Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon I.

Bevezetés

1.2.3. Ami megoldódott, és ami nem…

„A végén már elég szelídnek tetsző magyar szocializmus gazdaságtörténetét úgy is összefoglalhatjuk, mint amely a rendelkezésre álló 40 évből kettőt a teljes államosításra, 38-at pedig az államosítások hatásának pacifikálására fordított. Amikor mostanság a ruhánkat szaggatjuk a privatizáció miatt, ezt ne felejtsük el.”

Tömpe István (2015)1

Eredmények. A gazdasági reformok kézzel fogható eredményeket hoztak, melyekkel az elméleti közgazdászok és a közvélemény is tisztában volt. Az 1953-as fordulatot követő bő három évtizedben soha nem látott mértékben nőtt az életszínvonal. A „koraszülött jóléti állam” (Kornai, 1992) forrásai és eredményei közül a következő 7 megállapítást érdemes még sok évtized távolából is kiemelni:

(i) A Szovjetunióval folytatott külkereskedelem Magyarország számára – pusztán az árak alakulását tekintve – hosszú időn át rendkívül előnyös volt. A 60-as években a világpiaci áraknál mintegy 15%-kal olcsóbb volt az importunk és kereken 50%-kal drágább az exportunk.2 A nemzetközi szabadpiacon is számunkra szerencsésen alakultak az olajárak. 1947 és 1973 között, reálértéken (2017. évi árszintre számolva) 1 hordó olaj ára 27 dollárról 20 dollárra csökkent.3

(ii) 1968-ig nagyon hullámzó módon teljesített a mezőgazdaság. 1952-ben – amikor az országot a 20. század legsúlyosabb aszálya is sújtotta – a növénytermelés volumene egyetlen év alatt 40%-kal, a vágóállat-termelés 24%-kal csökkent, amit az import növekedése csak részben tudott ellensúlyozni. 1963/64 fordulóján az ország 800 ezer tonnányi gabonaimportra szorult, amit csak amerikai hitelből sikerült megvásárolni.4 Ezt követően azonban, a 70-es évek elejétől a 80-as évek közepéig a mezőgazdaság és a szövetkezeti mozgalom volt a korlátozott keretek közé szorított, de mégis működő piacgazdaság húzóereje.5 Mi voltunk a bezzegország: bár szocializmus van, mégis eredményesen működik a mezőgazdaság.6

(iii) Javult az élet minősége. Hála a felerészt magánkézben maradt mezőgazdaságnak, 1970 után lényegében megszűnt az élelmiszerhiány; a lakosság élelmiszer-fogyasztását hazai termelésből lehetett fedezni.7 1952–1987 között az egy főre eső reáljövedelem és reálfogyasztás – kivétel nélkül – minden évben nőtt valamelyest. Az időszak átlagában a két mutató növekedési üteme 4% körüli volt. A magántulajdon terjedésének fontos állomása volt a személyautó-vásárlás tömegessé válása. A szovjet gyártmányú Zsigulik importja – 86 ezer forintos áron – 1971-ben indult be.

(iv) Fennmaradt a teljes foglalkoztatottság. 1981–82-ben általánossá vált a 42 órás munkahét és a szabad szombat. 1988-ban csak 16 ezer álláskeresőt tartottak nyilván, miközben a gond nélkül állást változtatók száma minden évben 240 ezer körül volt. A teljes foglalkoztatás állami rendszerének és a munkaidőn túli legális, illetve illegális pénzkereseti lehetőségek egyidejű létezésének döntő szerepe volt abban, hogy 1956 után az állampárt képes volt biztosítani egy, a hozzánk hasonló fejlettségű, kapitalista országokhoz képest sokkal kiegyenlítettebb életszínvonalat.8 1953 és 1972 között a fogyasztói árak ritkán változtak, bár az áremelkedés átlagos üteme nem volt alacsony (5,1%/év). Érvényesült – ahogy annak idején ironikusan, de kritikai éllel megfogalmazták – az „egyenlősdi”. A legfelső népességtized részesedése az összes jövedelemből 1962 és 1982 között, vagyis közel egygenerációnyi idő során, csökkent!9

