Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon I.

Bevezetés

1.2.6. A versengő reformjavaslatok kioltották egymást

A hosszú éveken át, nyilvánosság előtt és zárt üléseken folytatott szakmai vitákban kiderült, hogy minden javasolt reformmegoldással szemben felvonultathatók nyomós elvi vagy praktikus ellenérvek. Ennek az lett a következménye, hogy az egymással rivalizáló magyar szerzők koncepciói lényegében kioltották egymást. Tovább bonyolította a helyzetet, hogy megjelentek a színen a külföldi tanácsadók is: nagy nevű elméleti közgazdászok, banki szakértők, befektetni készülő üzletemberek.1 Nekik is voltak javaslataik, illetve bíráló ellenérveik a közkézen forgó koncepciókról. Érthető, hogy a formálódó politikai pártok nem közgazdász vezetői elbizonytalanodtak ebben az intellektuális hangzavarban.

Az 1984–85-ben bevezetett vállalati tanácsi rendszer a menedzsment nyereségérdekeltségétől várta a hatékony működés kikényszerítését. De ez nem vált be, mert – mint Krokos (1988) írta – „a vállalati vezetők értékrendjében a vezetői pozíció megtartása vált a legfontosabbá, míg a hatékony gazdálkodás csak másodlagos” volt.2
A Liska-modellről első ránézésre látszott a mesterkéltség, a másképpen uniformizált világ iránti vágy. Ahogy Kornai (1985) megfogalmazta: „Valóságos társadalmak játékszabályait […] nem lehet tetszés szerint kiagyalni. […] Valóságos gazdasági rendszerekben elven emberek cselekszenek, akiknek rokonszenves és kevésbé rokonszenves tulajdonságait egyaránt bele kell kalkulálni a társadalomról szóló elképzelésekbe.”3
A holdingkoncepcióval szemben egyrészt az merült fel, hogy az „középirányító jelleggel” működne, ami eufemisztikus megfogalmazása volt annak a vélekedésnek, hogy a politika legfelső szintjéről nap nap után be fognak avatkozni a vállalatok életébe. Soós (1989) és Krokos (1989) helyesen mutatott rá arra, hogy ezt csak egy olyan konstrukcióban lehetne kiküszöbölni, ahol a holding menedzsmentje valójában minden tulajdonosi jogosítvánnyal rendelkezne az állami vagyon kezelésére, és az államnak semmilyen körülmények között nem lenne módja elmozdítani őket.

„A tőke kezelésére – ha nem is így hívtuk – eddig is volt, s ma is van bőven jelentkező. Nem csoda: nincs annál jobb üzlet, mint a más (a társadalom) tulajdonát részben a saját hasznunkra, de csakis a tulajdonos kockázatára üzemeltetni. Olyasfajta állás ez, mint a bukmékeré. Ha veszít a fogadó, az az ő kockázata, ha nyer, a borravaló a bukmékernek is kijár” – érvelt meggyőző éleslátással Krokos János (1989).4

Éppen ezért egy ilyen konstrukció nyilván erős társadalmi ellenállásba ütközne – hangzott Soós érve –, hiszen milyen alapon juttatna a mindenkori kormány ekkora hatalmat egy kiválasztott menedzsmentgarnitúrának.5 (Erre a felvetésre egyébként Tardosnak több év távlatából is csak egyetlen válasza volt: reménykedni kell a felvilágosodott diktatúra józan belátásában.6)

