Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon I.

Bevezetés

1.2.5.5. A szocialista vegyes gazdaság modelljei

A. Small is beautiful

Amennyire ez utólagosan dokumentálható, úgy tűnik, hogy az 1970-es évek végétől nem annyira a közgazdászok, mint inkább a politikai közírók és a szociológusok körében fogalmazódott meg az a kettős állítás, miszerint a nagyvállalatokra épülő iparosítás Nyugaton és Keleten egyaránt kudarcot vallott, kimerültek a továbbfejlődés tartalékai. Ezt a világszerte terjedő érzületet fejezte ki E. F. Schumacher Small is Beautiful című, 1973-ban megjelent könyve. „Miként tudna a szocialista gazdaság is kihátrálni a nagyvállalatokra alapozott iparosítás zsákutcájából?” – tették fel a kérdést Magyarországon egyidejűleg többen is. A választ elsőként, nagy visszhangot kiváltva, Hegedüs András és Márkus Mária (1978) tanulmánya fogalmazta meg, melynek címe is sokatmondó volt: „A kisvállalkozó és a szocializmus”. Már ugyanettől az évtől kezdve – egymás munkáira is támaszkodva – nagyon hasonló választ adott erre a kérdésre Gábor R. István, Galasi Péter, Kolosi Tamás,1 Síklaky István és Szelényi Iván. Valamennyien azt tartották a legvalószínűbb – bár nem feltétlenül a legkívánatosabb – jövőnek, hogy az állami vállalatok („első gazdaság”) mellett egyre gyorsabb ütemben fognak megerősödni a második gazdaság, piaci elvek szerint működő, kisméretű magánvállalkozásai, és ezáltal kialakul a szocialista vegyes gazdaság. A visszavisszatérő gazdasági válságok egyik lehetséges ellenszereként ezt tartotta kívánatosnak a pártállami apparátus egy része is.2

Innentől kezdve politikai értékválasztás kérdése volt, hogy a vegyes gazdaság fogalmát ki milyen mértékben kapcsolta Németh László, Erdei Ferenc és Bibó István „harmadik út”- elméletéhez – a kapitalizmus és a szocializmus erényeit egyesítő rendszert feltételezve, a két rendszer hibái nélkül – vagy a katolikus egyház szocializmus-kritikájához kötődő keresztény-szocialista gondolatkörhöz, illetve valamiféle konvergenciafolyamatként képzelte el Kelet és Nyugat egymásra találását.3

A klasszikus „harmadik utas” elképzelések lényege a nagyvállalat-ellenesség, a „közvetítés” – a kereskedelem és a hitel – negligálása, megvetése, kiküszöbölésére irányuló javaslatok megfogalmazása volt. Tamás Gáspár Miklós (1990) jó érzékkel, idejekorán vette észre a „természetes” viszonyok szocialista ábrándjának megjelenését az MDF politikájában és az ún. MDF-piacok gyakorlatában.

„Egész Kelet-Európa lázad a piac ellen, a külföldiek ellen. Ahogy mindig is szoktuk. Szaporodnak a falakon a horog- és nyilaskeresztek. Föltámadnak a kalmárkodás, az uzsorakamat, az »ügyeskedők«, a kasza-kapa-kerülők elleni ősi előítéletek” (u. o.).

Történetfilozófiai értelemben ugyanezt a kritikát fejtette ki – éppen Szelényi Ivánnal vitatkozva – a rendszerváltás után Magyarországra visszaköltözött szociológus, Kemény István is.4 Bár helyenként Szelényi az egész második gazdaságról kissé ironikus hangon írt,5 a „múltba hátráló progresszió” fogalmának bevezetésével enyhítette is saját kritikáját. Mintha ő is úgy látta volna, hogy a második gazdaság dinamizáló ereje leginkább a magyar vidéken, a mezőgazdasági kisüzemben rejlik, ahol az apáról fiúra öröklődő tudás és motiváció túlélte a szocialista gazdálkodás több évtizedes uralmát is. Elgondolása szerint tehát ez a paraszti múltból érkező gazdálkodói-vállalkozói réteg lesz a „félbeszakadt polgárosodás” folytatója.