(v) Részben a hadiipari kapacitások átállításával, illetve új üzemek építésével az 50-es évek közepétől fogva jelentősen nőtt a lakosság számára fontos tartós fogyasztási cikkek hazai termelése.10 A többi szocialista országgal összehasonlítva különösen magas szintet ért el a nyugati fogyasztási cikkek behozatala. 1965–1986 között ezeknek a cikkeknek az importja – volumenben számolva is – évente majdnem 10%-kal nőtt, az import szintjét tekintve pedig csak az NDK és Jugoszlávia előzött meg minket.11 Az 1968-as reformot követően javult a lakosság szolgáltatásokkal való ellátottsága. 1971–1980 között ez a fajta fogyasztás éves átlagban 4,8%-kal nőtt, míg a következő évtizedben 2,6%-kal – lényegesen gyorsabban, mint az egyébként szintén ütemesen emelkedő késztermék-fogyasztás.

(vi) Az 1960-as években sorra születtek a szocialista országokkal a teljes vízummentességről szóló államközi szerződések. 1962-től engedélyezték, hogy turizmus céljából háromévenként egyszer, 30 napra bárki Nyugatra utazhasson, és ehhez 70 USD valutát is válthatott. 1966-ban már több mint 142 ezer magyar jutott ki Nyugatra. Nőtt a beutazások száma is. A rokonlátogatás címén beutazó nyugatiak száma 1967-ben 76 ezer fő volt, a beutazó nyugati turisták száma – 1968-as adat szerint – elérte a 350 ezer fő/év szintet.12 1971-től vízummentesség volt érvényben Ausztriával. Államközi szerződések keretében sok tízezer magyar dolgozhatott a hazainál 3-4-szer magasabb fizetésért más szocialista országban – elsősorban az NDK-ban, illetve a Szovjetunióban.

(vii) Az időről időre visszatérő fizetésimérleg-hiányok ellenére az ország de jure mindvégig – még az 1956-os forradalom idején is! – fenn tudta tartani nemzetközi fizetőképességét. Ennek köszönhetően a magyar gazdaság egyre nagyobb mértékben tudott beintegrálódni a globalizálódó tőkés világgazdaságba (1.2.2. ábra) és a nemzetközi intézmények rendszerébe.13 1950-ben a tőkés export csak a nemzeti jövedelem 14%-át tette ki, 1988-ban az arány 21% volt. A viszonylag kedvező fizetésimérleg-helyzet lehetővé tette, hogy egyre nagyobb számban utazzanak a magyar állampolgárok külföldre. 1988-ban – a január 1-étől kiváltható „világútlevél”-nek köszönhetően – ez a szám meghaladta az 1,2 milliót!

Tömör és találó a rendszerváltás utáni első magyar külügyminiszter, Jeszenszky Géza (2011) utólagos helyzetértékelése arról, hogy miért nem forradalmi úton ment végbe a rendszerváltás: „Forradalmakat csak elkeseredett nép csinál, azok, aki úgy érzik, már nincs vesztenivalójuk. Magyarországon 1989-ben az embereknek már volt kis tulajdonuk, bankbetétjük, úgy érezték, sok a vesztenivalójuk.”14 Ez az 1989-es kiinduló helyzet azután a jövővel kapcsolatos várakozásokat is alapvetően meghatározta. Amint Pető Iván többször is megfogalmazta, a „magyarok szocializmust akartak kommunisták nélkül”.15

Harvard

(): . : . : /hivatkozas/m1259peam1_3376/#m1259peam1_3376 ()

Chicago

. . . : . (: /hivatkozas/m1259peam1_3376/#m1259peam1_3376)

