Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon I.

Bevezetés

1.2.7.6. Az ún. adósságcsere-koncepció

Ma már több forrásból is tudjuk, 1989/90-ben óriási külső nyomás nehezedett mindkét magyar kormányra – tehát a Német Miklós vezette utolsó MSZMP-kormányra és a III. Magyar Köztársaság Antall József vezette, első szabadon választott kormányára – annak érdekében, hogy az ország fizetőképességét mindenképpen tartsa fenn, és ne bonyolódjék olyan tulajdonjogi reformokba, amelyek bizonytalanná tehetik az addig megkötött szerződések érvényességét. Ebben a kontextusban a gazdaságpolitikát kézben tartó tervhivatali-pénzügyminisztériumi szakértőknek nem volt nehéz feketén-fehéren bebizonyítani, hogy a devizatartalékok és az eladósodottság már elért szintje mellett az ország fizetőképességének fenntartása csak akkor lehetséges, ha a törlesztés terheit minimálisan évi 1,0–1,5 Mrd USD nagyságrendben adósságot nem növelő tőkeimport ellentételezi.1 Innen pedig már csak egy parányi lépés volt annak kimondása, hogy a tőkeimport leggyorsabb módja a meglévő állami vagyon eladása külföldi befektetőknek. Ha tetszik, ezt nevezhetjük burkolt adósság–részvény konverziónak is, amiről korábban szó esett (1.1.6.7.). Mint majd később ezt részletesen is bemutatjuk (1.6.), a közkézen forgó becslések a privatizálható vagyon értékét 60–70 Mrd USD-re becsülték, ebből kifizethetőnek látszott a kerek számmal 20 Mrd dollárra becsült külső államadósság.2

1989 nyarán egy másik, az észak-amerikai kontinensről érkező emigráns társaság – Soros György és Andrew Sarlos – szintén felvetette, hogy a nemzetgazdaság teljesítményéhez képest nagy külföldi adósságtól adósságcserével lehetne megszabadulni. Az ő javaslatukat sem akkor, sem később nem mutatták be nyilvános fórumon, noha a terv létezésének ténye kiszivárgott.3 A javaslatot Németh Miklós kormányfő ezt akkor kalandorságnak minősítette és kapásból visszautasította.4 Egyébként a javaslat nem volt teljesen új – a hazai gazdaságpolitika félig zárt, félig titkos boszorkánykonyhájában Matolcsy György (1981) már sokkal korábban javasolt valami hasonlót.5

A terv létezésére Kornai (1990b) expressis verbis is utalt – méghozzá igen határozott, elítélő hangon. Szerinte ez a megoldás nemcsak káros, de szükség sincs rá, mert tárgyalások útján amúgy is el lehet érni az adósságterhek csökkentését. Fontos hangsúlyozni, hogy az adósságcsere lehetősége már az MDF 1989 októberében megjelent programjában is felmerült. „Megkísérelhetjük adósságaink egy részének magyar állami vállalati részvényekre való átváltását is; de ez a tapasztalatok szerint nehezen megy.”6 Hogy ezt mennyire komolyan gondolták az MDF egyes szakértői, azt jelzi, hogy Schamschula György egy 1997-ben írt cikkében kihagyott nagy lehetőségként említette: „Az MDF-en belül néhányan felvetettük az adósság- és részvénycsere lehetőségét […]. Ennek alapján nem dollárban, márkában stb. kellett volna fizetni az adósságot, hanem bizonyos kölcsönök ellentételezéseként odaadtuk volna, mondjuk a Csepel Művek részvényeinek bizonyos százalékát.”7

De folyt a gondolkodás valamiféle nyílt adósság–részvény konverzióról is. Egy televíziós műsorban – 1989 októberében – Bartha Ferenc, Matolcsy György és Soós Károly Attila egyaránt jónak tartotta ezt az elgondolást.8 1989 végén a nyugati magyar emigráció több képviselője, akik ekkor már kapcsolatban álltak a hónapról hónapra erősödő hazai ellenzéki körökkel, nagy nyomatékkal vetették fel, hogy Magyarországnak mindenképpen szüksége van valamiféle adósságenyhítésre, -átütemezésre. A már említett, Antall József köreihez közel álló és Hieronymi Ottó nevével fémjelzett szakértői csapat egyértelműen az adósságrendezés ügyét állította a középpontba, és ebből vezetett le minden más intézkedést. Elgondolásuk szerint az adósságrendezést össze kell kapcsolni egy 50%-ban külföldi tulajdonban álló fejlesztési és hosszú lejáratú hiteleket nyújtó bank megalapításával, illetve az MNB reformjával.9

