Mint a levéltári forrásokra támaszkodó legújabb kutatásokból kiderült, az ország külföldi eladósodottságának mértéke már a 60-as évek közepén is nyomasztó volt. Így nem csoda, hogy 1964 végén a nemzeti jövedelemhez viszonyított adósságráta elérte a 34%-ot, ráadásul lejárati szerkezete még rosszabb is volt, mint bármikor korábban.4 A legfelső politikai vezetés szintjén így és ezért merült fel 1966 márciusában a Nemzetközi Valutaalaphoz (IMF) és a Világbankhoz való csatlakozás, illetve még ezt megelőzően 1964 tavaszán a II. világháború előttről származó, kifizetetlen amerikai adósságok rendezésének szükségessége.5 A közvélemény minderről semmit sem tudott. Az IMF-csatlakozásra ekkor mégsem került sor, miután Moszkva hajlandó volt gyors segítségnyújtásra. De ez nyilvánvalóan csak a tűzoltásra volt elég. Az ország vezetése más kiutat kellett, hogy keressen.

Az 1968. január 1-én életbe léptetett reformok, az ún. „új gazdasági mechanizmus”6 eltörölte a kötelező tervmutatók és a központi erőforrás-elosztás rendszerét. Ettől kezdve a vállalat terveinek jóváhagyása nem a szakminisztérium, hanem a vállalat igazgatójának joga lett.7 Az igazgató vált felelőssé az állami tulajdon megőrzéséért és gyarapításáért is. A reform decentralizálta a gazdaságot, a terv jelentősége csökkent, bevezették a nyereségérdekeltséget,8 a fogyasztók (vevők) igényeinek kielégítése is egyre fontosabbá vált. 1968-tól fokozatosan erősödött a vállalati önállóság, mindeközben azonban a bankrendszer és ennek nyomán a vállalati hitelezés is változatlanul a régi rend szabályai szerint működött tovább. 1968. január 1-től valamennyi népgazdasági ágazatban egységessé vált az ágazati számlakeretek szerkezete. A szerkezet egységesítése mellett lényeges előrelépésnek számított a tartalmi egység megteremtése is.9 1875 óta ez volt az első olyan jogszabály, amely a számvitelre vonatkozott. Fontos előrelépés volt az is, hogy 1970-ben született egy minisztertanácsi rendelet, amely – bár igen szűk körben – elrendelte a közszállítások előkészítésének lényeges módszerét: a versenyeztetést.10

Az állami vállalatokról szóló 1977. évi VI. törvény a profitmaximalizálást jelölte meg az állami vállalatok elsődleges feladatául, és kimondta, hogy az állam csak kivételes esetekben avatkozhat be a vállalatok életébe. Igaz, a gyakorlatban ez az elv távolról sem érvényesült 100%-ban,11 de a profitmaximalizálás elvének kimondása mégis hatalmas jelentőségű fejlemény volt. Ugyanebben az évben módosult jelentős mértékben a Polgári Törvénykönyv is. Ekkor jelent meg a magyar közgazdasági szakzsargonban a „vállalkozás” kifejezés Sinkovics Alfréd (1977) kezdeményezése nyomán.

1981 őszén néhány törvényerejű rendelet és kormányrendelet12 lehetővé tette, hogy a mezőgazdaságban és az iparban életre kapjanak az új típusú, legális kisvállalkozások:13 tehát a kisszövetkezetek,14 szövetkezeti szakcsoportok, gazdasági munkaközösségek, polgári jogi társaságok, valamint az állami vállalatok keretein belül működő vállalati gazdasági munkaközösségek (vgmk).15 1984 áprilisában a Központi Bizottság újabb fontos reformokról döntött – egyebek között az itt elfogadott határozatban jelent meg először a „versenyszféra” kifejezés. 1985. január 1-ét követően a vállalatok többsége kötelezően átalakult önkormányzó vállalattá.16 Ez egyfelől azt jelentette, hogy a cégek élére alulról választott – és nem fentről kinevezett - vezetők kerültek. Másfelől azt is – bár ennek csak 1989-ben lett jelentősége –, hogy az önkormányzó vállalatok tulajdonjogi helyzetét ettől kezdve még inkább úgy lehetett értelmezni, hogy az állami vállalatok saját maguk tulajdonosai. Az állam „lemondott” tulajdonáról – fogalmazta meg utólag és sarkított formában az alapgondolatot Sárközy Tamás: „Nyíltan nem mertük […] az állami tulajdon egységét és oszthatatlanságát érinteni, de ténylegesen a vállalati törvénybe vállalati tulajdont akartunk beépíteni. Nem akartuk a szövetkezeti tulajdon oszthatatlanságát érinteni, megcsináltuk tehát a szövetkezeti szakcsoportot és a kisszövetkezetet.”17