APA

(). . . (: /hivatkozas/m1259peam1_3376/#m1259peam1_3376)

BibTeX EndNote Mendeley Zotero

1.2.3. ábra. Dunaújváros 1960-ban

A kudarcok. De a külföldi megfigyelők és a hazai, pártállami rendszer szakértői számára jól látható volt az érem másik oldala is. Erdős Péter – egy mára teljesen elfeledett írásában – már 1956-ban így fogalmazott: „Bár ez a rendszer [t. i. a tervgazdaság] végső eredményeiben kétségkívül olyan sikereket ér el, amelyek bámulatba ejtik a tőkés világot, mindinkább érezhető, hogy ezeket az eredményeket lehetőségeinkhez képest túl drágán, túl sok áldozattal, energiát és eszközöket feleslegesen fogyasztó súrlódásokkal érjük el. A szocialista gazdasági rendszer, úgy ahogyan ismerjük, nagyszerű, de nem olyan jó, mint szeretnők.”16

Az ország időről időre tovább nyújtózkodott, mint ameddig a takaró ért: a megszorítások és a lazítások egymást követték. Az életszínvonal-emelkedés csak részben támaszkodott a hazai gazdaság javuló teljesítményére, jelentős részét a külföldi hitelek finanszírozták. Az ország kezdte felélni saját jövőjét. Miként a szocialista tábor más országaiban is, kb. 1975-re tehető a fordulópont.17 A jelenből visszatekintve egyértelmű, hogy onnantól kezdve megállíthatatlanak bizonyult a hanyatlás.

(i) 1975–1990 között a GDP éves átlagban mindössze 1,98%-kal nőtt,18 ami elsősorban a termelékenység lassú növekedése miatt alakult így. Kezdett kiderülni, hogy az innováció és a technológiai fejlődés sem önerőből, sem a KGST együttműködésre támaszkodva19 nem hoz elegendő eredményt, egyedül a nyugati (főként amerikai) technológia másolása és importja működőképes.20

(ii) Az ország népességének gyarapodása 1980-ban leállt – s mint utólag kiderült, ez nem átmeneti lassulás, hanem visszafordíthatatlan trendváltás volt. 1980 és 1990 között az ország népessége 334 ezer fővel csökkent, a gazdaságilag aktív népesség száma még ennél is jobban, 362 ezer fővel. A szocialista iparfejlesztés nyomán az 50-es években látványosan fejlődő, lényegében a semmiből kinövő új, szocialista városok21 (Ajka, Dunaújváros, Kazincbarcika, Komló, Oroszlány, Ózd, Salgótarján, Százhalombatta, Tatabánya, Tiszaújváros és Várpalota) is megtorpantak, majd hanyatlásnak indultak.22

(iii) A magyar gazdaság kockázatos mértékben a szocialista világ, ezen belül a szovjet piac függelékévé vált. A rendszerváltás előtti utolsó évben a magyar gazdaság exportjának 42%-át, behozatalának 40%-át adta a KGST-piac.23 Ezen belül KGST-exportunk több mint 60%-a a Szovjetunióba ment, és jelentős hazai forrásokat kötött le a KGST-n belül levezényelt 7 közös nagyberuházáshoz való magyar hozzájárulás is. Az igénytelen KGST-piacok elkényelmesítették a magyar vállalatokat.24

(iv) Mára már szinte elfeledett tény, hogy a vállalati szférában a teljes foglalkoztatottság kulcseleme az 1959-ben bevezetett ún. átlagbér-gazdálkodás volt. Ebben az ösztönzési rendszerben – amely 1993-ig elvben valamennyi vállalatra kötelező volt25 – csak úgy lehetett megfizetni a jó munkát, ha mellé alacsony termelékenységű – esetenként egyáltalán nem kihasználható – alacsony bérű foglalkoztatás is párosult.26