16: Kísérlet az adósságok átütemezésére 1990-ben

Az 1990. évi választás előtt Soros György, Tardos Márton és az MDF, illetve az SZDSZ holdudvarához tartozó szakértők Londonban, New Yorkban és Düsseldorfban tárgyaltak a nemzetközi bankvilág képviselőivel.10 Az utazás ténye hamar kiszivárgott, elsőként a Financial Times adott hírt róla, budapesti tudósítójának jelentése alapján.11 Egyéb okok mellett12 ez is közrejátszott abban, hogy a választások után Antall Józsefnek nem volt ínyére az SZDSZ-szakértők által elkezdett puhatolózó tárgyalások folytatása.

Ugyanakkor más MDF-es szakértők – például Bethlen István vagy Bod Péter Ákos – a Magyar Fórum hasábjain „a nemzeti vagyon elajándékozásáról”, illetve a nemzeti érdek elleni „bűntény”-ről beszéltek, illetve írtak. Kimondva-kimondatlanul az ő érvelésük mögött egy sokak által nagyon is komolyan gondolt, erkölcsi-politikai vélekedés húzódott meg. Nevezetesen az, hogy az „új” Magyarországnak nem kell elfogadni a „régi” Magyarországtól örökölt adósságszámlákat. „Nem mi tartozunk a gazdag Nyugatnak, nekünk tartozik a világ – Trianonért, 56-ért és megannyi más szenvedésért” – hangoztatták sokan. És egyébként is, az a 20 Mrd dollár, amivel mi tartozunk a külföldi hitelezőknek, a nálunk sokkal gazdagabb országok számára „krajcáros” tétel.13

Ebbe a logikába szintén jól beleillett az az elképzelés, hogy Magyarország ne a Trianonért is felelős nagyhatalmaktól, hanem a feltörekvő ázsiai országokból, például Tajvantól szerezzen friss pénzt a régi adósságok kifizetésére. De ez a kezdeményezés is hamvába holt.14 Talán ezek a kudarcok is magyarázzák, hogy az MDF a külgazdasági stratégia kérdésében igen hamar az SZDSZ ellen fordult, megtagadva és letagadva, hogy nekik bármi közük is lett volna az adósságcsere- koncepcióhoz.15

Az adósságcsere-koncepciónak többféle variációja is megfogalmazódott.16 A tervek közös jellemzője az volt, hogy feltételezték valamennyi – de legalábbis a legnagyobb tőkeértékű – állami vállalat „sokkszerű” privatizációját. Fontos és érdekes tény, hogy ezekben a hónapokban explicit formában nem merült fel az a szempont, hogy az állami vagyon nemcsak a külföldi adósság fedezete, de – elvben legalábbis – az implicit, belföldi államadósságnak, ti. az állam saját állampolgáraival szemben fennálló nyugdíjfizetési kötelezettségeinek is a fedezete. Mint láttuk, korábban – tehát 1989 előtt –, ez a megfontolás szerepelt Tardos Márton, Kopátsy Sándor, Bokros Lajos és mások privatizációs koncepciójában, és 1992–93-ban a társadalombiztosítás rendszerének megteremtésekor (5.3.) ismét felmerült. De éppen 1990–91 táján ez az egész gondolatkör nem volt napirenden.