Nagyjából ugyanebben az időben – a 70-es évek második felében – a szociográfusok legfiatalabb nemzedéke, például Kenedi János és Zsille Zoltán felfedezte, hogy Magyarországon létezik az állami szektoron és a legális magánszektoron túl, egy ún. harmadik gazdaság is, az illegális tevékenységek, a fusizás szürke-fekete gazdasága.6 Erős irodalmi ihletettséggel írt munkáik legálisan Magyarországon nem jelenhettek meg – szamizdatban és külföldi kiadásban azonban hozzáférhetőek voltak.7

1.2.5. táblázat. A hivatalos (formális) magánszektor mérete, 1953–1984 (1000 fő)

Megnevezés	1953	1955	1980	1984
Magánkisiparosok	51,5	97,6	63,7	76,1
A magánkisiparban foglalkoztatottak és a szakmunkástanulók száma	4,0	16,0	20,1	26,9
Magánkereskedők	3,0	9,0	12,0	22,4
A magánkereskedelemben foglalkoztatottak száma	–	1,0	8,2	28,5
Főmunkaidőben gmk-ban dolgozók száma	–	–	–	11,0

Főmunkaidőben hivatalos magánszektorban dolgozók száma összesen	58,5	123,6	104,0	164,9

Forrás: Kornai (1987/2013: 353).

Kolosi Tamás fentebb már idézett munkájában általánosabban és előremutatóbban fogalmazott. Szerinte az 1980-as évek közepén a széles értelemben vett magángazdasági tevékenységek aránya a GDP-ben meghaladta az egyharmadot, s ezzel elérte azt a kritikus tömeget, ami elengedő a piacgazdaságra való áttéréshez.8

13: Az államosítás emléke hosszú távú, maradandó hatásokkal jár

Kornai 1986 tavaszán angol nyelven írt – jelentős nemzetközi visszhangot is kiváltó – tanulmányában kifejezetten pesszimista hangot ütött meg. Az 1984-es adatok ismeretében ekkortájt még nem látta útját-módját a legális magánszektor bővülésének. Úgy látta, hogy a legális magánszektor a hivatalos deklarációk ellenére sem bízik az államban. „Ezek az emberek vagy a szüleik az 1940-es években átéltek egy kisajátítási korszakot. Az ismételt hivatalos deklarációk ellenére, amelyek szerint tevékenységüket a magyar szocializmus állandó jellemzőjének tekintik, lelkük mélyén nem biztosak ebben. Ez az oka annak, hogy sokan rövidlátó módon igyekeznek nyereségüket maximalizálni, nem érdekeltek a hosszabb távú hírnevük, »goodwill«-jük megalapozásában, jó minőségű szolgáltatásokkal, gyorsabb és megbízhatóbb szállítással, illetve hosszú távú állótőke-beruházásokban. A bátorítás és az elijesztés váltakozik; a nyugodt időszakokat a tömegkommunikáció »spekuláció« és »nyerészkedés« elleni kampányai szakítják meg. Hosszú évek bizalomerősítő tapasztalataira van még szükség ahhoz, hogy messzebbre tekintsenek.”

Kornai mondanivalójára vezető nyugati közgazdászok is felfigyeltek. Williamson (1991) tanulmánya Kornainak éppen a fentebbi mondatait idézi annak igazolására, hogy az intézményi közgazdaságtan fogalmi rendszerében gondolkozva mekkora a különbség a „kormányzati ígéretek” és a „hihető elkötelezettségek” között.

B. A dinoszauruszok szétdarabolása

Voszka Éva, Szalai Erzsébet, Csillag István és mások a 70-es évek közepétől képviselték azt az álláspontot, hogy a nagyvállalatok vezetői politikai hatalommal rendelkeznek, ezért addig nem lehetséges hatékonyságjavulás a gazdaságban, amíg a centralizált, monopolizált ipari szerkezet fennmarad. Voszka (1986) inkább azt hangsúlyozta, hogy a mesterségesen egyesített cégeket csak mesterséges módon lehet decentralizálni, Szalai Erzsébet (1988) inkább a decentralizálódást, azaz a folyamat spontán jellegét emelte ki és tartotta kívánatosnak. Ez a dilemma legalább egy évtizeden át jelen volt a magyar gazdaságpolitika minden döntésében – és nem csak a fentebb említett reformműhelyekben. Hol van nagyobb esély az áttörésre? A legnagyobb állami vállalatok – Voszka Éva kifejezésével: a dinoszauruszok – működésmódját kell megváltoztatni vagy éppen ellenkezőleg, a reformnak elsősorban „alulról kell építkezni”, és a kisvállalatok ezreinek spontán megjelenése lesz az, ami majd kikényszeríti az állami nagyvállalatok hatékony működését?

