Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon I.

Bevezetés

1.2.5.6. A népi részvényszocializmus ötlete

A nyugat-európai privatizációk modelljét használta kiindulási pontnak Diczházi Bertalan (Diczházi, 1988; Diczházi, 1989), aki több rövid cikkben fejtette ki a népi részvény1 ötletét. Diczházi az elégtelen belföldi kereslet feltételezéséből indult ki, és azt javasolta, hogy az állampolgárok kapjanak „népi értékpapír”-t (kupont), amelyet részvényvásárlásra használhatnak fel. A fő elgondolás az volt, hogy a nyugat-európai nyilvános részvénykibocsátások mintájára a népi részvények, vagyis a kuponok közvetlenül társasági részvényre lesznek cserélhetők, de Diczházi említést tett a befektetési alapok felállításának lehetőségéről is, sőt fontosnak tartotta a korlátozások nélküli forgathatóságot. Pár hónappal később hasonló gondolatokat vetett papírra Síklaky István (Síklaky, 1988; Síklaky, 1989a; Síklaky, 1989b) – ez volt az ún. Kisembervédő Program –, de ilyesmit javasolt a Csillik–Forgács–Pálos (1989) szerzőhármas is. Szinte az utolsó pillanatban, 1990 októberében állt elő Bokros Lajos a maga „állampolgári részvénytulajdonosi” programjával,2 amely egyúttal az akkor már javában zajló kárpótlási jogalkotás megállítására tett kísérlet volt. Bokros az állami vállalatok vagyonának 10%-át szerette volna erre a célra felhasználni, de úgy, hogy részvényeket csak felnőtt állampolgárok kaphassanak, méghozzá a ledolgozott életévek arányában. (Számos balti ország éppen ezt a konstrukciót választotta.) Egy visszaemlékező interjúban 2012 őszén Demján Sándor azt állította, hogy annak idején ő is tett egy hasonló javaslatot Németh Miklós miniszterelnöknek.3

Mindezzel egy időben – természetesen – megjelentek a népi részvényosztás ellenzői is a porondon. Kopátsy (1989) így érvelt:

„El kell oszlatni azt a tévedést, hogy a modern termelőerők mellett a lakosság közvetlen részvénytulajdonossá válik. Ez a nézet abból táplálkozik, hogy egy sor tőkés országban nő a részvénytulajdonosok száma. A döntő változást az jelenti, hogy a lakosság, mint kollektív tulajdonos, elsősorban a nyugdíjpénztárak vagyona felett rendelkezik, ami egyben a lakossági betétekből, biztosításokból felhalmozódó bank- és biztosítótársasági vagyon is. Minden olyan tőkés országban, ahol a dolgozók által befizetett nyugdíjjárulékot alapként kezelik, a részvények és kötvények kétharmada a nyugdíjpénztárak tulajdonában van. Ehhez viszonyítva a lakossági közvetlen részvénytulajdon súlya kicsi, inkább a politikai jelentősége nagy. […] A magánszemélyek részvényvásárlását nem szabad megtiltani, de nem szabad sokat várni tőle.”4

A viták során nyomban felmerült az a megfontolás is, hogy a népi részvények szétosztása után szükségszerűen megindulna a részvények alapokba áramlása és ezzel a koncentrálódás egy szerencsés elit kezében. Így a folyamat hamar elvesztené „népi” jellegét.

Bársony Jenő (1989) szinte prófétai előrelátással jósolta meg annak a folyamatnak a lefutását, ami Csehszlovákiában történt az ottani vócserprivatizáció során: „A népi részvényvásárlási jog szétosztását követően minden bizonnyal megjelennének a befektető tanácsadó cégek, amelyek felajánlanák az állampolgároknak először részvényvásárlási kereteik »elhelyezését«, később pedig részvényeik kezelésbe vételét (befektetését, részvényeik forgatását) kedvező osztalékot ígérve nekik. Kibontakozna tehát a vagyonkezelő, tőkét gesztoráló vállalkozás, s végül megjelennének a holdingok […]. E vagyonkezelő vállalatok valószínűleg értenének is hozzá, hogy hova érdemes befektetni, talán verseny is folyna közöttük. Működésük fő célja azonban alighanem az lenne, hogy lehetőleg sokat tudjanak megszerezni a kezelésükbe vett lakossági eszközökkel ellenőrzésük alá vont részvényekből, illetve a vállalkozások jövedelméből a maguk javára. Félő, hogy gyarapodó saját tőkéjükből magukhoz ragadják, kisajátítják majd a legjövedelmezőbb részvényeket.”5

Valamivel tömörebben, de ugyanezt a gondolatmenetet vezette le Matolcsy (1988) is. „Már induló helyzetben megkezdődne az apró részvényesek szerveződése befektető társaságokba, valamint megindulna olyan befektetési bankok, holdingok stb. kialakulása, amelyek nagy intézményes befektetőként beszívnák a magánrészvényesek értékpapírjait – akkor azonban nem igazán van értelme a részvények magántulajdonban való „megjáratásának”.6

És végül felmerült egy olyan ellenérv, amely a részvények szétosztását, a vócserprivatizációt az adott gazdaságpolitikai helyzet miatt tartotta inadekvát megoldásnak.

