Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon I.

Bevezetés

1.2.5.8. Külföldi tőkebevonás

A magyar privatizációs politika kialakulását nem érthetjük meg anélkül, hogy fel ne idézzük részletesebben azt a gondolatmenetet, amelyet az 1980-as évtized során több hazai kutató is megfogalmazott, s amely, ha nem is vált egyeduralkodóvá, de jelentős ismertségre és elismertségre tett szert.

Az 1968-as reformot követő években vált nyilvánvalóvá, hogy a magyar gazdaság a legdurvább tervgazdasági anomáliák jó részétől megszabadulva, egy újabb problémával került szembe, a gazdaság ciklikus ingadozásaival. Periódusról periódusra ugyanaz ismétlődött meg: néhány jó év után a gazdasági növekedés beleütközött a fizetési mérleg korlátjába. Ekkor mindig előtérbe került a külgazdasági egyensúly helyreállításának problémája. Ez rendszerint 1-2 év alatt sikerült, majd az újra felgyorsuló gazdasági növekedés 1-2 év múlva ismét egyensúlytalanságot eredményezett. A több év adatát felölelő számítások megmutatták az összefüggések logikáját is: 1%-nyi GDP-növekedés 1%-nál magasabb tőkésimport-növekedéssel jár együtt, miközben az export bővülése rendre 1% alatt maradt.1

A megoldás keresésében a hazai közgazdászokat nagyban segítette, hogy két magyar származású nyugati közgazdász, az Angliában élő Nicholas Kaldor (1971) és az Egyesült Államokban dolgozó Balassa Béla (Balassa, 1982; Balassa, 1989; Balassa, 1990) ekkor már hosszabb idő óta ugyanezzel a problémával foglalkozott, pontosabban szólva azzal a kérdéssel, hogy az elmaradott, felzárkózni kívánó országok milyen stratégiával tudják fenntartani a külső egyensúlyi korlátokat is figyelembe vevő, gyors ütemű növekedést. Némiképp más és más megközelítésből, de mindketten arra a következtetésre jutottak, hogy ezekben az országokban az állami gazdaságpolitikának és iparpolitikának az exportvezérelt gazdasági növekedést kell célul kitűzni, és mindenképpen szakítani kell az importhelyettesítésre alapozó stratégiával. A kor nyelvén ez a vita a „külgazdaság liberalizálása” elnevezéssel rögződött a magyar közgazdász társadalom tudatában.2

Az exportvezérelt gazdasági növekedést sikerrel megvalósító országokat tanulmányozva több magyar közgazdász – Ádám György (1970), Kádár Béla (1979), Köves András (1980), Nagy András (Nagy,1986; 1988), Simai Mihály (1989) – arra a következtetésre jutott, hogy a műszakilag igényesebb árucikket nem lehet a nemzetközi értékesítési láncokon kívül maradva sikerrel exportálni még akkor sem, ha a termék önmagában véve jó minőségű és olcsó. Ennek az a magyarázata, mondták, hogy a világkereskedelmi áramlás túlnyomó része konszernen belüli forgalom (intra-firm trade). Nagyobbrészt alkatrészek és félkész termékek áramlanak egyik országból a másikban, és nem végtermékek, mint felületes, hétköznapi ismereteink alapján gondolnánk. A világpiacnak ebbe a nagyobb és gyors ütemben növekvő szegmensébe „kívülről” betörni szinte lehetetlen. Ebből a megfontolásból pedig az is következett – ezt néhány évvel később Inotai András (1990) fogalmazta meg a leghatározottabban –, hogy csak a multinacionális munkamegosztásba történő beépülés és a működő tőke importja (FDI) lehet a felzárkózás egyetlen reális stratégiája.

