Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon I.

Bevezetés

1.2.7.4. Kornai „Indulatos röpirata"

Komplett reformprogram. Az új, megváltozott politikai körülmények közepette azonban a folyóiratok hasábjain, vitaklubok előadóestjein és a kollektív munkára épülő reformbizottságokban elővezetett privatizációs koncepciócsírák sehol sem álltak össze átfogó rendszerváltó gazdaságpolitikai programmá. Ma már tudjuk: idő sem volt rá. A változások annyira felgyorsultak, hogy a spekulatív elme ezt alig volt képes követni. Ráadásul az idézett szerzők többsége maga is aktív részesévé vált a változásoknak, így a szó fizikai értelmében sem volt ideje, energiája kiérlelt gondolatok papírra vetésére. Ebben a helyzetben, 1989 őszén bombaként robbant a kívülálló, egyetlen bizottság munkájában részt nem vevő Kornai János könyve, az Indulatos röpirat a gazdasági átmenet ügyében. A hónapokon át húzódó vitában több tucat írás jelent meg a napi-, heti- és havilapokban.1

Mint láttuk, a korábbi vitákban a szerzők többsége óvakodott attól, hogy a maga tulajdonkoncepcióját mint egyetlen kívánatos alternatívát állítsa be. Ennek részben politikai okai is voltak. Nem is a megtorlástól való félelem, mint inkább a politikaitábor-képzés igénye tartotta vissza a szerzőket a radikális megfogalmazásoktól.

Mint Kornai írta: „A mai Magyarországon minden közgazdasági irányzat és minden politikai áramlat elismeri a magánszektor létjogosultságát, de a megfogalmazások számottevő része eléggé általános vagy éppenséggel homályos. Ez lehetővé teszi, hogy a témával foglalkozó közgazdász, politikus vagy párt ne foglaljon állást a kérdésben.”2

Vélhetően volt az óvatosságnak egy ennél egyszerűbb és tiszteletreméltóbb oka is. A szerzők maguk is tisztában voltak saját tulajdonkoncepciójuk gyengéivel, és ezért voltak megbocsátóbbak a rivális teóriákkal szemben. Kornai viszont szembehelyezkedett a mind jobban elharapózott „virágozzék minden virág” állásponttal.3 A különféle tulajdonformák egyenrangúságával szemben a magántulajdon felsőbbrendűségét, a kísérletezéssel szemben a 19. századi nyers magántulajdon szükségességét, a mindenáron való gyorsítással a fontolva haladást, az osztogatásos tulajdonreformmal az államilag irányított eladást állította szembe.

Bizalmatlanság a nagyvállalati vezetőkkel szemben. A reformközgazdászok többségével ellentétben Kornai minden szempontból bizalmatlan volt a vállalati menedzsmenttel szemben.

„Az állami vállalati szektor szociológiai értelemben az állami bürokrácia része” – írta, s a jobb érthetőség kedvéért még azt is hozzátette, hogy „nem vállalkozó az, aki az állam pénzével gazdálkodik, és a veszteséget az állammal fizetteti meg”, a „bürokrácia nem a maga pénzét költi, hanem az állampolgárét”.4

Az állami vállalatok vezetőinek nem több, hanem kevesebb mozgásszabadságot kell adni – vonta le a következtetést. Fel is sorolta azokat a területeket, ahol a jogokból célszerű lenne visszavenni: hitel, beruházás, bér, import és devizagazdálkodás. Valahogy olyan formán kell kordában tartani az állami cégeket – írta –, ahogyan az amerikai kongresszus ellenőrzi a Pentagon katonai kiadásait. Kornai tehát frontális támadást indított az állami nagyvállalatok és vezetőik ellen. Ez akkor is és később is ellenérzéseket szült – részben még a reformszocializmus időszakából megmaradt emlékek hatására.

A legélesebb kritikát Bauer (1989) fogalmazta meg. Ő is, mások is a Kornai-féle javaslatok operacionalizálhatóságát kérték számon, és nem igen figyeltek a megfogalmazások mögött meghúzódó etikai megfontolásokra.5 Bauer – például – kimutatta, milyen könnyen visszacsúszhat a Kornai által javasolt rendszer a tervutasításos rendszerbe.6 Az ugyanis nem megy – érvelt Bauer –, hogy az állami vállalatot az állam központi szervei csak az inputok (bér, beruházás, import) oldaláról ellenőrizzék. Nyilván meg kell szabni, hogy adott mennyiségű inputhoz mennyi output tartozik. Ha pedig betérünk ebbe az utcába, akkor nehéz lesz határt szabni az ellenőrizendő tervmutatóknak, hiszen mind az inputok, mind az outputok dezaggregálhatók, és bizonyos mértékig helyettesítik is egymást. Akkor tehát ezeket is ellenőrizni kell. S minthogy az ellenőrzésre és az ellenérdekeltségű felek vitájára mindig csak korlátozott idő áll rendelkezésre, elkerülhetetlen, hogy ez a rendszer újraszülje a tervmutatók feletti alkudozást.