(v) Az 1970-es évek közepén a nemzeti jövedelemhez viszonyított felhalmozási ráta még 25–28% volt, a 80-es évek végén már csak 10–12%. Ennek megfelelően az ország gépállománya aggasztó mértékben kezdett elöregedni. 1975-ben az iparban az 5 évnél fiatalabb gépek aránya még 41% volt, 1987-ben már csak 24%. És akkor még nem is szóltunk az évről évre halmozódó karbantartási és felújítási hátralékokról, ami szintén köztudomású volt. A politikai megfontolásokból is erősen támogatott mezőgazdaságban a költségek sokkal gyorsabban nőttek, mint a hozamok. Végső elszámolásban az ágazat nem hozta, hanem inkább vitte a nemzeti jövedelmet.27

(vi) A 60-es évek végén egyre erőteljesebbé vált a felismerés, hogy a kívánatos struktúraátalakítás nem mehet végbe visszafejlesztések nélkül. Csökkenő nemzetijövedelem-növekmény mellett csak úgy lehet jelentősebb fejlesztéseket végrehajtani, ha a nem eléggé gazdaságos tevékenységekről az ország lemond. A felismerés megtörtént,28 de üzembezárás, jogutód nélküli felszámolás a rendszerváltást megelőzően alig-alig történt (3.7.).

(vii) A 60-as évek elején végbement erőszakos téeszesítést követően még egy évtizeden át folytak a kisebb mértékű földtulajdon-változások. Ezt követően, 1975 és 1990 között – vagyis másfél évtizeden át – az érvényes jogszabályok megbénították a földforgalmat.29

(viii) A torz ár-, bér-, adó és árfolyamrendszer miatt a gazdasági viszonyok átláthatatlanná váltak. Ebből adódóan vég nélkül lehetett gyártani olyan elemzéseket, amelyek azt igazolták, hogy a hosszú éveken át veszteséges vállalatok „valójában” mégis nyereségesek. Ilyen körülmények között a menedzserek és a politikusok személyes befolyása döntötte el a vitákat, minden reformjavaslat hitelességét kétségbe lehetett vonni, a meghozott döntéseket el lehetett szabotálni.30 Az ország külföldi eladósodottságáról, illetve az állami költségvetés egyensúlyáról nem álltak rendelkezésre megbízható adatok – még a megbízható elvtársak számára sem.

(ix) A 70-es évek közepétől kezdve a monetáris politika nem tudott és/vagy nem akart lépést tartani az inflációval. A reálkamat 1974-től negatív volt, ez pedig a háztartásokat arra ösztönözte, hogy minimalizálják megtakarításaikat. A rendszerváltás előtti utolsó két évben a háztartások nettó hitelfelvevőkké váltak.31

(x) Egyfajta hallgatólagos közmegegyezésen alapuló, politikai-gazdasági szerződés keretében, az egyénektől elvárt és megkövetelt politikai passzivitásért cserébe az állam garantálta minden egyes munkahely biztonságát, nem engedte, hogy a vállalatok vezetői kemény követelményeket támasszanak a munkavállalókkal szemben. Összességében azonban továbbra is az volt a helyzet, hogy az országot irányító elit négyötöde MSZMP-tag volt,32 aki fegyelmezetten végrehajtotta a párt utasításait. 1957-től a rendszerváltásig az országból kitelepülni nem lehetett. Az illegális kivándorlók (disszidálók) száma a 60-as évek közepén 2-3 ezer,33 később 4-5 ezer fő volt.34 A demokratikus ellenzék első jelentősebb nyilvános fellépése 1977 januárjában volt.35

(xi) A „húzd meg, ereszd meg” politikája mellett a reformok és az ellenreformok hullámai is négy-öt éves periódusonként váltották egymást. Ez – még az adottnak és megváltoztathatatlannak gondolt keretek között is – a vállalatokat vezető elit számára bizonytalanságot, kiszámíthatatlanságot eredményezett.