Ezek a felismerések a 80-as évek közepén még nem kerültek, és politikai okokból nem is kerülhettek be az állami gazdaságpolitika prioritásai közé. De másodlagos, harmadlagos szempontként mégis elfogadottá váltak, és egyebek mellett ennek is köszönhető, hogy ebben az évtizedben tucatjával jöttek létre vegyesvállalatok – például a szállodaiparban –, megteremtődtek az ún. vámszabad területek, s a politikának az ellen sem volt kifogása, hogy a legnagyobb magyar feldolgozóipari vállalatok licencszerződésekkel és a bérmunka különféle formáival hozzákezdjenek a transznacionális vállalatokkal való kapcsolatépítéshez (8.3.). De 1989-ben a Németh-kormány által működtetett Gazdasági Reformbizottság egyik munkabizottsága már nagyon világosan és egyértelműen fogalmazott.

Miután az anyag részletesen kitér arra, hogy az adósság nyílt átütemezése miért nem lehetséges és/vagy nem célszerű,3 a gondolatmenet így folytatódik: „A működő tőke importjában Magyarország jövőbeli központi stratégiai célját a nemzetközi vállalatközi integrálódás előmozdítása és a fizetésimérleg-javító hatás erősítése jelenti. […] A potenciálisan kialakítható új motivációs rendszer középpontjába mindenesetre a hazai és nemzetközi tőkepiac kapcsolatainak kiszélesítése, a magyarországi vállalatok felvásárlásának lehetősége állítható – előnyös feltételek, illetve nemzetközi tőkepiaci forgalmazhatóság esetén.”4

A mából visszatekintve fontos hangsúlyozni, hogy a külföldi tőke szerepének kérdése a gazdasági és politikai átmenet részleteiről folyó tárgyalásokon szinte nem is került szóba! Az egyetlen kivétel ez alól az Ellenzéki Kerekasztal (lásd később) szakértőinek Mark Palmer amerikai nagykövetnél 1989. június 27-én tett látogatása. Ezen a megbeszélésen Krasznai Zoltán, a Bajcsy-Zsilinszky Endre Baráti Társaság5 képviselőjeként egyértelműen a külfölditőke-bevonás és a többségi külföldi tulajdon mellett foglalt állást. Érvei között nem nehéz felismerni Köves András és Inotai András fentebb már idézett gondolatait.6

Vegyesvállalati kronológia, 1972–1990

1972: Megjelent a 28/1972. (X. 3.) PM-rendelet „a külföldi részvétellel működő gazdasági társulásokról”, a külföldi közvetlen tőkebefektetést, a külföldi cégnek gazdasági társaságban tulajdonosként való részvételét szabályozó első jogszabály a II. világháború óta. A rendelet a magyar tulajdonossal közösen alapított vegyesvállalatokban 49%-ban korlátozta a külföldi tulajdon mértékét. Külön engedéllyel,ezt meghaladó mértékű külföldi tulajdoni hányad is lehetséges volt, ám erre 1979-ig nem volt példa. A rendelet szerint a konstrukcióra csak a nem termelő szférában, és ott is csak szerződéses (non-equity) formában volt lehetőség.

1974: Létrejön az első vegyesvállalat: a Sicontact Kft., a mai magyarországi Siemens-érdekeltség jogelődje. (Más források szerint az első hazai vegyesvállalat az osztrák–magyar Bilia Építőgépkereskedelmi Kft. volt, mely szintén 1974-ben jelent meg. Ez a cég a Volvo-erőgépek kizárólagos importőre és szervizelője volt.) Az 1977-es törvénymódosításig mindössze még két ilyen társulás alakult: a Volcom és a Radecolor.7 1974–1983 között mindössze 21, a rá következő három évben további 45 vegyesvállalat alapítását engedélyezték.

1979: Megalakul az első külföldi többségű joint venture, a CIB Bank.

1982: Megjelenik a 62/1982. (XI. 16.) PM–KkM együttes rendelet „a vámszabad területen létesülő, külföldi részvétellel működő gazdasági társulásokról”.

