Mi volt az alapja a bankok és a vállalatok közötti összefonódásnak Magyarországon? Ennek megértéséhez vissza kell kanyarodni 1988-hoz, ahhoz az időponthoz, amikor a kétszintű bankrendszer bevezetésre került. Több évtized távlatából Demján Sándor ezt a döntést azzal magyarázta, hogy valójában a kormányzat fő célja az MNB mérlegének feljavítása volt – annak érdekében, hogy ne legyen akadálya a további külföldi eladósodásnak. A kor és az akkori ügyek ismerői ezt az érvet soha nem említették, de ettől még igaz lehet.4 Más visszaemlékezők is utaltak arra, hogy az MNB külföldi devizaadósságainak egy része az MKB publikus mérlegeiben volt elrejtve.5 Akkor az egyik legnagyobb gond az volt, hogy a bankok hitelportfólióját részben mechanikus, részben önkényes módon alakították ki – az egyik bank a mezőgazdaságot „örökölte”, a másik a bányászatot stb. Ez előreláthatóan kockázatos megoldás volt, amit formálisan a jogalkotó úgy oldott meg, hogy a legalább 75%-ban állami tulajdonú cégek adósságaira 100%-os, automatikus állami garancia járt. Amikor azután egy újabb jogszabályváltozás ezt a garanciát megszüntette, az újonnan alapított bankok mérlege drámaian romlott (a költségvetés pozíciója viszont ugyanilyen mértékben javult).

A történet másik ága a monetáris politika felértékelődésével függött össze. Már Németh Miklós kormánya6 idején kezdetét vette az a monetáris restrikció, ami kisebb-nagyobb megszakításokkal tulajdonképpen egészen 1996 végéig megadta a gazdaságpolitika alaphangját. A restrikció nyomán a kereskedelmi bankok folyamatosan rákényszerültek arra, hogy fussanak veszni látszó hiteleik után. Éppen ennek a problémának lett az egyik megoldása az adósság–részvény konverzió (debt-equity swap), amikor a bankok úgy tüntették el könyveikből a rossz hiteleket, hogy a nekik tartozó társaságokban tulajdoni részesedést szereztek.

Tardos (1987), Matolcsy (1988), Bokros (1989) és mások az ilyen típusú kereszttulajdonlásokat látva javasolták, hogy a kormányzat direkt eszközökkel támogassa ezt a tendenciát. Milyen kedvező hatása lenne annak – mondták –, ha társtulajdonosként a bankok mellé a települési és a társadalombiztosítási önkormányzatok, sőt magán nyugdíjalapok is beszállnának. Ez majd lökést ad a tőkepiacoknak is, s kialakulhat egy olyan rendszer, ahol a tulajdonosi és a menedzsmentjogosítványok teljes mértékben elkülönülnek. Hamarosan nyilvánvalóvá vált azonban, hogy a banki-vállalati kereszttulajdonlás leginkább a vállalatvezetők számára előnyös, a külvilág, az államapparátus és a közvélemény számára viszont áthatolhatatlan ködfüggönyt képez. Ezért 1989 őszén már mind az SZDSZ, mind a Fidesz határozottan szembefordult ezzel a folyamattal, és a két párt fellármázta a közvéleményt is. Érthető tehát, hogy az ÁVÜ Igazgatótanácsa már 1991 májusában felvetette a vállalati tulajdonban lévő banki részvények bevonásának/megszerzésének ötletét, s ezt 1992 elején véghez is vitték.8 Ezzel a kereszttulajdonlás az állami szektoron belül lényegében megszűnt.