Először ismét Bársony Jenőt idézzük: „Az állami tulajdon szétosztása nem sokat lendítene gazdaságunk kátyúba ragadt szekerén. A vállalatok pl. semmit sem nyernének: részvényeik valamilyen áron előbb-utóbb elkelnének ugyan, de maga a népi részvénykibocsátás nem hozna számukra friss fejlesztési forrást. Nekik nem részvényesek mesterséges kreálására van szükségük, hanem szanálásra és ehhez pótlólagos tőkére. […] Egyre több vállalat fizetésképtelen. A mai helyzetben tehát nemhogy tisztességes megélhetést élvezhetnének a népi részvényekhez jutó családok, hanem jószerével a nyomort lehetne „kiosztani” a népnek […] és ez is csak a bérek rovására lenne lehetséges.”7 Ebből pedig Matolcsy (1988) okkal vonta le azt a következtetést, hogy ez a fajta privatizálási koncepció „csak kötelező előírásként működne sikeresen, hiszen önként aligha vonná ki a lakosság több száz milliárd forintos megtakarítását az OTP-ből, ingatlanból, devizából – csak azért, hogy meglehetősen bizonytalan osztalékú, állami részvényeket vásároljon.”8 (Ez a sejtés be is igazolódott. Amikor 1992 első felében állami cégek részvényeit kárpótlási jegyért cserébe kínálták, a felkínált mennyiség 1-2%-ára volt csak jelentkező.)

Ezzel együtt a népi részvény 1988-ban felröppentett ötlete még hosszú ideig nem merült feledésbe Magyarországon. Az MDF-kormány programjában – például – privatizációs kötvény néven kapott az ötlet némi politikai alátámasztást:

„A kormány a privatizáció beindulásával bevezeti azt az új privatizációs kötvényt, amelyik az állampolgároknak lehetőséget ad az inflációt érzékelhetően meghaladó reál-megtakarításra úgy, hogy további különleges előnyöket biztosít a kötvénytulajdonos számára akkor, ha az értékpapírt privatizált állami tulajdon megvásárlására fordítja.”9

Egy rövid időre az MSZP és az SZDSZ is magáévá tette ezt az ötletet. Az 1991-ben nagyjából egy időben kiadott két válságkezelő program nagy reményeket fűzött az ingyenes vagyonjegyek kibocsátásához és a jegyek felhasználásához szükséges befektető társaságok létrehozásához.

Az MSZP a vagyonjegy felhasználását szűkebben, csak az adott vállalatnál dolgozók tulajdonossá tételére akarta használni: „A dolgozói tulajdon sajátos formáját jelentheti az ingyenes vagy ellenérték fejében juttatott vagyonjegy.” 10

Az SZDSZ koncepciója mögött ugyanaz a megfontolás húzódott, mint amit Bokros Lajos fentebb említett cikke sugallt. Közgazdászaik azt remélték, hogy az ingyenes vagyonjegy ötletének elfogadtatásával sikerül „lebeszélni” a kormánypártokat a kárpótlás akkor már formálódó terveiről.

„A privatizációt meggyorsító keresletbővítő intézkedések általunk legalkalmasabbnak tekintett formái egyrészt a vagyonjegyek, azaz ingyenes, állami tulajdonrészek vagy részvények vásárlására használható, forgatható és kamatozó értékpapírok, amelyekhez mind az intézmények, mind tulajdonossá váló állampolgárok hozzájuthatnának …” – írta az SZDSZ. 11

A koncepció vázlatos közgazdasági kifejtése Soós K. Attila 1991. febr. 4-i országgyűlési vezérszónoki felszólalásában, Tardos (1992) cikkében, a politikai magyarázat Soós K. Attila egyik nyilatkozatában12 található meg. Bauer Tamás visszaemlékezése szerint az ötlet eredetileg Soóstól származott, amit azután Tardos Márton is felkarolt. Az SZDSZ akkori politikai vezetői közül Magyar Bálint, Haraszti Miklós és Tölgyessy Péter szintén támogatta a kezdeményezést, Kuncze Gábor és Pető Iván fanyalgott, és egyedül Bauer Tamás ellenezte élesen az elgondolást. Előre sejthető volt ugyanis, hogy a jobboldali populista MDF–FKgP–MKDP koalíciót nem lehet eltántorítani a kárpótlás ötletétől, viszont a vagyonjegy vagy nép részvény ötletének felkarolása az SZDSZ-re is rávetíti a populizmus árnyékát.13 Soóst viszont – ekkor is és korábban is – az a zsigeri meggyőződés vezette, hogy az állami irányítás és az állami tulajdon minél gyorsabb leépítése öncél. Erre minden alkalmasnak tűnő eszközt – legyen az önigazgatás vagy népi részvény – meg kell ragadni.

