Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon I.

Bevezetés

1.2.5.3. Holdingmodellek

Amint Szalai Erzsébet (1988) helyesen látta, a holdingkoncepciók lényege a pénzben kifejezhető vagyon és a fizikai vagyon szétválasztása volt az állami tulajdonú, 1000 főnél többet foglalkoztató ipari nagyvállalatok radikális megreformálása érdekében. Hogy ez miképpen valósítható meg, arról több, részben egymásnak is ellentmondó megfontolás alapján számos elképzelés is született.

A. A Tardos-féle holding modell

Ennek a modellnek a gyökerei az 1957-es – fentebb már említett – Közgazdasági Bizottság vitáira nyúlnak vissza. 1957-ben Péter György, a Központi Statisztikai Hivatal elnöke állt ki a legegyértelműbben amellett, hogy az állami vállalatok fölött bankszerűen működő, az ágazati naturális érdekektől független pénzintézetek vagy holdingok gyakorolják a tulajdonosi jogosítványokat.1

Az 1960-as évek közepétől a figyelem középpontjában a tőkeáramlás állt, pontosabban szólva az a felismerés, hogy a klasszikus szocialista modellben nincs semmiféle ösztönzés arra, hogy egy adott vállalatban megtermelt tiszta jövedelem átáramoljon egy másik vállalathoz, ahol ez a pótlólagos befektetés esetleg nagyobb hozamot fialna, mint ahol eredetileg megtermelődött. A holding éppen erre ajánlott megoldást. Ekkor már a javaslat egyik fő támogatója Tardos Márton, a Kopint vezető kutatója volt, aki veje volt a már említett Péter Györgynek. A Tardos-féle javaslat magával hozta volna az állami vállalatok kötelező társasággá alakítását, s ezek felett működtek volna az állami holdingok. A holding nem foglalkozott volna közvetlen termelésirányítással – ez a társaságok dolga –, kizárólagos feladata a profit társaságok közötti allokálása lett volna. Ezek a javaslatokat 1968-at megelőzően csak vitaanyag formájában fogalmazták meg, a publikációhoz a politika nem adta áldását.2

Az új gazdasági mechanizmus 1968. évi indulása után a vita tovább folyt: az MSZMP KB Gazdaságpolitikai Osztályának megbízásából újabb és újabb tanulmányok készültek. Itt merült fel a vállalatok közötti kereskedelmi hitelnyújtás, majd a kötvény megvalósíthatóságának gondolata is – szemben a részvényével, amelyet a szocialista tulajdonnal összeegyeztethetetlennek minősítettek. Amikor világossá vált, hogy a hatékony tőkeallokáció problémáját a reform sem tudta orvosolni, a holdingkoncepció ismét felmerült, sőt nyilvánosságra is került. A nyilvánosság számára elsőként Kopátsy (Kopátsy, 1969; Kopátsy, 1983), Nagy Tamás (1970) és Tardos Márton (Tardos, 1972; Tardos, 1982) cikkei járták körbe azt a javaslatot, hogy miként lehetne az állami tulajdont néhány profitmaximalizáló holding – vagy ahogyan Tardos 1972-ben nevezte: Termelési és Kereskedelmi Bank – formájában megszervezni.

Kopátsy szerint az állami vállalatokat részvénytársasággá kellene átalakítani, és ismét életre kell hívni a tőzsdét. Ezt követően a részvényeket 20 tulajdonkezelő bank között osztanák szét egyenlő arányban, de a tulajdonkoncentráció elkerülése végett 20%-ban korlátoznák egy-egy tulajdonkezelő bank részesedését egy vállalat tulajdonában. Ezt az 1969-ben papírra vetett modellt végül Lengyelországban valósították meg az 1990-es évek második felében – de nem magyar hatásra. Kétséges, hogy a lengyel reformerek olvasták-e valaha az angolul nem publikáló és keveset utazó Kopátsy írásait.

1981-ben Tardos egy Antal Lászlóval közösen írt anyagban az Állami Eszköztulajdonosi Holding elnevezést használta. A javaslat első változatában még arról volt szó, hogy ez a holding az Országgyűlés ellenőrzése alá kerül. Sárközy Tamás a viták során kimutatta a megvalósítással kapcsolatos gyakorlati és alkotmányossági gondokat, így a végső változatba már az került, hogy a holdingot az Elnöki Tanács hozza létre.3 Ez a vita – ti. az a kérdés, hogy a végrehajtó hatalom vagy az Országgyűlés felügyelje az állami vagyonkezelő szervezetet – a következő l0 év során még több ízben felmerült, és megmaradt a Tardos–Sárközy-ellentét is. A „holding” elnevezést Havasi Ferenc KB-titkár4 1982 végén töröltette a hivatalos reformszótárból, mert úgy gondolta, hogy a szovjet elvtársak számára maga a kifejezés is irritáló lehet.

