Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon I.

Bevezetés

1.2.5.4. Variációk az önigazgatásra

A viták során megfogalmazást nyert az önigazgatási modell is mint a lehetséges alternatívák egyike. Minthogy a szomszédos Jugoszláviában ez a modell 1950 óta kézzelfogható valóság volt,1 az érvek és ellenérvek is gyakorlatiasabbak voltak. Emellett szólt – egyebek között –, hogy a participáció, azaz az alkalmazottak bevonása a vállalatok vezetésébe több nyugati országban is elterjedt. Lehet, hogy az ipari demokrácia lesz a jövő útja Nyugaton is? – tették fel többen a kérdést.2 Ebből a szempontból különösen nagy súllyal esett latba a nyugatnémet példa, a Mitbestimmung. Ismerték a magyar közgazdászok a svéd, az olasz és a francia példákat is, de nem voltak meggyőződve arról, hogy ezek nem álintézmények-e csupán.3

Mennyire vált be a lenini hagyományokra visszanyúló önigazgatási modell Jugoszláviában? Erre a kérdésre tulajdonképpen már 1956 nyarán negatív választ adott a magyar gazdaságpolitika formálásban meghatározó szerepet játszó kommunista közgazdászok csoportja, s a későbbiek során turistaként vagy tanulmányúton Jugoszláviában járva magyar vállalatvezetők és értelmiségiek rendre ugyanerre a negatív következtetésre jutottak. Minden információ azt igazolta ugyanis, hogy déli szomszédunknál a nagyvállalati szférában az önigazgatás nagymértékben formális, valójában a pártapparátus és a vállalatvezetők szándékai érvényesülnek, a kétkezi munkások vagy a beosztott tisztviselők ugyanúgy nem „önigazgatnak” semmit és senkit, mint Magyarországon. De ettől még lehetett úgy érveli, hogy ennek a modellnek is vannak előnyei.4 Ezzel ellentétes következtetésre jutott Soós (1986) vaskos monográfiája – a jugoszláv gazdasági modell legalaposabb hazai elemzése. A tanulmány az alkotmányos rendszer keretei valójában formálisak voltak csupán,5 a gyakorlatban nem volt lényegi a különbség a többi kelet-európai szocialista országhoz képest. Az önigazgató vállalatokat a pártállam egyfelől az első számú vezetők kiválasztása útján,6 másfelől a központilag irányított hitelezési mechanizmuson keresztül tartotta ellenőrzése alatt.7 Akkor meg minek ez az egész ideológiai, intézményi hókuszpókusz?

12: Önigazgatás Jugoszláviában

Egy magánbeszélgetésben Révész Gábor, aki 1956 nyarán pártküldöttség tagjaként járt Jugoszláviában, valamikor a 70-es évek végén magyarázta el e sorok írójának, hogy mit is tapasztalt a magyar delegáció Jugoszláviában. Kiderült, hogy az önigazgatási modell leginkább arra szolgált, hogy legitimizálja a köztársaságok és területek közötti hatalmas életszínvonal-különbségeket. A központosított tervgazdálkodás logikájával ugyanis a területi különbségek nem fértek össze: a tervezőnek az lett volna a dolga, hogy a nemzeti jövedelem újraosztásával csökkentse a múltból örökölt különbségeket. Ez nyilvánvalóan aláásta volna az ország belső stabilitását, hiszen a gazdagabb köztársaságok (nemzetiségek? nemzetek?) csak vesztesei lehettek volna egy ilyen redisztribúciónak. Az önigazgató modell viszont azt a látszatot teremtette, mintha a gazdagabb területek csupán azért lennének gazdagabbak, mert gazdáik jobban gazdálkodnak („jobban önigazgatnak”), mint mások.8