1985: A Caola és a Schwarzkopf megalapítja az első többségi külföldi tulajdonban lévő ipari vegyesvállalatot.8

1986: A külföldi részvétellel működő vállalatok napi működését számos kisebb-nagyobb korlátozás, tilalom nehezíti. Nem lehet termelővállalatot alapítani, a vegyesvállalatok hátrányos helyzetben vannak a vállalati gépkocsik beszerzésénél, nem lehetnek a Magyar Gazdasági Kamara tagjai. Ötven vegyesvállalati vezető ezért megalakítja a Joint Venture Clubot, a későbbi Joint Venture Szövetség (JVSZ) jogelődjét.

1988: 1988. évi XXIV. törvény a külföldiek magyarországi befektetéseiről.9

1989: A vegyesvállalatok száma 1350, ebből a csak külföldi érdekeltségű szervezetek száma 25.

1990: A vegyesvállalatok száma 5693, ebből a csak külföldi érdekeltségű szervezetek száma 231.

Forrás: KSH-évkönyvek; NSZ, 2002. október 4. Az 1988-ban már működő, közel 100 vegyesvállalat teljes listáját lásd a Hungarian Trade Journal 1988. évi 3. számában.

Igaz, a rendszerváltás kezdetéig az országba beérkezett külföldi működő tőke teljes volumene nem sokkal haladhatta meg az 1 milliárd USD-t – és ennek nagy része is 1988–89-ben érkezett –, mégis nagy jelentőségű fejleményről van szó. Egyrészt azért, mert Magyarország kivételes helyzetbe került: a szocialista táboron belül sehol nem volt ennyi vegyesvállalat.10 Másrészt azért, mert ezt a pénzt olyan nagy nevű cégek fektették be, mint a Girozentrale, Siemens, Adidas, Volvo, Ikea,11 Citibank, Societé Génerale, Creditanstalt, amelyek azután lábukat megvetve a magyar piacon képesek voltak erős befolyást gyakorolni a mindenkori kormányra. Ugyanakkor a vegyesvállalatoknak nyújtott, automatikus állami kedvezmények (pl. adóelengedés) arra ösztönzött számos magyar céget, illetve vállalkozót, hogy ál-vegyesvállalatot hozzon létre – pusztán a támogatás megszerzése céljából. Ezt a veszélyt az államigazgatás rögtön észlelte.

Érdekes és fontos tőkebevonási ügylet volt az ún. osztrák szállodaépítési hitel 1978–85 között.12 A magyarországi idegenforgalmi infrastruktúra fejlesztésére osztrák bankok 5 milliárd schillinges (≈ 300 millió USD-s) hitelkeretet bocsátottak Magyarország rendelkezésére. Ezt főként szállodaépítésekre és -bővítésekre, szállodai szolgáltatások fejlesztésére, valamint a Ferihegyi II/A terminál és a hegyeshalmi határátkelő fejlesztésére használták fel. Ausztria számára az ügylet munkalehetőséget biztosított az éppen akkor pangó osztrák építőipari cégek számára, és nem mellesleg a magyar albérleti piacot is fellendítette a sok száz osztrák munkás, akinek hirtelen lakhatást kellett biztosítani. Az osztrák hitelkonstrukció leglátványosabb eredménye az InterContinental lánchoz tartozó, új építésű Forum szálloda volt a Dunakorzón.13 A hitelkeret több mint kétharmadát a HungarHotels szállodáira fordították. Az osztrák hitelkeret felhasználását követően 1986-ban svéd hitelből és fővállalkozásban épült a bükfürdői Thermal Szálloda. Magyar–osztrák–dán vegyes vállalkozásban megépült a Club Tihany Üdülőfalu. Jugoszláv hitelből és fővállalkozásban megtörtént a Nemzeti Szálloda felújítása.

A felsorolt szállodák a magyar állam tulajdonaként épültek, kezdték meg működésüket, de különböző szállodaláncokkal kötöttek névhasználati együttműködési szerződést, pl. Penta, Novotel, a margitszigeti Grand Hotel pedig a Ramada szállodalánccal.