Ugyanez a gondolatmenet Tardos Márton (1992) általánosabb megfogalmazásában így hangzott: „Nem lehet abban bízni, hogy a demokratikus állam képes lesz arra, amire a szocialista állam nem volt képes. Ezért a tulajdonváltás hosszú átmeneti időszakában a bürokrácia nem fogja tudni a kezében összpontosuló állami vállalatokat eredményesen működtetni.”7 Hasonló álláspontot fejtett ki Major (1993) is.

Bauer rámutatott a Pentagon-analógia gyengeségére is. A hadiipar olyan része a gazdaságnak, amelyre az jellemző, hogy végtermékét egyetlen felhasználói csoport, a hadsereg fogyasztja, s valóban el is fogyasztja (legalábbis abban az értelemben, hogy a fegyverzet mint input nem kerül vissza a termelés körforgásába). A privatizáció előtt álló állami vállalatok helyzete tökéletesen más: termékeiket a gazdaság minden szektora felhasználja. Ha tehát megvalósulna, amit Kornai javasol, hogy ti. az állami szektor kötött ár- és bérgazdálkodás szerint működjön, akkor ez az egész gazdaságra is kihatna, beleértve a gazdaság már privatizált részét is. Így viszont az eredeti céllal ellentétes eredményt érnénk el: a magán- és az állami szektor határai nem élesebbé válnának, hanem elmosódnának.

Kornainak a modern piacgazdaság intézményi struktúrájával szembeni ellenérvei és a 19. századi nyers kapitalizmushoz való visszatérésre vonatkozó javaslatai sem arattak osztatlan sikert. Számára a kelet-európai tőzsdék Capitaly-játékhoz hasonló játéktőzsdének tűntek csupán, a bankok nem bankok, a részvénytársaságok nem részvénytársaságok. Bródy András és Valentiny Pál ezzel szemben úgy vélte, hogy hiba volna mesterségesen „elölről”, azaz a 19. századi viszonyok felől közelíteni és csupán személyes és magántőkés jellegű viszonyok kialakításával elősegíteni a piacok kialakulását. „Ha már a részvénytársaság, holding, transznacionális vállalat, bank, tőzsde, computer stb. fel van találva, akkor helyes élni e lehetőségekkel.”8 Tardos Márton pedig úgy fogalmazott, hogy Kornainak az a követelése, hogy kizárólag magánszemélyek részére történjen privatizálás, „beláthatatlan időre kitolná az állami tulajdon felbomlását”.9 Mint utólag kiderült, a legtöbb posztszocialista ország vezetése hasonlóan gondolkodott: 27 országból 21 saját tőzsdét hozott létre.

A külföldi tőkére ne számítsunk! Kornai meglehetősen szkeptikus volt a külföldi tőkével kapcsolatban is. Egyfelől úgy látta, hogy a végbement tranzakciók valójában a nemzeti vagyon eltékozlását példázták,10 másrészt pedig úgy gondolta, hogy komoly nyugati cégek amúgy sem lesznek hajlandók beszállni a felkínált üzleti lehetőségekbe.

„A magam részéről nem számítanék arra, hogy a külföldi tőke számottevő beruházást hajt végre a magyar gazdaságban azon az alapon, hogy számára kivételes helyzetet teremtenek. […] Véleményem szerint elég gyermeteg dolog külföldi előadásokon és államférfiúi nyilatkozatokban csábítgatni a külföldi tőkét, hogy szíveskedjék Magyarországra jönni.”11

A hazai és a külföldi magántőkének ez a megkülönböztetett kezelése kitapintható a Röpirat minden gondolatsorában. Kornai egyfelől azt szerette volna, hogy a rendszerváltás és a tulajdonosváltás a hazai magántulajdonos osztály fokozatos és szerves megerősödésére épüljön.