Nyilvánvalóan a jugoszláv modellre és annak hazai alkalmazhatóságára is utalva a Közgazdasági Bizottságban 1957-ben Péter György a demokrácia és a tulajdonlás összekeverésének veszélyére utalt – mai szemmel is tiszteletre méltó egyértelműséggel: „Nekem az a véleményem, hogy a demokrácia nem a vállalaton és nem az üzemen belül kezdődik, hanem valahol másutt. Hogy a vállalatot ki vezeti, azt nem nekünk, szocialistáknak, marxistáknak, leninistáknak kell kitalálnunk: ezt az egyet igazán messzemenően megtanulhatjuk a kapitalistáktól is. Kell, hogy legyen egy vállalati hierarchia és parancs, a vállalati vezetőt pedig egy felsőbb állami szerv nevezze ki.”9

1966-ban egy másik gazdaságpolitikai szakértői delegáció is járt Jugoszláviában. Ők sem voltak elragadtatva a jugoszláv modelltől. Arra a következtetésre jutottak, hogy ez a modell – minden ellenkező deklarációval szemben – „elég nagy teret biztosít a piaci kapcsolatok színfalak mögötti politikai befolyásolásának”.10

Tudni kell azt is, hogy déli szomszédunknál az 1974 óta érvényes alkotmány a köztulajdon vonatkozásában elvileg is megszüntette a tulajdon fogalmát. Ettől kezdve a nem egyéni tulajdonban álló földeknek, gyáraknak egyáltalán nem volt tulajdonosa. Ez azt jelentette, hogy a szövetségi kormány kezében semmilyen tulajdonosi jogosítvány sem maradt, viszont a köztársaságok a gyakorlatban mégis tulajdonosként viselkedhettek a területükön lévő vállalatokkal szemben. Ez a jogi helyzet meglehetősen riasztónak tűnt a magyar jogászok számára.

Önigazgatásügyben fontos lehetett volna a lengyel példa is, de ennek alig volt hatása. Ennek részben politikai oka volt. A lengyel önigazgatás intézménye 1956-ban, egy időben született a rövid életű hazai munkástanácsi rendszerrel. A munkástanácsokat a Kádár-rendszer 1957 novemberében gyorsan felszámolta, említésük is tabu volt. A nagy hirtelenjében felállított üzemi tanácsok a következő 30 évben egyszer sem váltak jelentős szervezetté. Lengyelországban is hasonlóan alakult a történet, 1956 után az önigazgatás intézményeit a pártállam tudatosan eljelentéktelenítette.

A 80-as évek elején – részben a lengyel Szolidaritás mozgalom hatására,11 részben a nyugati baloldal ajánlásai alapján12 – az önigazgatási modell kezdett ismét divatba jönni. Emellett érveltek többen a PM Pénzügykutatási Intézetében, ahogyan Lengyel László (1981), Csillag István (1981) akkori írásai tanúsítják.13 Volt bizonyos elvi – és potenciálisan akár gyakorlati – jelentősége annak, hogy Párizsban, Kemény István és Bill Lomax (1986) magyar nyelven teljes terjedelmében kiadta az 1956-os magyar munkástanácsok valamennyi fennmaradt dokumentumát. Ezekből rekonstruálható volt, hogy meddig jutott el a rendszeralkotó gondolkodásban 1956 őszén az ún. Nagybudapesti Központi Munkástanács, hogyan képzelték el a dolgozói tulajdonra alapított, szocialista gazdaság működését. Másfelől viszont az 1981-ben felülről elindított, ún. kisvállalkozási reform az önigazgatás ellen hatott. Fokozatosan az önigazgatói önállóság és az államtól való függetlenség helyébe (már csak politikai pragmatizmusból is) a kisvállalkozói autonómia és a civil társadalom igénye lépett.14 Ez utóbbit követelték az újonnan megjelenő emberjogi mozgalmak is.

A. A vállalati tanácsok rendszere

„A vállalati tanács sem volt tulajdonos, csak képviselő, de ’tulajdonosabb’ volt egy minisztériumnál. […] Ma már látható, hogy a vállalati tanácsi rendszer a felvilágosult szocializmus utolsó nagy vívmánya volt.”