(xii) 1970–1982 között az ország bruttó konvertibilisvaluta-adóssága 1 Mrd USD-ről 10 Mrd-ra, 1986-ra 15 Mrd-ra, majd 1989-re 21 Mrd-ra nőtt.36 A GDP százalékában kifejezve a nettó adósság 1974-ben még csak 14% volt, ám 1987-re meghaladta az 52%-ot.37 Az eladósodásnak ez a mértéke nemzetközi összehasonlításban is elborzasztó volt. Az adósságszolgálat terhe elvonta a gazdasági felhalmozási forrásait is: miközben drámaian nőtt az adósság, a GDP 1988-ban és 1989-ben gyakorlatilag stagnált, 1990-ben pedig már 3,5%-os visszaesés történt. Másfelől viszont az ország a Szovjetunió nettó hitelezője lett. Amikor a szovjet állam – teljességgel váratlan módon – 1990 nyarán összeomlott, ez a követelésállomány 1,7 Mrd USD-nek megfelelő, ún. transzferábilis rubel volt, amit a szovjetek legjobb esetben is csak öt év alatt kívántak törleszteni.38

1.2.2. táblázat. Az1 főre jutó bruttó adósságállomány, 1989

Ország	USD
Magyarország	1939
Lengyelország	1102
Bulgária	1052
Jugoszlávia	930
Csehszlovákia	444
Románia	44

Argentína	1443
Chile	1117
Mexikó	996
Brazília	644

Forrás: Oblath (1993: 220.

Az országnak hosszú távon előnye is származott a Nyugat felé végbement eladósodásból. Elsősorban az eladósodottság nyomása következtében merült fel – már a 60-as évek közepén –, hogy Magyarország csatlakozzon a nemzetközi kereskedelmi és pénzügyi szervezetekhez. S miután ez 1972-ben (GATT),39 illetve 1982-ben (Nemzetközi Valutaalap (IMF),40 Világbank41) megtörtént, ezek a szervezetek, illetve a mögöttük álló nyugati kormányok – kis lépések sorozatával – kikényszerítették a totalitárius diktatúrát és a bürokratikus tervgazdálkodást puhító további reformokat.42