A külföldi adósságcsere technikai részleteit illetően háromféle elképzelés merült fel:

Közvetítő pénzügyi alap jön létre az MNB devizaadósság-törlesztésének fedezésére, ennek fedezetét jelentené a magyar kormány által összeállított részvényportfólió. Az alap tranzakciós díjban részesülne, és érdekelt lenne a fedezetül kapott részvények minél magasabb árfolyamon történő értékesítésében.
Az MNB új hitelt vesz fel, és óvadékként helyezi zálogba az állami részvényeket.
Miután az új kormány bejelenti a fizetésképtelenséget, a külföldön forgó magyar államkötvények ára kb. a felére fog zuhanni. Ezeket a tartozásokat egy magyar kormány jóváhagyásával működő alap felvásárolja, majd a tartozást állami tulajdonú cégek részvényeiért cserébe „visszaadja” a magyar kormánynak.17

* * * * *

Ezeket a konstrukciókat az Antall-kormány szakértő testületei is megvizsgálták, de egyiket sem találták megvalósíthatónak.18 Már csak azért sem, mert erre a vészforgatókönyv-jellegű megoldásra végül – mint már korábban említettük – nem volt szükség. Az ország konvertibilis fizetési mérlege ugyanis 1990-ben és 1991-ben is szufficites lett. Működött a megszorítás!19

Valószínűleg ez a magyarázata annak is, hogy sem Németh Miklós, sem Antal József nem szánta rá magát arra, hogy az egyedül lehetséges, praktikus megoldás útjára lépjen, vagyis Kohl kancellártól kérje a magyar adósság egészének vagy legalább egy jelentős részének az átvállalását. Ha jobban belegondolunk, ez a megoldás politikailag megindokolható volt (ezt kérjük cserébe az NDK-sok kiengedéséért), és technikailag is könnyen kivihető lett volna a Magyar Nemzeti Bank és a német Bundesbank együttműködésével. Ehhez képest az összes többi átütemezési kísérlet eleve hamvába holt ötlet volt. 20

Az adósság–tulajdon csere több formában mégis megvalósult. Érdekes és fontos utójátéka ennek a történetnek, hogy 1994 őszén, amikor a magyar gazdaság ismét súlyos, 10%-hoz közelítő fizetésimérleg-hiánnyal küzdött, újra felvetődött a stratégiai cégek részvényeinek portfólióban történő értékesítése, vagy az akkor használt terminológiával élve ún. országalapok létesítése. Az pedig megtörtént tény, hogy 1994 decemberében az ÁV Rt. – a pénzügyminiszter kezdeményezésére és jóváhagyásával – 1 éves lejáratra 150 millió USD (cca. 20,6 Mrd Ft) értékben devizahitelt vett fel a CIB által vezetett bankkonzorciumtól és az osztrák Creditanstalt Wientől, és fedezetként 16 Mrd Ft értékben Matáv- és Mol-részvényeket helyezett óvadékba (6.1.12.). Ugyanez történt – csak sokkal nagyobb értékben – 2004 szeptemberében is, amikor az ÁPV Rt. egy 5 éves átváltható kötvénykibocsátás keretében 197 Mrd Ft bevételre tett szert a Richter 25%-os részvénycsomagjának elzálogosításával (6.12.4.).