A KGST-országok között Magyarország élen járt a Nyugattal kötött, ún. kooperációs megállapodások terén is. Ilyen volt például a Shell és az ÁFOR18 franchise-megállapodása, melynek alapján már 1966-tól (!) Shell-benzinkút működött Budapesten – igaz, kezdetben csak devizával lehetett fizetni. 1968–1975 között 400 kooperációs szerződést engedélyeztek, és ebből 1975 végén 250 ténylegesen működött is.19 Ez azzal járt, hogy egyre több nyugati szakember költözött Magyarországra rövidebb-hosszabb időszakra.20 A kooperációs megállapodások tető alá hozásában sokszor segédkezett az 1956-os magyar emigráció – mert számukra az jelentett előnyt, hogy tudtak magyarul.21 Másfelől viszont bonyolította a helyzetet, hogy az olyan esetekben, amikor a nyugati partnercéget „disszidens” magyarok képviselték, az állambiztonság szervek – hol okkal, hol ok nélkül – minden esetben korrupcióra és kémkedésre gyanakodtak.22 Valójában – egyedi engedélyek alapján – már az 1968-as reform előtt is 14 magyar vegyesvállalat (joint venture) működött a nyugati világban.23

1965-ben kezdődött és 1968. augusztus 19-én (szimbolikus dátum!) szerződéskötéssel zárult a HungarHotels tárgyalása külföldi befektetőkkel a budavári Hilton szálló megépítéséről. A városi legenda szerint Kádár János maga döntötte el, hogy a Hiltont a várnegyedben kell megépíteni, amikor az Intercontinental teraszáról nézte végig a tűzijátékot, és megragadta őt a budai panoráma, illetve a kivilágított budai vár látképe (az építkezés is sokáig tartott: a szállodát csak 1976. december 31-én sikerült átadni).24

Ebbe a fejlődési sorba illett bele az az 1972. októberében megjelent PM–KKM rendelet, amely általános eljárási rendet szabott meg a külföldi székhellyel működő vegyesvállalatok működésének.25 Ahhoz, hogy egy vegyesvállalat magyarországi székhellyel működjön, csak 1977-ben születtek meg az irányadó jogszabályok.26 Az elsők között hozott létre vegyesvállalatot az amerikai Coca-Cola cég, mely korábban egy 100%-ban állami tulajdonú vállalattal, barterben palackoztatta akkoriban még híres-hírhedt termékét.

