Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon I.

Bevezetés

1.2.7.5. Szelényi Iván pesszimista forgatókönyve

1990 kora őszén, túl az első szabad választáson a magyar közvélemény többségét az optimizmus szelleme hatotta át. Ekkor jelent meg – teljesen visszhangtalanul – az amerikai emigrációban élő, de a hazai változásokat nyomon követő Szelényi Iván (1990b) félkolumnás cikke a Magyar Nemzetben, amelyben a Magyarországot, illetve a közép-európai régiót fenyegető balkanizálódás veszélyéről írt.

Rögtön a cikk elején a szerző világossá tette, hogy nem történelmi, hanem politikai kategóriaként használja a balkanizálódás fogalmát, ezen a nemzetek „etnikai konfliktusok mentén történő széthullását, belviszályát” érti. Majd hozzátette: „még általánosabban akár egy szervezeten belül lezajló folyamatok leírására is használhatjuk a balkanizálódás kifejezést, ha azt akarjuk mondani, hogy ez a szervezet részérdekek szerint egymással kommunikációra képtelen, vagy nem hajlamos, egymással harcoló részegységekre hullik”. Ken Jowett amerikai politológusra és Románia-szakértőre hivatkozva Szelényi megfogalmazta azt a félelmét, miszerint lehetséges, hogy a Szovjetunióban és Kelet-Európában az államszocialista rendszer helyébe olyan jobboldali, tekintélyelvű rendszerek lépnek, melyek uralmukat nem a demokratikus játékszabályok szigorú betartásával, hanem a nemzeti érdekekre való hivatkozással, a nacionalista érzelmek mozgósításával igyekeznek majd igazolni”.

Az elméleti bevezetőt követően azután Szelényi konkrét példákat sorolt az addig eltelt 12 hónap eseményei közül, melyek azt jelezték, hogy Magyarországon és Romániában a cigányellenes, antiszemita érzelmek elemi erővel kezdenek feltörni, vagyis „a balkanizálódás folyamata már meg is indult”. Magyarázatot is adott a folyamat okáról. Nevezetesen azt, hogy az összes posztszocialista ország valójában sokkal rosszabb helyzetben van, mint amit a pillanatnyi gazdasági adatok mutatnak: az évtizedek során kiépült gazdasági alapok – úgy, ahogy vannak – értéktelenek, használhatatlanok, lebontandók. Szelényi az NDK példáját idézte, ahol már az első elemzések is azt mutatták, hogy a keletnémet gazdaság totálisan versenyképtelen, és akár 30 évig is eltarthat, amíg utol fogja érni az NSZK (pontosabban: a nyugatnémet) gazdaság színvonalát. Ha ez igaz – lamentált Szelényi –, mennyi időre lesz szüksége a felzárkózáshoz a nyakig eladósodott Magyarországnak vagy a magyarnál sokkal kevésbé fejlett román vagy lengyel gazdaságnak?

A köztudomásúnál sokkal rosszabb gazdasági helyzet – konkrétan a fenyegető munkanélküliség,1 a társadalom növekvő hányadának várható elszegényedése – miatt félő, fejtegette Szelényi, hogy a kormányok belesodródnak a nemzeti érzelmekre való hivatkozás kényszerébe. Ha pedig a gazdaság tovább hanyatlik, akkor napirendre kerülhet a múlt hibáit okozók felelősségre vonása, bűnbakok születnek, etnikai kisebbségek vagy szomszédos országok lesznek a felelősek az ország bajaiért. Így a társadalom könnyen kerülhet vészesen hibás körbe: „balkanizálódunk, mert nyomasztó gazdasági és társadalmi problémáink megoldhatatlansága miatt a társadalmi-gazdasági feszültségeket a nemzeti érzelmekre apellálva próbálják feloldani, a társadalmi elégedetlenséget csillapítani, de mert ilyen módon balkanizálódunk, ettől csak szorosabbra zárul körülöttünk az elmaradottság újratermelődésének az abroncsa”.

Szelényi – Marxra való hivatkozással – persze utalt arra a cikkében, hogy az emberek maguk csinálják a történelmüket, vagyis nincs előre megírva, hogy Magyarországgal a legrosszabb fog történni. Védekezésként, a balkanizálódás veszélyének elhárítására, a szomszédos kelet-európai posztszocialista országokkal, továbbá az Ausztriával megvalósítandó együttműködésre szólította fel a hazai politikai elitet.

* * * * *

Három évtized távolából még mindig csak aggodalommal lehet olvasni ezt a tanulmányt. Tény, hogy a cikk megjelenését követő fél éven belül kitört az igazi „balkáni” háború, az egykori jugoszláv hadsereg erői megtámadták a függetlenségét kikiáltó Szlovéniát, s ezt követően – változó intenzitással persze – egészen 2001-ig tartottak a súlyos, fegyveres összecsapások. Magyarország viszont kimaradt mindebből. Bár az Antall-kormány nem volt semleges a délszláv háborúban, a legrosszabbat sikerült elkerülni. Sőt, még az is elmondható, hogy 2010-ig elviselhető keretek között maradtak a belső feszültségek. A pártok és a pártok hívei csak a 2. és a 3. Orbán-kormány idején jutottak el a szembenállás szélsőséges határáig, addig, ahol a „kommunikációra képtelen, vagy nem hajlamos, egymással harcoló részegységek” egymás legitimitását is kétségbe vonták. Másfelől azonban az is igaz, hogy ennek a folyamatnak a csírái már 1990 szeptemberében is láthatóak voltak. Éppen 1990. szeptember 14-én – egyetlen nappal a fentebb említett Szelényi-cikk megjelenése előtt – Kis János és Tölgyessy Péter, az SZDSZ két legmagasabb rangú vezetője nyílt levélben fordult Antall József miniszterelnökhöz annak nyomán, hogy Jeszenszky Géza külügyminiszter az Országgyűlésben felszólalva kétségbe vonta valamennyi ellenzéki párt elkötelezettségét a kereszténység által képviselt erkölcsi értékek, a nemzeti célok és érdekek, a polgári demokrácia és a szabadelvűség mellett. A két SZDSZ-es politikus Jeszenszky lemondatását kérte a miniszterelnöktől.2 (Ez persze nem történt meg, a várt elhatárolódás is elmaradt.)

1	A statisztikai megfigyelésből négy évtizeden át kiiktatott munkanélküliséget az 1990. évi népszámlálás 126 ezer főben állapította meg (2,7%). Ez csaknem megegyezett az utolsó, 1949. évi népszámlálási adattal (3%) (KSH, 2020: 634).
2	A nyílt levelet teljes terjedelemben lásd Magyarország politikai évkönyve (1991: 481).