1	A gazdasági növekedés ingadozásának óriási irodalma keletkezett az 1970-es és 80-as évtizedben. A kutatásban magyar szerzők jártak az élen, de fontos művek születtek Csehszlovákiában és Lengyelországban is. A magyar kutatók közül itt most csak azokra a szerzőkre hívom fel a figyelmet, akik később a privatizáció véghezvitelében és/vagy elemzésében is jelentős szerepet játszottak, így – például – Bauer Tamás, Laki Mihály, Major Iván, Mihályi Péter és Soós K. Attila.
2	Megemlítendő, hogy a Kopint-Datorg kutatóintézet 1989 novemberében „Külgazdasági liberalizálás” címmel tartott nagyszabású nemzetközi konferenciát (könyvalakban lásd Köves–Marer, 1991). Balassa Béla 1968 után szinte minden évben járt Magyarországon, közeli kapcsolatot ápolt sok vezető gazdasági szakemberrel. Tanulmányainak válogatott gyűjteménye magyarul is megjelent (Balassa, 1990).
3	A Németh-kormány pénzügyminisztere, Békesi László még kinevezése előtt, 1988-ban az Egyesült Államokban járt ösztöndíjjal. Nem hivatalos formában már akkor felvetette Brzezinski elnöki tanácsadónak a magyar és a lengyel adósságok átütemezését, de a lengyel származású amerikai politikus lehűtötte reményeit. Miután 10-szer annyi emigráns lengyel él az USA-ban, mint magyar, a lengyel szavazatok fontosabbak; a lengyelek adósságát egy amerikai elnök szívesen elengedi, mert sok szavazatot lehet vele nyerni, Magyarország ne is álmodozzon ilyesmiről. Lásd Békesi László interjúját a HVG, 2019. aug. 15-i számában.
4	Szamuely (1989).
5	A BZSBT egyike volt az első legálisan megalapított ellenzéki szervezkedéseknek. 1985-ben jött létre.
6	Idézi: Bozóki (1999: 2, 214–215).
7	Kövér (2000).
8	Szeles (2004: 352).
9	Az 1988. évi Gt. megjelenésével a „vegyesvállalat” mint jogi kategória megszűnt, pusztán közgazdasági szakkifejezésként élt tovább.
10	Csehszlovákiában 1990 végén a vállalatok száma 500 körül, a tőkeérték 340 M USD volt, a lengyel joint venture-ök száma 2400-ra, értékük ugyancsak 340 M USD-re volt becsülhető. A szovjet gazdaság darabszámra csak 2800 joint venture-t abszorbeált, igaz, ezek összértéke sokkal nagyobb, 3,2 Mrd USD volt (McMillan, 1992: 311).
11	Csaknem 10 éves előkészítés után, a Bútorker–IKEA Kft. beruházásaként 1990. március 21-én nyitották meg az Örs vezér téri IKEA áruházat, ami a maga nemében az első volt Kelet-Európában (HVG, 1990. márc. 17.).
12	Ennek politikai és üzleti előfeltétele volt, hogy 1978-ban eltörölték a vízumkényszert Magyarország és Ausztria között.
13	A hitelkeretből összesen 14 szállodaberuházás, továbbá -bővítés és -rekonstrukció valósult meg. 1981-ben a Fórum, 1982-ben az Átrium Hyatt, a Buda-Penta, a Novotel Budapest, 1983-ban a Sopron, 1984-ben a budapesti Flamenco, a hévízi Aqua, a sárvári Thermal, a Taverna Szálloda építésére, 1985-ben a Béke–Radisson, az Erzsébet, a Rege bővítésére, a Grand Hotel Hungária, a margitszigeti Grand Hotel rekonstrukciójára, üzembe helyezésére került sor. Négy balatoni szálloda szabadidő-komplexummal, a Flamenco Szálloda fedett teniszcsarnokkal bővült.