Kivételképpen a szocializmus egész időszaka alatt működtek 100%-os külföldi tulajdonú gazdasági érdekeltségek, bár ezek jogilag nem gazdasági társaságok, hanem képviseleti irodák voltak. Kevésbé ismert, hogy 1968-tól kezdve gyors ütemben nőtt a külföldön működő magyar gazdasági érdekeltségek száma is. 1974-ben már 85 ilyen vállalkozást tartottak számon.34 Igaz – mint később kiderült –, jelentős részük álvállalkozás volt, amit azért hoztak létre, hogy elfedje az igaz célt, a gazdasági, katonai és politikai indíttatású kémtevékenységet.35 A mából visszatekintve az is sejthető, hogy az újonnan alapított, Magyarországon működő vegyesvállalatok egy része is – közvetve vagy közvetlenül – magyar, illetve a Varsói Szerződés országai által működtetett titkosszolgálatokhoz kapcsolódott. Ilyen volt – például – az Intranszmas Magyar–Bolgár Közös Vállalat, amelyet 1964/65 fordulóján (!) alapítottak.36 Ez a cég egyébként attól vált hírhedtté a magyar államapparátus számára, hogy a rendszerváltás után még bő 10 évvel is megoldhatatlan jogi problémákat okozott az ÁPV Rt.-nek – például azzal, hogy sokáig nem lehetett gazdasági társasággá alakítani, később pedig azzal, hogy a cég menedzsmentje szabályszerűen kisemmizte ingatlanából a magyar államot.37 A többi hasonló „hátterű” cég szép csendben átalakult, megszűnt vagy csak egyszerűen nevet váltott. De voltak valódi értéket termelő külföldi vállalkozások is – például a szovjetunióbeli Tengízben, ahol a Vegyépszer, illetve az általa alapított leányvállalatok sok ezer magyar munkavállalónak adtak devizában fizetett állást (1.4.3.). Nem biztos, hogy igaz, de említésre méltó, hogy a bevásárlóközpontokból jól ismert Mister Minit hálózat saját honlapján azzal „dicsekszik”, hogy anyacégük, a TOP Service Hungária Kft. volt az első gazdasági társaság, amely „a magyar államtól engedélyt kapott egy 100%-osan külföldi tulajdonban lévő cég megalapítására, működtetésére a rendszerváltást követően”.38

A 80-as években is folytatódott a monopolstruktúrák lebontása a külgazdasági és pénzügyi szférában. 1980 őszén egységesítették a nyugati devizák kereskedelmi és turistaárfolyamát, ami a konvertibilitás felé tett első fontos lépésnek számított. Bár már évekkel korábban elkezdődött, de csak 1980-ban került napvilágra, hogy az Országos Kőolaj- és Gázipari Tröszt (OKGT) jelentős mennyiségű szovjet kőolajat – nyersen, illetve félig feldolgozott formában – nyugati országokba reexportál, és ebből jelentős volumenű devizát képes kitermelni.39 Bár a folyamatnak voltak ellenzői is,40 egyre több vállalat kapott önálló külkereskedelmi jogosítványt, 1988 júliusában pedig döntés született a tőkés import liberalizálásáról. 1984-ben jött létre a Soros Alapítvány, amely – sokféle karitatív programon túlmenően – évente 4-5 millió dollárnyi pénzügyi és jelentős szervezési segítséget adott több száz humán értelmiséginek ahhoz, hogy hosszabb-rövidebb időre külföldre utazzon, pénzzel segítette az állami intézmények fénymásolókkal történő gyors felszerelését, sőt 1989/90 fordulóján egy kisvállalkozásoknak szánt forint–dollár konverziós konstrukciót is beindított.41 Ekkor gyorsult fel hazánk integrációja a nemzetközi pénzügyi intézményekbe.42 Mind a világ, mind a magyar közvélemény számára a globalizált, médiavezérelt világgazdaságba való beilleszkedésünk szimbolikus bizonyítéka volt a Forma–1 autóverseny Magyarországra hozatala 1986-ban (a versenyt 200 ezer néző követte a helyszínen, milliók pedig a televízión keresztül),43 majd az első Boeing-gép megvásárlása a Malév számára 1988 végén.

1988 novemberében Horn Gyula külügyminisztériumi államtitkár részt vett az Észak-atlanti Közgyűlés ülésszakán, ahova a NATO fennállása óta először hívták meg a Varsói Szerződés egyik tagállamának hivatalos képviselőjét. 1990 februárjában pedig Horn Gyula – akkor már külügyminiszterként – megemlítette a NATO-val való szorosabb kapcsolatok szükségességét, sőt felvetette csatlakozásunk lehetőségét is. Ugyancsak 1990 februárjában állt helyre a diplomáciai kapcsolat Izraellel és a Vatikánnal.