1	Id. mű: 205.
2	Csernok (2008: 333).
3	http://www.macrotrends.net/1369/crude-oil-price-history-chart
4	Mong (2012: 75–85).
5	Sárközy (2012: 110).
6	Juhász Pál megfogalmazása.
7	A fogyasztás alakulásnak monografikus, történészi feldolgozását lásd Tomka (2011). A korszak fogyasztástörténetéről és a pártállam nyilvánosságpolitikájáról lásd a Múltunk c. folyóirat 2006. 3. különszámát is.
8	Csaba (1990: 1122).
9	Tóth–Szelényi (2018).
10	Germuska (2008).
11	Mihályi (1989c: 58–59).
12	Id. mű: 142–143.
13	Ennek egyik első eseménye 1955 decemberében az ENSZ-be való felvételünk volt. Az Egyesült Államok részéről fontos lépés volt a II. világháború során Amerikába került magyar koronázási díszek visszajuttatása 1978-ban. London részéről Margaret Thatcher brit miniszterelnök 1984 tavaszán bonyolított budapesti látogatása volt komoly elismerő gesztus.
14	Id. mű: 189.
15	Lásd például itt: https://azonnali.hu/cikk/20191028_a-magyar-nep-szocializmust-szeretne-kommunistak-nelkul?fbclid=IwAR39GNq9kULAsP7hOgrNkK95w0Nduch7h1dYn2-V70VwUnsMDitYkg8_f0U
16	Erdős (1956). (Saját kiemelés – M. P.)
17	Dalos (2011).
18	KSH-adatok szerint.
19	A KGST-n belül Magyarország a nem fémigényes gépipari ágak, az autóbuszgyártás, az alumíniumipar, később a híradástechnika és a finommechanika, a műszeripar és a gyógyszergyártás kiemelt fejlesztésére kapott felhatalmazást (KSH, 2020: 704).
20	Mint utólag, a korabeli főszereplők visszaemlékezéseiből kiderült, számos esetben az amerikai, német, francia stb. technológiát a Szovjetunión keresztül importálta a magyar gazdaság. Példa erre Dunaújváros, ami valójában a 30-as évek amerikai technológiáját másolta, vagy a házgyári program, amely francia ötlet volt.
21	Lásd KSH (2020: 706).
22	Jó példa erre Komló, ahol a 90-es években még 31 ezren éltek, de 2015-ben már csak 23 ezer lakosa volt a városnak. Dunaújváros lakosainak száma 1980-ban 61 ezer volt, ez 2016-ra 45 ezerre esett vissza.
23	KSH (2010: 30).
24	1972-ben 6 ország írt alá szerződést egy évi 500 ezer tonna kapacitású cellulóztermelő kombinát megépítéséről Uszty-Ilimszkben. 1973-ban született a megállapodás 7 ország között az Ural délkeleti részén lévő kijembajevi, évi 500 ezer tonna kapacitású azbesztbányászati kombinát építéséről. 1974-ben ugyancsak 6 ország szerződött vasérckoncentrátum és ferroövezetek gyártásának fejlesztéséről. 1974-ben magyar–szovjet szerződés köttetett a kingiszeppi foszforbánya és dúsítómű fejlesztéséről. Ugyanebben az évben írta alá 6 ország a Vinnyica és Albertirsa közötti távvezeték létesítéséről szóló egyezményt, valamint egyezett meg 7 ország a Szövetség elnevezésű gázvezeték építéséről. Végül 1975-ben a 7 európai KGST-ország egyezményt írt alá Kubával nikkel- és kobalttartalmú alapanyagokat gyártó kapacitások létrehozására. A mából visszatekintve érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy annak idején fel sem merült, hogy a több ország által létrehozott közös beruházások közös tulajdonba is kerüljenek. Az ellentételezés nem részvényben, hanem késztermékszállításban volt meghatározva.
25	Stark (2009: 9).
26	A többségi állami tulajdonban lévő vállalatoknál ez a rendszer még 2010-ben is általános volt! Csak a 2010-es kormányváltás után, Orbán Viktor 29 pontos akcióprogramjában merült fel hangsúlyozott kormányzati célként, hogy most már célszerű lenne áttérni a bértömeg-szabályozásra s az áttérés időpontjában 15%-os bértömegcsökkentésre. Egy fontos példán illusztrálva ez azt jelentette, hogy az MNV Zrt. alá tartozó vállatoknál a 2009-ben kifizetett 322 Mrd Ft összes bérköltséget 2010-ben 48 Mrd Ft-tal 274 Mrd-ra kellett volna csökkenteni. Miután a politikai döntés év közben született, ez nyilván megvalósíthatatlan volt. Végül a 48 Mrd Ft-os tervezett csökkentésből mindössze 0,5 Mrd Ft lett (www.index, 2011. jan. 20.)