Tömpe István (2015)15

Az 1984–85-ben bevezetett új vállalati formák a köznyelvbe „a vállalati tanácsok rendszere” néven vonultak be.16 Ez szükségszerűen felélesztette a jugoszláv modellel való összevetés igényét, s ez részben nehezítette is elfogadtatását. Ezt a megoldást 1981/82 fordulóján Bauer Tamás vetette fel egy belső feljegyzésben, amelyet az Országos Tervhivatal Gazdaságirányítási Önálló Osztálya rendelt meg, s ami azután – nagy szakmai és politikai hullámokat kavaró – cikkek formájában vált közismertté.17 Az elképzelésre végül a párt is áldását adta.18

A mából visszatekintve nyilvánvaló, hogy a vállalati önkormányzás ekkor kialakított, elsősorban Sárközy Tamás felfogását követő hazai jogi rendszere arra a ki nem mondott koncepcióra épült, hogy a vállalati vagyon nem az államé, nem a dolgozóké, hanem a vállalaté. A vállalat érdeke – a túléléshez, a növekedéshez való jog és lehetőség – a legfőbb érdek. Ennek a logikának már semmi köze nincs sem a jugoszláv, sem a lengyel önigazgatási modellhez.19

Megszületett – a hivatalos formában soha ki nem mondott – jogi-közgazdasági indoklás is: az 1968-ban önállósított vállalatok a túladóztatás miatt már régen visszafizették az államnak, amit alapításkor kaptak. Másfelől viszont, s ezt a jogászok is elismerték, a vállalati menedzsment ellenőrzésére szükséges valamiféle belső kontroll. Ezt a feladatot látták el a nagyvállalatok esetében a vállalati tanácsok,20 a kisebb, 300 embernél kevesebbet foglalkoztató cégeknél a közgyűlések, illetve a több telephelyes vállalatok esetében a küldöttek gyűlése. Ebből a megközelítésből válik érthetővé az önigazgatás és az önkormányzás fogalmának megkülönböztetése. Az 1984–85-ös reform nem az alkalmazottak önigazgatását, hanem a vállalat egészének önkormányzását célozta.

Jogtechnikai értelemben annyi történt, hogy átdolgozták az 1977. évi vállalati törvényt. Így lett az állami vállalatok mintegy 70%-a önkormányzó. Az államigazgatás szerepe a törvényességi felügyeletre szűkült, és a vállalatok vezetőit is vállalati szervek nevezték ki. Bár a tanácsokban a vállalatvezetés és a munkavállalók formálisan 50-50%-os részesedést kaptak, döntő szava jellemzően a menedzsmentnek volt. A sokszor idézett 70%-os számarány egyébként félrevezető, mert pusztán a megváltozott helyzetű vállalatok számarányát jelzi.21 A trösztök és a közüzemi vállalatok – tehát a legnagyobb gazdasági egységek – továbbra is államigazgatási irányítás alatt maradtak, rájuk az új rendelkezések nem vonatkoztak. Érdemes tehát hangsúlyozni – mert a köztudatban ez elhalványult –, hogy az 1984/85-ös változások alapjában véve az akkori kis- és középvállalatokat – termelési értékben vagy eszközvagyonban mérve –, azaz a vállalati szféra mintegy 50%-át érintették csupán.

1989 nyarán a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások során (1.1.7.1.) az ún. harmadik oldal kezdeményezésére még egy pillanatra felmerült az a javaslat, hogy a „termelői önigazgatás” kategóriája – az „önkormányzati tulajdon”-nal együtt – kerüljön be az új alkotmány szövegébe is. A termelői önigazgatás alkotmányos védelmét azonban mind a Magyar Demokrata Fórum (MDF), mind a Szabad Demokraták Szövetsége22 (SZDSZ) alkotmányjogászai élesen ellenezték, így a javaslat el is halt.

