 Ez történt – például – Ónody Lajossal, aki 1949 és 1964 között az állami tulajdonú vendéglátóipar egyik meghatározó vezetője volt. Őt és 14 társát a társadalmi tulajdont károsító bűncselekményekkel gyanúsították meg. A rendőrség csak letartóztatásuk után fogott neki olyan „bizonyítékok” összeszedésének, amelyek alapján az ügyet tisztán gazdasági jellegű bűntettként lehetett feltüntetni, s amikor ilyen „bizonyítékok” alig akadtak, akkor a meglévőkből kellett egy pert „összefabrikálni”. Ónody 7 és fél év börtönt kapott, amiből több mint négyet le is töltött. Ezzel az együtt az Ónody-ügy – mint a „szelektív kriminalizálás” egyik példája – ritka kivétel volt a maga korában.
73 Id. mű: 502.
74 Csillag (1991c) az „általában” bizalmatlanok között Voszka Évát említette, az „ezeket” nem szerető szakértők közül Náray Lászlót és Bod Péter Ákost nevezte meg.
Privatizáció és államosítás Magyarországon I.

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2025

ISBN: 978 963 664 045 3

Gazdaság

Hivatkozás: https://mersz.hu/mihalyi-privatizacio-es-allamositas-magyarorszagon-1//

BibTeXEndNoteMendeleyZotero
Kivonat
fullscreenclose
printsave