Ma már több forrásból is tudjuk, 1989/90-ben óriási külső nyomás nehezedett mindkét magyar kormányra – tehát a Német Miklós vezette utolsó MSZMP-kormányra és a III. Magyar Köztársaság Antall József vezette, első szabadon választott kormányára – annak érdekében, hogy az ország fizetőképességét mindenképpen tartsa fenn, és ne bonyolódjék olyan tulajdonjogi reformokba, amelyek bizonytalanná tehetik az addig megkötött szerződések érvényességét. Ebben a kontextusban a gazdaságpolitikát kézben tartó tervhivatali-pénzügyminisztériumi szakértőknek nem volt nehéz feketén-fehéren bebizonyítani, hogy a devizatartalékok és az eladósodottság már elért szintje mellett az ország fizetőképességének fenntartása csak akkor lehetséges, ha a törlesztés terheit minimálisan évi 1,0–1,5 Mrd USD nagyságrendben adósságot nem növelő tőkeimport ellentételezi.1 Innen pedig már csak egy parányi lépés volt annak kimondása, hogy a tőkeimport leggyorsabb módja a meglévő állami vagyon eladása külföldi befektetőknek. Ha tetszik, ezt nevezhetjük burkolt adósság–részvény konverziónak is, amiről korábban szó esett (1.1.6.7.). Mint majd később ezt részletesen is bemutatjuk (1.6.), a közkézen forgó becslések a privatizálható vagyon értékét 60–70 Mrd USD-re becsülték, ebből kifizethetőnek látszott a kerek számmal 20 Mrd dollárra becsült külső államadósság.2