A vagyonjegyosztásból az Antall-kormány semmit sem valósított meg, de az ötlet még mindig nem halt el. (Egyébként külön intézkedésre nem is volt szükség, hiszen a vagyonjegy intézménye 1988 óta létezett, felváltva az 1968-ban bevezetett nyereségrészesedés intézményét. ◊5.4.1.4.) 1992-ben az MDF populista szárnya szövetségre lépve a Liska-hagyományt őrző MSZP-populistákkal újra előállt ezzel a javaslattal, de akkor már a cseh kuponos modell átvételét sürgetve. Ez volt az ún. Kistulajdonosi Részvényvásárlási Program (KRP ◊3.6.6.), amely közvetlenül az 1994-es választások előtt indult be, de még a kormányon belül is erős ellenállásba ütközött, és ezért gyorsan meg is bukott. Mindössze két céget – a Soproni Sörgyárat és a Pannonplastot – sikerült ezzel a technikával értékesíteni.

Hogy mennyire jogos volt minden előzetes aggodalom, azt a későbbi fejlemények be is bizonyították. Ritkán említett tény, hogy az 1993/94-ben alakult, egyszeri szja-kedvezmény kihasználást lehetővé tevő, ún. kárpótlásijegy-hasznosító társaságok (KPJHT) sok tekintetben hasonlítottak a cseh, illetve a lengyel privatizáció során életre hívott privatizációs befektetési alapokhoz, éppen ezért ugyanaz a belső ellentmondás feszítette őket. A KPJHT-k pénzügyi befektetési társaságok voltak, amelyeknek a kiválasztott céltársaságokban (ti. ahova befektetnek) passzív portfólióbefektetőként kellett volna viselkedniük. A valóságban azonban ezek az alapok nagyon is koncentrált befektetési politikát folytattak, a céltársaságokban meghatározó tulajdoni hányaddal rendelkeztek. A technika itt is, a cseheknél és a lengyeleknél is ugyanaz volt: a szavazati arányok eltérítése a tulajdoni hányadtól (9.6.).

Magyarán az ötletgazdák 1-2%-os tulajdoni hányaddal is hozhattak döntéseket, míg a társaság tőkéjének 90-95%-át összeadó kisbefektetők együttesen sem befolyásolhatták a gazdasági döntéseket, arra pedig végképp nem volt módjuk, hogy leváltsák a KPJHT-k alapító-szervezőit. Közös vonás az is, hogy a kisbefektetőket mindenütt a tőzsdei bevezetés reményével kecsegtették. Magyarországon ez a befektetési alapos konstrukció arányait tekintve kevés „balhét” eredményezett,14 Csehországban és Szlovákiában, a balkáni országokban és a szovjet utódállamokban viszont botrány botrányt követett, s nagyon is gyakori volt a kisbefektetők pénzének elsikkasztása. Szerencsére a KPJHT-k csak a hazai magánosítás múló epizódjai voltak, így az okozott kár is minimálisnak mondható. Az ötleten „csak” az állam vesztett, meg az a pár ezer kárpótolt, aki nem az adókedvezményre, hanem a jegyhasznosítók majdani tőzsdére menetelére és az akkor várható árfolyam-emelkedésre spekulált.

1	Németül: Volksaktie. Valószínűleg Diczházi nem tudott róla, de ez a kifejezés a német nyelvben már évtizedek óta ismert volt. Az NDK-ban kiadott közgazdasági szótár 1966. évi kiadása is utalt rá.
2	Ezt az álláspontot támogatta a Síklaky István által vezetett, kárászéletű Tulajdonreform Kör is. Siklaky koncepciója annyiban szemben állt Diczháziéval, hogy kifejezetten tiltotta volna a népi részvények szabad forgathatóságát. Lásd Beszélő, 1990, 15. szám. Fáy Árpád támogató írását ugyanennek a lapnak a 19. száma közölte.
3	„[V]olt is egy tervem erre, amit a Németh-kormánynak és az ellenzéki kerekasztal tagjainak is átadtam. Létre kellett volna hozni három részvénytársaságot. Ezeken keresztül kellett volna kiosztani az állami vagyont az embereknek. A három cég pedig egymással versenyzett volna, mert a monopólium mindig hozzá nem értést és korrupciót szül” (http://www.origo.hu/gazdasag/20120928-szegenyekre-es-muveszekre-hagyom-a-vagyonom-interju-demjan-sandorral.html).
4	Id. mű: 220.
5	Id. mű: 73.
6	Id. mű: 124.
7	Id. mű: 74.
8	Id. mű: 124.
9	Magyar Köztársaság Kormánya (1990: 37). Az MDF-hez közel álló Nagy Pongrác is a népi részvény pártján állt (1990).
10	Az MSZP (1991) állásfoglalása 1991. május 9-én kelt.
11	SZDSZ (1991a: 20) és SZDSZ (1991b: 81).
12	Mozgó Világ, 1991, 9. szám.
13	Bauer T. személyes közlése 2000. dec. 8-án.
14	Mihályi (1999a).