Az minden esetre tény, hogy 1982 végén már 16 ezer kisvállalkozás működött a magyar gazdaságban, mintegy 60 ezer főt foglalkoztatva. Bizonyos értelemben ezek a vállalkozások a nagyvállalati szférához kapcsolódtak – a résztvevők háromnegyed része eredeti főfoglalkozását megtartva munkaidejének tördekében vett részt a kisvállalkozásokban.

C. A megvalósítható szocializmus modellje

A vegyes gazdaság modellje felmerült a Nemzeti Kerekasztal szakértői szintű munkabizottságában is. Amennyire az ott elhangzottakat rekonstruálni lehet, azt mondhatjuk, hogy 1989 szeptemberében még az ellenzéki szakértők is elfogadták az állami – vagy más szóhasználattal „közösségi”-nek mondott – tulajdon primátusát, és azt a megfogalmazást, hogy az új tulajdonosok elsősorban a községek, városok, közalapítványok és magánszemélyek lehetnek. Így, ebben a sorrendben.

A sors iróniája, hogy ez a gondolatmenet nem volt más, mint annak a következtetésnek a leegyszerűsített megfogalmazása, amelyet az államszocializmus rendszerét elutasító, de a marxi kiindulópontokhoz ragaszkodó Lukács-tanítványok – Bence György, Kis János és Márkus György – az 1970-es évtized elején képviseltek: az alapvető termelőeszközök állami tulajdona alapján ki lehet alakítani a terv és a piac olyan kombinációját, amely egyszerre képes megfelelni az optimalizáció és a humanizáció követelményének. Más kérdés – és politikai szempontból 1989-ben ez volt döntő fontosságú –, hogy a 70-es években az efféle gondolatok kimondásáért még állásvesztés és üldöztetés járt, és az is fontos, hogy 1989-ben a Lukács-tanítványok már régen túlhaladták saját korábbi következtetéseiket. Ebben a kontextusban Soós (2009) indokoltan hívja fel a figyelmet arra, hogy a 80-as években sem Magyarországon, sem másutt Közép-Európában nem voltak jelentős számú, komoly intellektuális vagy politikai erőt képviselő hívei a piaci szocializmus ún. Lange–Lerner-modelljének, amely az 1930-as évek közepétől kezdve nagy népszerűségnek örvendett a nyugati világban. A magyar reformközgazdászok közül Tardos Mártonra volt leginkább hatással a Lange–Lerner-modell, míg Kornai János gondolkodásában inkább a bírálat volt a hangsúlyos elem. Az MTA égisze alatt 1966 óta megjelenő angol nyelvű közgazdasági folyóirat, az Acta Oeconomica 1989-es évfolyamában, 100 oldalnyi terjedelemben, 27 szerző (közte 12 magyar) véleményét közölte a „szocialista piacgazdaság” lehetséges modelljeire vonatkozó körkérdés alapján. Ez a szöveggyűjtemény jól reprezentálja, hogy ki hol tartott a gondolkodásban 1988/89 fordulóján.9

S végül a teljesség kedvéért érdemes hozzátenni, hogy közgazdasági szempontból valamivel kidolgozottabb formában ugyanez a lukácsista koncepció fogalmazódott meg a Magyarországon is jól ismert szovjetológus Alec Nove (1983) „megvalósítható szocializmus”-elméletében.10

14: Alec Nove „megvalósítható szocializmus”-modellje

„Tegyük fel, hogy egy olyan jogi struktúránk van, amely engedélyez: (1) központilag irányított, ellenőrzött állami vállalatot, a továbbiakban központosított állami vállalatot; (2) állami (vagy társadalmi) tulajdonú vállalatokat teljes autonómiával, ahol a vállalatvezetés a dolgozóknak tartozik felelősséggel, a továbbiakban társadalmasított vállalat; (3) szövetkezeti vállalatokat; (4) bizonyos jól meghatározott keretek között kisméretű magánvállalkozást; (5) egyéni vállalkozást (pl. szabadúszó újságírók, vízvezeték-szerelők, művészek).” 11

Az persze kétséges, hogy Nove magyarul csak 1990-ben megjelent vastag könyvét vagy a Lukács-tanítványok szintén terjedelmes és nehezen olvasható szamizdatos műveit hányan olvasták Magyarországon a rendszerváltást megelőző években. De tény, hogy voltak, akik ismerték, és ezek a kevesek képesek voltak nagymértékben befolyásolni a nem-olvasók gondolkodását.

