A nyugat-európai privatizációk modelljét használta kiindulási pontnak Diczházi Bertalan (Diczházi, 1988; Diczházi, 1989), aki több rövid cikkben fejtette ki a népi részvény1 ötletét. Diczházi az elégtelen belföldi kereslet feltételezéséből indult ki, és azt javasolta, hogy az állampolgárok kapjanak „népi értékpapír”-t (kupont), amelyet részvényvásárlásra használhatnak fel. A fő elgondolás az volt, hogy a nyugat-európai nyilvános részvénykibocsátások mintájára a népi részvények, vagyis a kuponok közvetlenül társasági részvényre lesznek cserélhetők, de Diczházi említést tett a befektetési alapok felállításának lehetőségéről is, sőt fontosnak tartotta a korlátozások nélküli forgathatóságot. Pár hónappal később hasonló gondolatokat vetett papírra Síklaky István (Síklaky, 1988; Síklaky, 1989a; Síklaky, 1989b) – ez volt az ún. Kisembervédő Program –, de ilyesmit javasolt a Csillik–Forgács–Pálos (1989) szerzőhármas is. Szinte az utolsó pillanatban, 1990 októberében állt elő Bokros Lajos a maga „állampolgári részvénytulajdonosi” programjával,2 amely egyúttal az akkor már javában zajló kárpótlási jogalkotás megállítására tett kísérlet volt. Bokros az állami vállalatok vagyonának 10%-át szerette volna erre a célra felhasználni, de úgy, hogy részvényeket csak felnőtt állampolgárok kaphassanak, méghozzá a ledolgozott életévek arányában. (Számos balti ország éppen ezt a konstrukciót választotta.) Egy visszaemlékező interjúban 2012 őszén Demján Sándor azt állította, hogy annak idején ő is tett egy hasonló javaslatot Németh Miklós miniszterelnöknek.3