Miként a korábbi elgondolásokban, a Tardos-féle holding elsődleges funkciója is a tiszta jövedelem – mai szóhasználattal: a profit – cégek közötti áramoltatása lett volna. Természetesen már itt felmerült, a holdingra váró feladatként, a vállalati menedzsment kinevezése és leváltása is – és ez nyomban kiváltotta azt az ellenérvet, hogy a vállalati vezetők szabadságának korlátozása valójában reformellenes lépés lenne.5 Sajnálatos, hogy a holdingmodellnek ez a variációja hosszú ideig nem került részletes kidolgozásra, és csak gondolatcsírák találhatók a Csillag–Lengyel (1985) szerzőpáros könyvében, Krokos (Krokos, 1988; Krokos, 1989) tanulmányaiban, Révész (1988) könyvében,6 illetve Tardos (1998) folyóiratcikkében. 1990 tavaszán a Világbank neves magyar származású szakértője, Balassa Béla is felkarolta Tardos koncepcióját7 – egy egészen rövid kis írás keretében –, de végül a Tardos-féle holdingkoncepció lekerült a napirendről.8

Vanicsek (1998) visszaemlékezése szerint 1993-ban az ÁVÜ-ben történt még egy utolsó kísérlet arra, hogy az EBRD és a PHARE pénzforrásainak felhasználásával megalakuljon egy 5-7 cégből álló mintaholding, de – feltehetően a kormányváltás miatt – az ötlet hamar elhalt.9 Hasonlóképpen későn jött a Magyar-Nemzetközi Kék Szalag Bizottság (1993) tanulmánya a vagyonkezelés holdingokon keresztül történő privatizálásáról. (Addigra ugyanis az ún. Co-Nexus már teljesen lejáratta a vagyonkezelés koncepcióját.)

B. A Matolcsy-féle holdingmodell

A tulajdonreform-viták követhetőségét a fogalmak pontatlan, következetlen használata is nehezítette. A már bemutatott Tardos-féle holdingmodell mellett ugyanis a viták során elfogadottá vált a holding kifejezés egy szűkebb értelmezése. A Pénzügykutató Intézet szellemi műhelyében elsősorban Matolcsy György (1981) nevéhez kapcsolódott az a javaslat, hogy a többtelephelyes állami nagyvállalatok (trösztök) központjáról váljanak le az egyes gyáregységek,10 a központ pedig valamiféle vagyonkezelővé, sajátos magyar holdinggá alakuljon át. Ez a koncepció – több-kevesebb részletezettséggel – már megjelent a Pénzügyminisztérium KISZ-szervezetének 1981-ben készült, félig illegális tanulmánykötetében is, ami annak idején nagy botrányt váltott ki és bezúzásra került.11

A holdingstruktúra kialakítása hét lépésben Matolcsy (1981) szerint

A nagyvállalati és tröszti központokat le kell választani a vállalatokról.
Meg kell szüntetni az operatív ügyekbe való beavatkozás lehetőségét.
Rájuk kell bízni (részben) a stratégiai döntések meghozatalát.
Tőkeértékelő intézményt kell létrehozni, amely iránytűként szolgál a stratégiai döntéshozóknak.
Meg kell teremteni a tőkeáramoltatás technikai lehetőségét biztosító vállalati részjegyeket.
Meg kell engedni a tulajdonosi szervezeteknek a fúziót.
Be kell kapcsolni a tőkepiacon, részjegyeken keresztül folyó tőkeáramlásba a bankokat, a biztosítót és a Társadalombiztosítási Főigazgatóságot.

Az 1983–84 körüli vitákban Matolcsy-féle holdingjavaslat közvetlenül nem tudott kormányzati politikává emelkedni, de pár évvel később a spontán privatizáció (3.2.1.) modelljeként nagy népszerűségre tett szert. Az ősmodellt, az akkori Lenin Kohászati Művek számára készült „vasholding”-koncepciót még 1985-ben dolgozta ki Csillag István, Matolcsy György és Kocsis Imre, akik akkoriban a PM fiatal munkatársai voltak. A megvalósításra végül nem került sor, mert a vállalatnak végül nem volt szüksége a szervezeti változásra ahhoz, hogy pénzt szerezzen – de az ötlet tovább élt, és Medicor-modell néven vált közismertté.