B. A mezőgazdasági szövetkezet mint önigazgatási modell

Volt azonban az önigazgatási modellnek egy másik értelmezése is, mely Bauer Tamás (Bauer, 1982a; Bauer, 1982b) és Soós Károly Attila (1989) írásaiban és szóbeli megnyilatkozásaiban formálódott, s ezt észszerű kompromisszumként egy időben a két pénzügykutatós, Lengyel László és Szalai Erzsébet is támogatta.23 Abból indultak ki, hogy Magyarországon a mezőgazdasági szövetkezetek egyfajta sajátos önigazgató rendszerek, s talán éppen ennek köszönhető, hogy a magyar agrárszövetkezeti mozgalom, sőt az ipari szövetkezetek nagy része is piacorientált módon működött és vitathatatlan eredményeket tudott felmutatni.24 Bauer (Bauer, 1982a; Bauer, 1982b) külön kiemelte azt a tényt, hogy – az állami vállalatokhoz képest – az ipari és mezőgazdasági szövetkezetek legalább annyiban demokratikus közösségként működtek, hogy első számú vezetőiket maguk választották,25 és – különösen faluhelyen – munkájukat, életvitelüket folyamatosan ellenőrizni tudták. Bauer arra is nyíltan utalt, hogy ebben a szövetkezeti formában tulajdonképpen megvalósulhat az 1956-ban vérbe fojtott – és a kommunisták szemében politikailag nyilván 1982-ben is elfogadhatatlan – munkástanács-gondolat. A személyi összefüggések megint csak fontosak: nemcsak Bauer Tamás, de Soós Károly Attila is annak a Nagy Tamásnak volt a tanítványa és beosztottja az MTA Közgazdaságtudományi Intézetében, aki már 1957-ben is – Vajda Imrével együtt – határozottan síkra szállt a munkástanácsok mellett.

A mából visszatekintve – persze – látni kell azt is, hogy a magyar szövetkezeti modell tényleges működéséről szűkös volt a tájékoztatás, ezért a budapesti értelmiségiek körében sok illúzió is keringett. Mint a kérdéskör jeles szakértője, az egykori mezőgazdasági miniszter a rendszerváltást követően utólag megállapította, valójában a magyar falun már a 70-es évektől kezdve a „fölül szocialista, alul maszek” viszonyok uralkodtak.26

C. Az amerikai ESOP-modell másolása

A profitrészesedésen alapuló participációs modellnek a 60-as évek közepétől Nyugat-Európa-szerte voltak nagytekintélyű támogatói – elsősorban a baloldali keynesiánus körökben. Földrajzi értelemben az északi országokban került ez először napirendre, de azután másutt is. 1978-ban a francia kormány olyan tervvel állt elő, amely minden részvénytársaságban 5%-os dolgozói tulajdont teremtett volna.27 A 80-as évek stagflációja közepette sok amerikai közgazdász is úgy gondolta, hogy a dolgozói tulajdonlás megteremtése kilendítheti az amerikai gazdaságot a recesszióból. Később voltak ennek az iskolának olyan hívei is, akik ezt a tulajdonosi formát közvetlenül is kipróbálásra ajánlották Kelet-Európának.28

Az Employment Stock Ownership Plan (ESOP) ötlete valójában még ennél is régebbi és nincs közvetlen kapcsolata a keynesizmussal. A ma is ismert Procter & Gamble cég már 1887-ben úgy működött, hogy az alkalmazottak javadalmazásuk egy részét részvény formájában kapták meg.29 Az ötlet újbóli felkarolása egy Louis O. Kelso nevezetű amerikai beruházási bankártól származik, aki az 1950-es években úgy érvelt, hogy a tőkés gazdasági rendszer stabilitását veszélyeztetik a szakszervezetek, pontosabban az a helyzet, amelyben a szervezett munkásoktól egyidejűleg kettős lojalitást várnak. Legyenek szolidárisak egymással, ugyanakkor tegyenek meg mindent, ami a vállalat érdeke. Ezért gondolta Kelso és szerzőtársa, hogy kívánatos lenne, ha minden dolgozó és nem csak minden külső részvénytulajdonos rendelkezne tulajdonjoggal a tőke újratermelését biztosító cégekben.30 Az elgondolás akkor lépett túl az elméleten, amikor 1974-ben az amerikai Kongresszus az ESOP-cégeknek adókedvezményeket biztosított, és a rendszert beépítette az adózás általános rendszerébe. Három évtizeddel később mintegy 11 ezer ESOP-rendszerű cég működött az Egyesült Államokban, összesen mintegy 8,5 millió alkalmazottal. Mindazonáltal nem véletlen, hogy 70-es évektől kezdve az ESOP-jellegű kísérleteket ismertető, elemző külföldi tanulmányok többsége baloldali érzelmű közgazdászok és szociológusok műhelyéből került ki – bár, mint láttuk, az indíttatás mindig más és más volt.31