1	Lásd például Magyar-Nemzetközi Kék Szalag Bizottság (1990: 79). Ez a számítás azon a feltételezésen alapult, hogy 1990-ben az ország folyó fizetési mérlege 1 Mrd USD aktívumot fog felmutatni – mint ahogyan azt a Németh-kormány az IMF-nek ígérte. Csaba (2011) szerint az Antall-kormány úgy vette át a kormányzást, hogy mindössze 8 napra elegendő devizatartaléka volt az MNB-nek (id. mű: 818).
2	A nemzetközi pénzügyi szervezetek (IMF, Világbank) nyilvántartása szerint Magyarország konvertibilis valutában fennálló, bruttó adóssága 1988 végén 19,6, egy évvel később 20,4 Mrd USD volt (Marer és szerzőtársai, 1992: 154–155). Ez nincs teljesen összhangban azzal a nevezetes, Németh Miklós miniszterelnök szájábó, 1989. május 22-én elhangzott beismerő nyilatkozattal, miszerint „bruttó adósságállományunk 17 milliárd dollár” (HVG, 1989. jún. 3.). Figyelembevéve a dátumokat is, valószínűbb, hogy a 17 milliárdos szám valójában az ország 1988. decemberi, nettó konvertibilis adósságára vonatkozott, de az is lehet – bár kevésbé valószínű –, hogy a transzferábilis rubelben fennálló magyar követeléseket is beszámolták azok a szakemberek, akik Némethnek az adatokat szállították. 1990 tavaszán Magyarországnak jelentős, transzferábilis rubelben felhalmozott követelése volt a Szovjetunióval szemben, amely egy magas szintű politikai megállapodás alapján 1 rubel = 0,92 USD árfolyamon került „dollárosítás”-ra. Az így kikalkulált – különböző források szerint – 1,5–1,7 Mrd USD-re rúgó szovjet tartozást később Oroszország vállalta magára, és végül törlesztette is (6.1.1.3.).
3	Ez volt egyébként az idő tájt Jeffrey Sachs és Richard Portes tanácsa is Magyarország számára (Beszélő, 1989. 4. szám, 1991. máj. 25.) és 1990-ben ezt tartotta a legészszerűbbnek Rudi Dornbusch is. Még 1991-ben is élt ez a javaslat (Inotai–Patai, 1991).
4	Lásd Lengyel László visszaemlékezését (Lengyel–Surányi, 2013: 109).
5	„Külső konvertibilitás mellett fizessük vissza forintban az adósságállományt […] úgy, hogy csak a magyar gazdaságban lehet befektetni és csupán a profitot lehet kivinni” (id. mű: 108).
6	Magyar Demokrata Fórum (1989: 49). A fejezet szerzői: Bod Péter Ákos, Széles Gábor, Szabó Iván, Szabó Tamás.
7	A Demokrata 1997. máj. 29-i számában megjelent cikket idézi Czike (2003: 99).
8	A beszélgetés 1989 októberében a TV2 Napzárta c. műsorában zajlott. A szöveget nyomtatásban lásd Bozzai–Farkas (1989: 302–312).
9	Hieronymi (1989), Hieronymi (1990). A magyar kiadás valamelyest eltér az angol nyelvű kiadástól.
10	Minden jel szerint az első kiutazás 1990 februárjában történt, a magyar delegáció (Csillag István, O’svath György, Rabár Ferenc, Rózsahegyi György, Surányi György, Szalkai István, Tardos Márton és Tar Pál) két napot töltött Londonban. A Rothschild- és a Warburg-bankházzal tárgyaltak – és merev elutasításban részesültek. Formailag a delegáció a Kék Szalag Bizottságot képviselte. A tárgyalások körülményeiről lásd Szakolczai György cikkét a Magyar Nemzet 1995. aug. 26-i számában, valamint Szántó (2007) elfogult, de részletes tanulmányát, illetve Surányi visszaemlékezését, aki mindvégig ellenezte az átütemezést és Sorossal is vitába szállt (Lengyel–Surányi, 2013: 112–113).
11	A magyar közélet titoktartási normáira jellemző, miként szivárgott ki a tárgyalások híre. Mint e sorok írójának pár évvel később a Financial Times budapesti tudósítója elmesélte, először az MDF köreiből érkezett „füles” arról, hogy az SZDSZ az adósságok átütemezésére készül. A tudósító ekkor felhívta Soós K. Attilát, és arról érdeklődött, hogy mi a véleménye erről vezető SZDSZ-es gazdaságpolitikusoknak. „Nem tudom – mondta Soós –, különben is Tardos és a többiek Londonban vannak.” Ez elég is volt a hír megerősítéséhez. Utalásként lásd még MDF (1989: 61).
12	1990 elején – még a választások előtt – Antall József is járt Washingtonban, beszélt a Valutaalap és a Világbank szakembereivel, akik lebeszélték őt az átütemezésről (Marinovich, 2003: 218–219).