C. A Kopátsy-féle holdingmodell

Egy rövid tanulmányban Kopátsy Sándor (1989), aki a Pénzügyminisztérium keretén belül működő Pénzügykutatási Intézet munkatársa volt, a korábban történt „nacionalizálás” visszafordítását, saját kifejezésével a nagyvállalatok „társadalmasítását” javasolta. Elgondolása szerint mintegy 20, nagyjából hasonló méretű, ágazati nyugdíjalapot kell létrehozni, s ezekre kell bízni az állami vállalatokból alakított részvénytársaságok részvényeit. Másfelől viszont a nyugdíjalapokat törvény kötelezné arra, hogy részvényeik kezelését bankokra, pénzintézetekre bízzák.

Kopátsy a kezdeti gyors átalakítás után egy lassú, evolutív fejlődési pályát képzelt el. Mint írta, „a nagyvállalatok részvényeinek magántulajdonba kerülését nem kellene megtiltani, hiszen nem fenyeget az a veszély, hogy természetes személyek akár 5%-os részesedését is elérhetnének az elkövetkező tíz évben”. Hasonló gondolatmentet fogalmazott meg ez idő tájt Bokros Lajos (1989c) és – elsősorban morális megfontolások alapján – Bródy András (1990b) is.

„Először is vessük fel a kérdést, hogy erkölcsileg és gazdaságilag egyaránt kinek a jogos tulajdona mindaz az érték – gép, épület, eszköz –, amelyet az elmúlt 40 évben mégiscsak felhalmoztunk. A válasz meglehetősen egyértelmű: nem az államé, hanem a ma aktív és nyugdíjas vagy nyugdíjba induló generációké. […] A vagyon mielőbb visszaszolgáltatandó azoknak a közösségeknek (önkormányzatoknak, nyugdíjintézeteknek, tudományos és művészeti szövetségeknek, egyetemeknek és iskoláknak, szakszervezeteknek és kórházaknak), akiknek munkálkodása nyomán ez a roppant érték összegyűlt” (Bokros, 1989c).

1	Állami holdingok egy rövid ideig már 1945-ben is működtek Magyarországon (⇓1.1.1.).
2	Lásd erről Hoch (1991) beszámolóját. Bauer Tamás visszaemlékezése szerint 1968 nyarán az MSZMP KB Nagy Tamás vezetésével „tőkeáramlási bizottság”-ot hozott létre, melynek ő volt a titkára. A bizottság tagja volt még – többek között – Pulai Miklós (MNB), Madarasi Attila (PM) és Rácz László (Országos Anyag- és Árhivatal). Ennek a bizottságnak az anyagában merült fel a kereskedelmi hitel gondolata is, ami szintén a tőkeáramlás egyik formája. Bauer Tamás személyes közlése 2004. aug. 15-én.
3	Lengyel (1988: 45).
4	Havasi Ferenc pályájáról és a reformokban játszott szerepéről lásd Koltay–Bródy (1989) dokumentumkötetét.
5	Lásd Gadó Ottó visszaemlékezését (Ferber–Rejtő, 1988: 116).
6	Id. mű: 216–217.
7	Balassa Béla a Kornai János Indulatos röpiratáról folyó vitához szólt hozzá, és ebben – Kornaival vitatkozva – írta a következőket. „Én szívesebben látnám az állami feldolgozóipari vállalatok olyan átalakítását, ahogyan ezt Tardos Márton javasolta. Ez lényegében az állam tulajdonjogának bankoknak, biztosítótársaságoknak és más intézményeknek történő átadását jelentené. Az új tulajdonosok a menedzserektől a nyereség maximalizálását várnák el, miközben versenyeznének a piacon.” Lásd Figyelő, 1990. márc. 8.
8	Még volt egy utolsó kísérlet a gondolat feltámasztására. Lásd Major (1991a), Major (1993b) angolul.
9	Id. mű: 16.
10	Az 1990. évi LXXI. tv. lehetővé tette a vállalati egységek dolgozóik kezdeményezésre történő önállósulását.
11	Szerencsére a kéziratok rendszerint nem vesznek el örökre. A legendás Fehér könyv fennmaradt példányaiból rekonstruált komplett kiadást lásd Lengyel–Matolcsy (1981 ◊1999) kötetében.