1989-ben az egész gondolatkör hirtelen reflektorfénybe került Magyarországon is, jóllehet voltak előzmények. Kotz László (1984) – például – a tulajdonosi jogokkal rendelkező dolgozók társulását javasolta a részvénytársasági forma keretein belül. De akkor ez sehol sem nyert támogatást. Nevéhez kapcsolódott az ún. amortizálódó részvény ötlete, ami azután a Gt.-be is bekerült. A gyakorlatban sohasem alkalmazták.32 1989-ben azonban, az új helyzetben, hirtelen egyaránt akadtak jobb- és baloldali támogatói a dolgozói részvénynek. A munkavállalói tulajdonlás most egyszerre vált elfogadhatóvá, sőt kívánatossá az MSZP-hez, a Magyarországi Szociáldemokrata Párthoz33 és az MDF-hez kötődő szakszervezeti mozgalmak számára, s így áttételes módon e három politikai párt számára is. A korszak és a tárgykör krónikását, Szalai Erzsébetet idézzük:

„Martonyi János privatizációs kormánybiztos ekkor már vezet egy bizottságot, mely az előprivatizáció és más lépések előkészítésével foglalkozik. Lukács János szociológus 1989 nyarán érkezik haza amerikai tanulmányútjáról, ahol az ESOP működését tanulmányozta […] és 1989 őszétől Magyarországon is elkezdi népszerűsíteni az egyéni dolgozói tulajdon – az ESOP koncepciójának megfelelően kis összegű készpénz lefizetése után alapvetően hitelre megvásárolható, állami kedvezményekkel ösztönzött dolgozói részvény – gondolatát [...] Lukács eljut Martonyihoz, aki az általa vezetett bizottság programjába felveszi az MRP-t. A bizottság nagyjából el is fogadja a dolgozói részvény gondolatát, de a spontán privatizáció körüli nagy SZDSZ–MDF összecsapás mellett az másodrendű kérdéssé válik. […] De az MRP törvény előkészítése azért sem halad, mert egyfelől tartani lehet a nagyvállalati vezetők ellenérzéseitől […], másfelől vita alakul ki arról, hogy mennyi legyen a dolgozói részvények megvásárlásához szükséges készpénz aránya. […] A Lukács körüli szakértői kör az év vége felé létrehozza ugyan a RészVétel-Alapítványt […], ezzel párhuzamosan azonban a szakértők lassan szétoszlanak a pártok, mozgalmak között.” 34

Az ESOP-koncepció baloldali legitimációja magától értődő – a hazai irodalomból lásd például Makó (1989) és Ágh (1991) elemzéseit –, a jobboldali érvelés azonban kifejtésre szorul. Ez utóbbi szerint az állami vállalatok vagyona alapvetően a munkavállalók által termelt értéket testesít meg, de ezt az értéket a szocializmus idején a nyomott munkabérek messzemenően nem fedezeték. Tehát az antikommunista töltetű érvelés szerint a demokratikus jogállam alapvető kötelessége, hogy „visszaadja” a munkásoknak a vállalat tulajdonát. Ebben az értelemben tehát az ESOP-modellt egyfajta kárpótlási elméletként is lehet interpretálni.