27	A Kádár-korszakban a mezőgazdaság irányítása Fehér Lajos kezében volt. Találóan írta róla visszaemlékezésében a korszak egyik vezető gazdasági szakembere: „Fehér Lajos a reform mellé állt, de nem a parasztságot állította a reform, hanem a reformot a parasztság szolgálatába” (Csernok, 2008: 326).
28	Varga (1969), Havas (1986).
29	Sáriné–Mikó (1991: 72).
30	Liska (1963), Kornai–Matits (1987).
31	Bethlendi (2009).
32	1984-es adat. 1990-ben viszont az egykori párttagok aránya már 75% alá esett (Lengyel Gy., 1992: 204, 206). Az MSZMP-nek 1986-ban 883 131 tagja volt.
33	http://osaarchivum.org/files/fa/999/4/1/koordinacios/1969/koord_biz_69_09_04.pdf
34	Lásd a Balogh Balázs kutatási eredményeiről közölt beszámolót (NSZ, 2012. szept. 18.).
35	34 értelmiségi kiadott egy rövid nyilatkozatot, amelyben szolidaritást vállalt a csehszlovák Charta ’77 mozgalommal. A nyilatkozat a párizsi Le Monde-ban jelent meg.
36	Ebből mintegy 2 Mrd USD-t az MNB könyvelési trükkökkel a 70-es évek közepe óta eltagadott a külföld előtt. A manipuláció tényét a Németh-kormány hozta nyilvánosságra az 1990. évi választásokat követően, még mielőtt az Antall-kormány átvette volna a hatalmat. Az ország nettó adósságállománya 1989 végén 14,9 Mrd USD volt (MNB, 1993). Szabó (2016) szerint a csalás mértéke 4,5 Mrd USD volt (id. mű: 25).
37	MNB (1993).
38	Köves (1992: 67). A két ország főszabályként csak 1991-ben tért át a dollárelszámolásra.
39	1973-tól Magyarország a GATT teljes jogú és tényleges tagja lett. Lengyelország és Csehszlovákia viszont csak passzív tagjai voltak a szabadkereskedelmi egyezményeknek (Sárközy (2012: 10).
40	1982 és 1996 között az IMF pénzintézet hét alakalommal is ún. készenléti hitelszerződést kötött Magyarországgal. Ezek minden esetben szigorú egyensúlyi feltételeket, illetve kisebb mértékben strukturális reformelvárásokat is rögzítettek. A hozzájuk tartozó ajánlások – akárcsak a világbanki hitelek feltételrendszere – az ún. washingtoni konszenzus elveit fordították át országspecifikus lépésekre (Mihályi, 2009). Érdekes eleme a történetnek, hogy 1982-ben, az IMF-csatlakozás idején az MNB-nek annyi tartaléka sem volt, hogy befizesse az IMF-be az alapkvótát (a Valutalap alaptőkéjéhez való hozzájárulást) – ezt az összeget a Kínai Népköztársaság hitelezte meg Magyarországnak. Egyébként jellemző a korszakra, hogy a magyar csatlakozási kérelem 1981. november 3-i benyújtását követően, 1 héten belül Varsó is kérte felvételét az IMF-be (Botos, 2011: 36); Mong, 2012: 188–189).
41	A tulajdonreformok szempontjából a legjelentősebb eszköz a Világbank ún. SAL- (Structural Adjustment Loan) kölcsönei voltak. A magyar kormány és a Világbank 1988. július 1-én írta alá az Ipari szerkezetátalakítási kölcsönről (ISAL) szóló szerződést. Ezt megelőzően 1988. március 31-ig a Bank már összesen 19 kölcsönt nyújtott Magyarországnak. Az első igazi SAL-kölcsönt Magyarország 1990 júniusában – vagyis az első szabadon megrendezett választások után – kapta, a SAL II-t egy évvel később. Az MNB és a Világbank 1992. április 27-én írta alá a Vállalati reformkölcsönről (ERL – Enterprise Reform Loan) szóló szerződést. Ennek a kölcsönnek expressis verbis célja volt az állami vállalatok privatizálásának, átstrukturálásának támogatása. Mindez nem volt magyar specialitás: Románia is hasonló feltétellel kapott segítséget. Az ottani programok neve Public Sector Adjustment Loan (PSAL I, II) volt, és hasonló kondíciókat tartalmazott (Aligica–Matei, 2011).
42	A teljes képhez hozzá tartozik, hogy Románia már korábban csatlakozott a nemzetközi gazdasági szervezetekhez, a GATT-hoz (1971), valamint az IMF-hez és a Világbankhoz (1972).