13	Pozsgay–Polgár (2003: 41).
14	Csoóri Sándor visszaemlékezése szerint Antall József egy gazdasági ügyekben teljesen járatlan MDF-politikust, Kulin Ferencet küldte Tajvanra tárgyalni a két választási forduló között. Ebből azonban külpolitikai bonyodalom támadt, a Kínai Népköztársaság ugyanis a diplomáciai kapcsolatok megszakításával fenyegetőzött (Elek, 2009: 300–302).
15	Bauer (1990b). Egyébként az MDF akkori és későbbi szélsőségesen jobboldali ideológusai az átütemezésről folyó elvi, tapogatózó tárgyalásokat is egyfajta Magyarország-ellenes összeesküvésként interpretálták. Így született meg a „londoni paktum” legendája, amelyet még 2009-ben is bizonyított tényként emlegettek. „Antall Józsefet 1990 februárjában […] az SZDSZ közvetítésével kivitték Londonba, és ő aláírt egy megegyezést a hazánknak hitelező bankokkal. […] A következő feltételekkel: Magyarország nem kéri adósságainak elengedését; nem lesz reprivatizáció […], hanem a nemzeti vagyont a külföldi tőke vásárolhatja fel” – nyilatkozta Szerdahelyi István történész a Magyar Nemzet hasábjain (2009. szept. 19.).
16	Amit erről tudni lehet, azt részben Bokros (1990c) rövid cikkéből, Diczházi (1998) monográfiájából és Szántó Tamás (2009) történész kutatásaiból tudjuk.
17	Ez Soros és Sarlos ötlete volt, ami viszont feltételezte volna a maximális titoktartást és az újonnan megválasztásra kerülő magyar kormány és ellenzékének – színfalak mögötti – együttműködését. Hamar kiderült, hogy ez is, az is illúzió. Több visszaemlékező tanúsága szerint a koncepciót Antall erkölcsi okokból is aggályosnak tekintette, mert a külföldi befektetők 50%-ot buktak volna hiteleiken. Botos (2011) is úgy ítélte meg utólag, hogy az átütemezést jórészt a „szükséges politikai bizalom hiánya” akadályozta meg (id. mű: 92).
18	Kazahsztán volt az egyik olyan posztkommunista ország, ahol a gyakorlatban is végbement az adósság–részvény csere, minden esetben Oroszországgal. 1997-ben a nagyfeszültségű villamosenergia-hálózatban és egy kisebb erőműben lett résztulajdonos az orosz állam, cserébe az évek óta nem fizetett 370 millió dolláros villamosenergia-számlákért. 2000-ben az orosz állami villamosenergia-konszern, a RAO-UES 239 millió USD értékben vett át energiarészvényeket a kazah féltől. Ugyancsak adósságcsere ügyletben szerezték meg az oroszok a bajkonuri űrközpont feletti bérleti jogokat (Olcott, 2010: 135–136).
19	Mindezt végiggondolva igencsak furcsa és valótlan állítás volt Orbán Viktor részéről, amikor Antall József halálának 25. évfordulója alkalmából, 2018. december 11-én ünnepi beszédében így fogalmazott: „Kész csoda, hogy volt ereje visszautasítani Soros György országkifosztó javaslatát” (http://www.miniszterelnok.hu/orban-viktor-beszede-antall-jozsef-miniszterelnok-halalanak-25-evforduloja-alkalmabol-rendezett-emlekkonferencian/).
20	Meglepő módon ennek a német megoldásnak az elméleti lehetősége sem merült fel az elmúlt két évtized hazai közgazdasági irodalmában. Sárközy (2009) viszont – saját bennfentes értesüléseire hivatkozva – határozottan állítja, hogy a két említett magyar miniszterelnök egyszer sem kérte Kohl kancellártól az adósságok átvállalását, jóllehet mind a kettőnek lett volna erre erkölcsi-politikai alapja (id. mű: 70), és egy ilyen segítség nem ütközött volna semmilyen nemzetközi szerződésbe. Németh Miklós vonatkozásában ezt az információt – 2011 végén egy társasági beszélgetés során – megerősítette Kolosi Tamás, a Németh-kormány egyik tanácsadója is. Ha az átütemezés kérése még a német egyesítés előtt hangzik el, akkor Kohl kancellár valószínűleg tudott volna pénzügyi megoldást találni erre a célra (lásd Mihályi, 2013: 77–80). Ebben az összefüggésben érdemes megemlíteni, hogy az Európai Unió alapszerződésében csak 2012 óta szerepel olyan megszorítás, hogy egyik tagállam sem vállalhatja át egy másik tagállam adósságát. Ez a 125. cikkely, az ún. no bail-out rendelkezés.