1	A jugoszláv törvényhozás 1950 júniusában fogadta el az állami vállalatok és a felsőbb gazdasági társulások munkás-önigazgatásáról szóló alaptörvényt.
2	Szamuely (1980) éppen ezt a kérdést választotta monográfiája címéül.
3	„A dolgozók képviseletének professzionalizálódása, egy újabb elit […] keletkezése tendenciájában igen súlyos következményekkel jár. Megkérdőjelezi ugyanis a participáció összes formájának és válfajának a koncepcionális lényegét […] újratermeli a vezetők és vezetettek közötti szakadékot. […] E tendencia végül arra is vezethet, hogy a participáció […] nem lesz több, ügyes manipulációnál, amely különböző érdekcsoportokat szolgál” (Szamuely, 1980: 156–157).
4	Bauer (1982b) egyik írásában kifejezetten felmerült Magyarország „illírizálásának” programja, vagyis az a javaslat, hogy próbáljunk minél több elemet – így az önigazgatást is – átvenni déli szomszédunk politikai-gazdasági rendszeréből.
5	Az 1963-as, ún. második alkotmány Jugoszláviát olyan államként határozta meg, amelyben társadalmi tulajdonra épülő, szabályozott piacgazdaság van (Gulyás, 2019).
6	A vezetőkiválasztás alapfeltétele volt a párttagság.
7	Évtizedekkel később, utólag ugyanerre a következtetésre jutott Sárközy (2012) is (id. mű: 31).
8	Mint a Csillag–Lengyel (1985) könyvében publikált táblázatból kiderült, 1947 és 1973 között a négy fejletlen jugoszláviai tagköztársaságból háromban (Bosznia-Hercegovina, Montenegró és Koszovó) az 1 főre jutó nemzeti jövedelem nőtt ugyan, de az országos átlaghoz képest a lemaradás nem csökkent, hanem nőtt (id. mű: 173).
9	Lengyel (1988a: 42).
10	A delegáció tagjai volt: Csapó László, Hoch Róbert, Mandel Miklós, Meitner Tamás, valamint Horn Gyula, aki ez idő tájt a belgrádi magyar nagykövetség tanácsosa volt. Lásd Mandel Miklós visszaemlékezését (Ferber–Rejtő, 1988: 97–98).
11	Volt ebben némi félreértés, alulinformáltság is. A Szolidaritás mozgalma, amely hosszú és kemény küzdelemben, 1989-ben végül megadásra kényszerítette a szocialista pártállami rendszert – történelmileg meghatározott okok miatt – valójában kevéssé támogatta az önigazgatás gondolatát, inkább szemben állt vele.
12	Estrin (1990).
13	Lásd még Csillag–Lengyel (1985: 149–196).
14	Lengyel (1988a: 46).
15	Id. mű: 336.
16	A tergazdálkodás lebomlásának ezen a korai pontján még nem volt nagy jelentősége annak, de a későbbiek miatt fontos megemlíteni, hogy az 1984/85-ös átszervezések előtt az iparvállalatok három kategóriáját különböztette meg az irányítás: minisztériumi ipar, tanácsi ipar, szövetkezeti ipar. A vállalatok darabszámát tekintve 1979-ben a százalékos megoszlás a következő volt: 40%, 11%, és 49%. Ebben az évben az iparvállalatok száma összesen 1372, az ipartelepek száma 9184 volt (Csillag–Lengyel, 1985: 246).
17	Bauer (1982a), Bauer (1982b).
18	Lásd MSZMP KB 1984. ápr. 17-i állásfoglalása a gazdaságirányítási rendszer továbbfejlesztéséről. Jellemző az akkori légkörre, hogy ebben a dokumentumban a „reform” szó elő sem fordul.
19	Paradox módon a vállalati érdek definíció szerinti azonosítása a közérdekkel leginkább az amerikai piaci modell sok évtizeddel korábban elterjedt bon mot-jára hajaz: „ami jó a General Motorsnak, az jó az Egyesült Államoknak is”. (Valójában nem egészen így hangzott a cégelnök kijelentése. 1953-ban egy kongresszusi meghallgatáson Charles E. Wilson ezt mondta: „For years I thought what was good for the country was good for General Motors and vice versa”; http://en.wikipedia.org/wiki/History_of_General_Motors.)