Lényeges körülmény, hogy az államszocializmus baloldali reformjának programjával sem a nagyvállalati munkásság, sem a falusi lakosság nem érzett semmiféle közösséget. Ez jelentős részben annak a következménye volt, hogy a pártállam Magyarországon is, de több más kelet-európai országban is az életkörülmények állandó javításával igyekezett legitimálni a fennálló rendszert, és zárójelbe tette a kapitalizmus meghaladásának ígéretét, egy önigazgató-önszerveződő közösségekre alapuló társadalmi modell kialakítását. Két évtized távlatából helyesen mutatott rá az ebből fakadó ellentmondásra Bartha (2009) kiváló történeti monográfiája: „A fogyasztói szocializmus […] »fából vaskarika«; hiszen kérdés maradt, hogy miképp lehet az egyenlőtlenségek növekedése nélkül fogyasztói társadalmat építeni. […] [A]z 1960-as évektől az államszocialista rendszer maga is a fogyasztásnövekedésre alapozta a legitimációját, és nem engedett a nyilvánosság (és persze a munkások) elé semmiféle baloldali alternatívát. Ezért tulajdonképpen egyáltalán nem meglepő, hogy a nagyipari munkásosztály politikai tudata nem balra, hanem jobbra igazodott, abban az értelemben, hogy a munkások zöme az életszínvonal alakulásán mérte le a létező szocializmus politikai-társadalmi teljesítményét.”12

1	„Lehetséges-e [...] a történelem kerekeit visszaforgatni? Van-e a jelenlegi magyar társadalomban olyan potenciál, amely lehetővé tesz a kiépült struktúrák ellenére egy olyan utat, amely egy önszabályozó társadalom felé vezet?” – kérdezte Kolosi az 1987/88 fordulóján írt tanulmányában. Nem csoda, hogy ez az írás csak másfél éves késéssel jelent meg. De akkor már nem volt különösebb visszhangja. Lásd Kolosi (1989), illetve teljes terjedelmében újraközölve Kolosi (2000: 7–27).
2	Így és ezért született döntés a kisvállalkozásokra vonatkozó jogszabályok liberalizálásáról 1980/81-ben. A döntés-előkészítési munka 1978 szeptemberében indult. Lásd Fekete (1990), Csillag–Lengyel (1985).
3	Saját, csak német nyelven megjelent rövid írásomat – Mihályi (1983) – mindössze folytatás nélkül maradt kezdeményezésnek lehet tekinteni még akkor is, ha több évvel korábban jelent meg, mint a fentebb említett szociológiai indíttatású elméletek. Ebben a konvergenciafolyamatot egyfajta visszatérésként ábrázoltam mint a szocializmus 1917-től folyamatosan megfigyelhető erózióját.
4	Kemény (1984). A korabeli Kemény–Szelényi-vitáról lásd igen részletesen Éber (2011) tanulmányát.
5	Szelényi (1992: 10). Lásd még Szelényi (1987) korábbi írását is. Szkeptikus volt a kisvállalkozások kapcsán a szociológus Laky Teréz is.
6	Magyarországon az 1950-es évektől kezdve elterjedt gyakorlat volt, hogy az ipari üzemekben a munkások – teljesen vagy félig titkolt módon – a vállalat nyersanyagait és szerszámait használva szerszámokat, iparcikkeket vagy dísztárgyakat készítettek, amelyeket azután otthon használtak vagy értékesítettek. A fusi német eredetű szó (Burget, 2008: 86).
7	Érdemes a művek címét is idézni: Tiéd az ország, magadnak építed; Fekete ökonómia – tanulmány vörösben és feketében.
8	Szelényitől eltérően Kolosinál már megjelenik az a gondolat is, hogy „egy tulajdonosi érdekeltségen alapuló, a világpiacba beágyazott, önszabályozó piaci gazdaság jelenthet csak kiutat a jelenlegi helyzetből” (Kolosi, 1989); Kolosi, 2000: 24).
9	Id. mű: 40, 179–284.
10	Lásd Bence–Kis–Márkus (1972◊1992) könyvének utolsó fejezetét, melynek címe: „Megvalósítható-e a »szabad termelők társulása«?” A 70-es években kéziratos (szamizdat) formában terjesztett mű először 1992-ben jelent meg könyv alakban.
11	Nove (1983: 224).
12	Id mű: 21.