Hasonló érveket vonultattak fel többen is a kereszttulajdonláson alapuló privatizációs modellel szemben. Mi a garanciája annak – kérdezték az ellentáborból –, hogy az efféle konglomerátumokat irányító menedzsment felelősségteljesen, valódi tulajdonoshoz hasonlóan viselkedne, ha a kereszttulajdonlás ténye önmagában is nehezíti, hogy külső szemlélők átlássák a tulajdonjogilag és a szervezetileg összefonódott vállalatok pénzügyeit. Könnyű volt amellett is érvelni, hogy az efféle vállalati összefonódások könnyen vezethetnek kartellszerű megállapodásokhoz, tehát a verseny korlátozásához.
Az önigazgató modellel szemben két érv merült fel. Egyrészt az, hogy – történelmi tapasztalatok szerint – az ilyen intézményi formák csak forradalmi helyzetben vagy válság idején alakulnak ki, de sehol nem tudtak megszilárdulni, és a gazdasági élet meghatározó koordinációs formájává válni. Ezt Tardos (1982) már fél évtizede hangsúlyozta.7 Mások a manipuláció lehetőségét hangoztatták. Mint bemutattuk, a jugoszláv példa túlságosan is ismert volt a magyar közgazdászok előtt. A többség azt feltételezte, hogy a munkás-önigazgatás pillanatok alatt menedzseri uralommá alakul át. Szalai Erzsébetnek (1988) az az érve, hogy a pártállami diktatúra felszámolása után már nem kell az állami manipulációtól félni, 1989/90 fordulóján keveseket győzött meg.
Kornai fenntartásait a külföldi tőkével szemben szintén könnyű volt cáfolni. Elég volt arra hivatkozni, hogy a nagy multinacionális vállalatok magyarországi terjeszkedése egy globális expanziós stratégia része. Az 1980/90-es évtized fordulóján hozzánk települt cégek – az Opel, a Suzuki, az Audi, a General Electric8 és a többiek – Magyarországot az akkor még intakt és működő szovjet piac meghódítása szempontjából értékelték.9 Számukra sokadrangú kérdés volt – ha egyáltalán mérlegelték –, hogy a magyarországi átalakulás milyen mértékben kedvez a hazai magántőke felhalmozásának, hogy biztonságban érzik-e magukat a magyar kisvállalkozók. Arra viszont nagyon is odafigyeltek, hogy a magyar kormány milyen kedvezményeket és támogatásokat ígért.

A közgazdász szakma tehát – ideértve a gazdaságpolitikai vitákat akkor még figyelemmel követő államapparátusi kart is – megosztottá vált, mindenkinek a tarsolyába bekerült egy-két olyan érv, amellyel bármilyen új ötletet cáfolni lehetett. Mindeközben kezdett fontossá válni, hogy ki melyik újonnan alakult párthoz vagy párt körül szerveződő holdudvarhoz tartozott. Ez is szerepet játszott abban, hogy az egyik táborhoz sem kötődő Kornai János reformkoncepciója nem tudott átütő sikert aratni. A mából visszatekintve kissé meglepő, de tény, hogy 1989/90 fordulóján egyedül az akkor éppen eljelentéktelenedéssel küzdő MSZP karolta fel Kornai (1989) könyvét. A párt havi lapja címlapfotóval és terjedelmes írással számolt be arról, hogy a december 27-i budapesti pártértekezleten mekkora teret szenteltek a felszólalók Kornai könyvének. Már a tudósítás címe is erre a paradoxonra utalt: „Lobogónk: Kornai?”10

Időközben megkezdődtek a valódi változások a reálszférában is. A bennfentesek jól tudták, hogy az elvi vita résztvevői – például a Pénzügykutató Rt. munkatársai,11 a törvénytervezeteket készítő Sárközy Tamás és jogász kollégái – 1988-tól kezdve személyesen is közreműködtek állami cégek rt.-vé, illetve kft.-vé történő átalakításában. Ez viszont az érintett szakmai tekintélyek erkölcsi hitelét gyengítette sokak szemében.

Sem egymáshoz, sem a korábban elhangzottakhoz képest nem mondtak mást a választási kampányban újonnan és még újabban alakult politikai pártok (1.2.6. táblázat).12 Minden párt mondott valami keveset a tulajdonváltásról, a privatizációról, de mai szemmel olvasva a szövegeket jól láthatók a sietség, az esetlegesség nyomai. Nem mondott újat és mást az első szabadon választott kormány programja, az Antall József nevéhez fűződő Nemzeti Megújhodás Programja sem. Az 1990 szeptemberében megjelent dokumentum privatizációs fejezetében fel lett sorolva minden korábbi ötlet, a holding, az önkormányzati és a társadalombiztosítási tulajdon, a privatizációs hitel, a privatizációs kötvény és az alkalmazotti részvénytulajdonlás is. A nyilvános politikai diskurzus során a magántulajdon egyértelmű dominanciája mellett csak az SZDSZ13, a Fidesz14 és a kisgazdák15 álltak ki, a többiek valamiféle harmadik utas megoldást szorgalmaztak.