Szerinte ez és csak ez számít: „Megítélésem szerint a [hazai] magánszektor kifejlődése az eddig végbement gazdasági reformfolyamat legfontosabb (hajlok arra is, hogy azt mondjam: egyedül igazán fontos) vívmánya.”12

Ehhez persze nem kell kifinomult részletszabályozásokat kínáló adórendszer, nem kell tőzsde, nincs szükség fejlett tőkepiacokra. Már csak azért sem, mert Kornai azt feltételezte, hogy a külföldi nagybefektetők nem is fognak addig jelentős tőkét Magyarországra hozni, amíg nem látják a hazai magántőke megerősödését és ennek nyomán a szolgáltatások minőségének javulását.13

Duális gazdaság hosszú időn át. Kornai szerint lehetetlen lesz egyetlen huszáros rohammal bevenni a magántulajdon számára a gazdaságot. A fentebb már idézett „harmadik utas” koncepciót, valamint Erdei és Bibó nevét felidézve Kornai elfogadta Szelényi Iván, Gábor R. István vegyesgazdaság-koncepcióját, és arra hívta fel a figyelmet, hogy „évtizedekre lesz szükség a fejlett és érett magánszektor kibontakozásához”.14 Addig pedig együtt kell élni a duális gazdasággal. Nem jó jelszó a reprivatizálás, és semmilyen gazdasági nehézség nem indokolja, hogy kevés pénzért külföldieknek kiárusítsák a nemzeti vagyont – vonta le mindebből a konklúziót. Mindezek helyett Kornai inkább az új magánvállalkozások támogatásának fontosságát hangsúlyozta.15

1	A könyv születésének körülményeiről lásd Kornai (2005) önéletírását (354–355). A vita részletes ismertetését lásd Mihályi (1999c). Kornai visszatekintő önértékelését lásd Kornai (2007: 64–73).
2	Uo.: 14–15.
3	Ebben az összefüggésben érdemes idézni a – főszövegben már említett – Társadalmi szerződés szófordulatát: „a különböző tulajdonformák egyenjogúsítása a gazdaság piaci szférájában”.
4	Id. mű: 22, 28. Néhány évvel később Kornai (1993) a vállalati menedzsment és az állami bürokrácia motivációinak egybeesését a klasszikus szocializmus egyik alapvonásaként tárgyalta (Kornai, 1993: 148).
5	Másfél évtized távlatából Kornai azt tartja fontosnak hangsúlyozni, hogy a Röpirat ebben a kérdésben szándékosan „normatív” álláspontot képviselt. Sejtette, de nem mondta ki, hogy sok lesz a lopás, a korrupció. „Próbáltam a tisztább privatizálási formákért küzdeni” (Kornai J. levele a szerzőhöz 2004. febr. 12-én).
6	Mindez nem választható el attól a ténytől, hogy Kornai egész könyve – tehát nem csak a privatizációra vonatkozó rész – meglehetősen hűvös szakmai fogadtatást kapott. Erről részletesen lásd Csaba (1998: 142–143).
7	Tardos (1992: 9).
8	Mozgó Világ, 1991. 9, 52.
9	„Piszkos dolgok fognak történni… Vita a tulajdonreformról), Eörsi János beszélgetése Tardos Mártonnal és Bokros Lajossal (Beszélő, 1990, 4. szám).
10	Különösen nagy visszhangot keltett az a konkrét megjegyzése, amikor a Ganz Vasúti Járműgyár 2 millió fontért történt eladását azzal bírálta, hogy ennyi pénzért az amerikai Bostonban csak 12 öröklakást lehetne vásárolni, és nem egy gyárat. A cég részvényeinek 51%-át a brit Hunslet járműgyár vásárolta meg. Lásd Bauer (1990c).
11	Id. mű: 26.
12	Id. mű: 13–14.
13	Ezt a megfontolást – sokkal szélsőségesebb formában – Szalai (1989) is felvetette. Ő arról írt, hogy a külföldi tőkét a „gyakori éhséglázadások” fogják elriasztani.
14	Uo.
15	Fontos megjegyezni, hogy az állami vállalatvezetők döntési szabadságát illető korlátok kérdésében, a tőzsde és az ingyenes részvényjuttatás egyes formáinak megítélésében Kornai pár hónappal később némileg módosította véleményét, és a szóban forgó 1.2. alfejezetet átírta. A Röpirat 1990 májusában megjelent amerikai kiadásában már ez a javított változat szerepel. Lásd Kornai (1990), Kornai (1991). De ez már nem sokat változtatott a Röpiratról a megjelenés idején kialakított összképen és a politikai támogatás hiányán. Ezt állapította meg egyébként Ambrus (2016) is.