A kereszttulajdonláson alapuló privatizáció első megfogalmazója megint csak Matolcsy György (1988) volt. A következő években ez az elgondolás – legalább is deskriptív értelemben – széles körű támogatottságot is élvezett. 1990 táján úgy tűnt, hogy az állami vállalatok és bankok között tényleg jelentős tulajdonosi összefonódás jött létre. Volt alapja annak a feltételezésnek is, hogy ez a tendencia az idő előrehaladtával erősödni is fog, s a gazdaság más szereplőire is átterjed.1 A bankok és az iparvállalatok tulajdonosi összefonódása megfelelni látszott annak, amit a magyar közgazdász társadalom Németországból – és kisebb mértékben – Ausztriából ismert, s ez megnyugtatóan hatott. Az egyébként is erős német orientációjú Antall-kormány számos NSZK-ból hazatért, az ottani CDU/CSU gondolatvilágát importálni készülő tanácsadójának pedig kifejezetten szimpatikus volt ez a tendencia. Egyáltalán nem meglepő módon, hasonló tanácsok érkeztek az európai szociáldemokrácia vezető baloldali közgazdászaitól is.2 A 80-as évtizedben a német gazdaság a zenitjén volt,3 érhető, hogy a vállalatok és a pénzintézetek összefonódására és együttműködésére épülő német modellt példaként állították valamennyi európai posztszocialista ország elé.