1.2.6. táblázat. A legfontosabb politikai pártok álláspontja a privatizációval kapcsolatban 1989–90-ben

Harvard

(): . : . : /hivatkozas/m1259peam1_3692/#m1259peam1_3692 ()

Chicago

. . . : . (: /hivatkozas/m1259peam1_3692/#m1259peam1_3692)

APA

(). . . (: /hivatkozas/m1259peam1_3692/#m1259peam1_3692)

BibTeX EndNote Mendeley Zotero

Forrás: Pártprogramok. Lásd Magyarország Politikai Évkönyve 1990, Bauer (1990a).

1	Major (1996b).
2	„Ha az anyagi juttatás éppen a vezetői beosztáshoz párosul, akkor a sorrenden az sem fordíthat, ha a javadalmazás a gazdálkodás hatékonyságának arányában növekedik. Ez a »22-es csapdája« az eddigi szocialista érdekeltségei mechanizmusokban” – írta utólagosan is tiszteletre méltó éleslátással a szerző (id. mű: 952).
3	Id. mű: 316–317. Érdekes, hogy a Liska-féle koncepciót, mint okvetlenül elvetendő alternatívát, az 1989 nyarán folyó háromoldalú tárgyaláson csak a Fidesz említette konkrétan ( Szalai, 1990a).
4	Id. mű: 156).
5	A Lengyelországban sok-sok éves vita után 1995-ben létrehozott állami holdingok felállítása éppen ezért késett, mert erre a dilemmára a törvényhozók nem tudtak elfogadható választ adni.
6	„Tudom, hogy az a politikai vezetés, amely ekkora hatalommal rendelkezik, az esetek többségében visszaél vele, és mégis ezt a lehetőséget próbáltam megjátszani, Gorbacsovokban és Nyers Rezsőkben bízva” (Tardos, 1999: 16).
7	Ezt a vélekedést egyébként a lengyelországi fejlemények teljes mértékben igazolták. Mint ismeretes, Lengyelországban az 1980-ban alakult Szolidaritás mozgalom eredeti célja az önigazgató társadalom megvalósítása volt, de amikor a Szolidaritás 1989-ben kormányra került, Lengyelország a képviseleti demokrácia és a kapitalista piacgazdaság kiépítése útján indult el. A dilemma részleteiről lásd Kis (2005) kiemelkedően fontos elemzését.
8	A GE 2014-ig fokozatosan növelte jelenlétét Magyarországon. Ezt követően – a profiltisztítás jegyében – először a Budapest Bankot adta el, majd 2017 nyarán hozzákezdett a fényforrás-üzletág értékesítéséhez is. Ekkor még a cég 12 gyárat, 5 kutatás-fejlesztési központot és 3 üzleti központot üzemeltetett 13 magyar nagyvárosban, munkavállalóinak száma pedig meghaladta a 10 ezer főt.
9	Ne felejtsük el, hogy az ekkortájt megvalósult beruházásokról az elhatározó döntéseket évekkel korábban – a Suzuki esetében például 1984-ben! – hozták.
10	Új Fórum, 1990. január. A cím megértéséhez szükség van némi történeti visszatekintésre. 1949-ben a magyar kommunisták egyik vezető ideológusa, Horváth Márton Lobogónk: Petőfi címmel jelentetett meg egy brosúrát. Ezzel kezdődött Petőfi pártállami kisajátítása.
11	A Pénzügykutató Rt., mint a PM Pénzügykutatási Intézetének szellemi utóda, 1987. november 12-én alakult meg. Elnöke Lengyel László, első igazgatója Tardos Márton lett.
12	A különféle programok elemzését lásd Bauer (1990a), Lóránt (1990: 39–41), MTA Ipar- és Vállalatgazdaság-kutató Intézet (1990), Laki (1999b).
13	A programot az ún. kék könyv tartalmazta, amely 1989 februárjában készült el. Lásd Szabad Demokraták Szövetsége (1989).
14	Ebben az összefüggésben érdemes megjegyezni, hogy a 2012. január 1-én életbe lépett alaptörvény, amely a Fidesz megváltozott ideológiáját követte, a magántulajdon kifejezést egyáltalán nem tartalmazta.
15	Ez nem volt véletlen. Az FKgP programjának gazdasági fejezetét – Boross Imre pártfőügyész felkérésére, nevét elhallgatva – Csillag István írta. (Csillag István személyes közlése 2023. jan. 23.-án.)