20	1982-től kormányhatározat szabályozta az igazgatótanácsok és a felügyelőbizottságok működését, illetve azt, hogy a vezérigazgatói kinevezések 5 évre szólnak, és pályázat útján kell elnyerni őket. Vagyis ezek a rendszerváltás utáninak tűnő elnevezések és eljárásrendek valójában már korábban is léteztek (Stark, 2009: 33).
21	1988 végén mintegy 2000 önkormányzó céget tartottak nyilván 2800 állami vállalatból. Lásd A Kék Szalag Bizottság gazdasági programjavaslata (1990: 37).
22	1988. május 1-én alakult meg a Szabad Kezdeményezések Hálózata nevű szervezet, mely féléves működés után, 1988. november 13-tól Szabad Demokraták Szövetsége néven, pártként folytatta működését. Az SZDSZ 2010-ig parlamenti párt volt; 1994–98, illetve 2002–2010 között a kormánykoalíció részese is volt. A párt jogi értelemben 2014 szeptemberében szűnt meg.
23	Szalai (1988). Mindez természetesen nem volt független attól, hogy 1987 és 1990 között a Gorbacsov vezette Szovjetunióban az állami vállalatokról szóló 1987-es törvény éppen a szövetkezeti átalakulást jelölte ki fő csapásirányként. 1990. január 1-ig az új típusú szövetkezetekben foglalkoztatottak száma 55 ezerről, 5,5 millióra (!) nőtt (Nuti, 1992:250).
24	Tellér (1991) szerint az ipari szövetkezetek részaránya az állami vállalatok és az ipari szövetkezetek együttes termeléséből 8%-a volt 1989-ben. A rubelexportban több mint 6, a dollárexportban több mint 5%-kal részesedtek. Jövedelmezőségük meghaladta az egész ipar átlagát.
25	Szabó Istvánt, a nádudvari tsz elnökét 30 éven át titkos szavazással választották elnökké – évről évre (NSZ, 2008. júl. 31.).
26	Romány (1991).
27	A svéd és dán modell részletes bemutatását lásd Szamuely (1980: 180–201).
28	Lásd Vanek (1965), Meade (1975) és Weitzman (1984). Ennek az irodalomnak a feldolgozását és kritikáját magyar nyelven lásd Szamuely (1980) és Szamuely (1992: 163–165). Weitzman (1993) egy későbbi tanulmányában meggyőző elméleti ellenérveket sorolt arra vonatkozóan, hogy miért nem lehet hatékony a szövetkezeti tulajdon. Érvelését az ismert emigráns orosz közgazdasági elemző, Tugan-Baranovsky (1921) tanulmánya alapján vezette le.
29	Ennek részleteit a kortársak a rendkívül népszerű oknyomozó újságírónő, Ida Tarbell (1916) könyvéből ismerhették meg.
30	Adler–Kelso (1958), Adler–Kelso (1961). Az amerikai ESOP korai tapasztalatairól lásd Blasi (1988) monográfiáját. Kevéssé ismert, hogy a szerzőpáros második könyve (The New Capitalists) volt az eszmei bölcsője annak az ugyancsak jóval később megvalósult gazdaságpolitikai koncepciónak, amely hitelgaranciával segítette az üzleti alapon nyújtott kisvállalkozói hiteleket.
31	Earle–Eastrin (1996), Uvalic–Vaughan–Whitehead (1997).
32	„Ez afféle szuperjugoszláv találmány volt: kapsz részvényt, haszna is lesz, ha jól dolgozol, de aztán lassan elporlad a zsebedben, nem örökölhető” – írta erről nem minden irónia nélkül az egykori kolléga, Tömpe István (2015) visszaemlékezéseiben (id. mű: 343).
33	Az 1989-ben még fontosnak tűnő Magyarországi Szociáldemokrata Párt rövid programjában a tulajdoni átalakulás egyik legfontosabb szempontja az volt, miként lehet bankhitelekkel is segíteni a dolgozók részvényvásárlási lehetőségét. Lásd Magyarországi Szociáldemokrata Párt (1989: 9).
34	Szalai rövid visszaemlékezése a Beszélő, 1990. évi 37. számában jelent meg. Lásd Még Szalai (1994: 25). Szalai interpretációját sok tekintetben vitatja, és érdekes részletekkel egészíti ki Krausz Tamás (é. n.) könyvrecenziója.