Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon I.

Bevezetés

1.2.8.2. Vócserprivatizáció – egy modell, ami Magyarországnak nem kellett

Tovább bonyolította a helyzetet a nemzetközi és hazai tranzitológiai irodalomnak az a tévedése, amely a 90-es évek „sokk-terápia vagy gradualizmus” vitáját úgy fogta fel, mintha ez is a posztszocialista átmenet speciális problémája lenne. Pedig akkor még könnyebb lett volna visszaemlékezni arra, hogy a 70-es évek végén ez a vita, ugyanezekkel a kategóriákkal, Angliában egyszer már lezajlott.1 Mindenesetre tény, hogy a 90-es évtized elején világszerte nagy vita folyt arról, hogy lehet-e és kell-e gyorsítani a privatizációt, vagy éppen ellenkezőleg, a siker záloga a megfontolt, óvatos ütemű előrehaladás.

Lengyel, orosz, chilei kezdetek – amiről kevesen tudtak. A vócserprivatizáció lényegét a tulajdonosi struktúra porlasztása adja. Olyan technikáról van szó, amelynek közvetlen eredményeként a lakosság széles köre számára időben koncentrált módon kerül terítésre 50, 100 vagy akár több ezer társasággá átalakított állami vállalat részvénypakettje. Találó módon az angol nyelvű szakirodalom általában a „tömeges privatizáció” (mass privatization) kifejezést használja,2 de elterjedt a Magyarországon inkább használt kuponos vagy vócserprivatizáció kifejezés is. A modell világszerte népszerű lett, így eljutott a harmadik világ országaiba is – Bolíviától Zambiáig. Az 1990-es évek első felében úgy tűnt, hogy szinte minden kelet-európai ország átveszi ezt a módszert. Végül kiderült, hogy Magyarország az egyik fontos, bár – mint látni fogjuk – távolról sem az egyetlen kivétel volt e szabály alól. És még azt is hozzá kell tenni, hogy ez sem teljesen igaz, hiszen 2004 elején a Boross-kormány (3.6.6.), 2008 elején pedig a Gyurcsány-kormány próbálkozott olyan technikákkal, amelyek szándékoltan nagyon is pontosan hajaztak a thatcheri tömeges privatizációs technikára3 (3.6.7., 4.8.4.).

A vócserprivatizáció elméleti gyökereit a szakirodalom többnyire a rendszerváltás előtti Lengyelországban véli megtalálni.4 Két liberális reformközgazdász, J. Lewandowski és J. Szomburg 1988 novemberében egy varsói konferencia előadóiként vetették először papírra ezt az akkor már egy éve formálódó gondolatot. Nagyon hasonló modellt adott elő ugyanitt Stefan Kawalec is. (Természetesen lengyelül, de viszonylag hamar angolul is megjelentek a tanulmányok.5) De ennek a kortársak többsége számára forradalminak tűnő ötletnek is megvolt a maga szellemi előzménye. A két lengyel tudós, aki egyébként közeli kapcsolatban állt a földalatti Szolidaritás mozgalommal és más antikommunista körökkel is, ismerte Milton Friedman (1976) cikkét, amelyben az akkor frissen Nobel-díjjal kitüntetett amerikai közgazdász az állami cégek részvényeinek ingyenes szétosztását ajánlotta Olaszország és Anglia számára. Ugyancsak ismert volt számukra egy angol liberális gazdaságelemző, a Financial Timesnál dolgozó Samuel Brittan (Brittan, 1983; Brittan, 1984) két írása, amely a friedmani ötletet felkarolva alternatívát kínált a Margaret Thatcher által folytatott tőzsdei privatizációval szemben.6

Ismerve tehát a friedmani kezdeményezést, a fiatal lengyel közgazdászok abból indultak ki, hogy hazájuk – mint minden rendszerváltó ország – súlyos tőkehiányban szenved, s ami fizetőképes kereslet egyáltalán feltételezhető, az is a kommunista elit kezében van. Ezért a hagyományos privatizáció – a pénzért történő eladás – szóba se jöhet! A részvények ingyenes szétosztásától kedvező pszichológiai hatást is vártak: az atomizált, jogaiktól megfosztott lengyelek végre átérezhetik a birtoklás örömét. Az eredeti javaslatban még arról volt szó, hogy csak nagykorú, felnőtt állampolgárok kaphassanak névre szóló – tehát nem forgatható – kuponokat vagy vócsereket, amelyeket később a tőzsdén részvényre cserélhetnek. Ugyanakkor fontos – és a lengyel Szolidaritás mozgalmát támogató szerzőktől logikusan elvárt – eleme volt a javaslatnak, hogy az állami vállalatok alkalmazottai a saját cégük részvényeiből elsőbbségi részvényeket kapjanak. Lewandowski és Szomburg ezzel kívánták biztosítani, hogy a részvények ne szóródjanak túlságosan szét, legyen egy olyan tulajdonosi csoport, amely nagyjából azonos érdekek mentén, hosszabb távra is kötődik a vállalathoz.

Ebben az eredeti formában a javaslat Lengyelországban nem valósult meg – annak ellenére, hogy az egyik szerző, Janusz Lewandowski 1991 januárjában privatizációs miniszter lett –, mert a terv két oldalról is ellenállásba ütközött. Egyfelől szembefordult a privatizációval maga a Szolidaritás mozgalom. Az ő aktivistái az önigazgatás, az amerikai ESOP-modell irányában keresték a jövő útját. Másfelől bizalmatlanok voltak a „harmadik utas megoldás”-nak, „etatista liberalizmus”-nak7 nevezett módszerrel szemben a kormány közgazdász tagjai is (elsősorban Balcerowicz miniszterelnök-helyettes és pénzügyminiszter), akik a privatizációval kapcsolatos politikai kockázatokat nem akarták felvállalni az árfelszabadítás, a gazdasági stabilizáció és az ezzel együtt járó szigorú költségvetési megszorítások időszakában.

A lengyel szerzők javaslatát először azok a csehszlovák közgazdászok tették lelkesen magukévá, akik az ún. bársonyos forradalom idején, 1989 novemberében kerültek hatalomra. Václav Klaus pénzügyminiszter – később miniszterelnök és köztársasági elnök – jó érzékkel ismerte fel az ingyenes privatizáció jelszavának politikai mozgósítóerejét. Hiszen itt nemcsak arról van szó – ígérte –, hogy annyi évtized után végre minden állampolgár tulajdonos lehet, de arról is, hogy az ingyenes részvényjuttatás egyben igazságos is, mert kárpótlást jelent a szocializmus évtizedei alatt elszenvedett sérelmekért. Szakmai fórumokon Klaus és a neki tanácsokat adó, neves külföldiekből álló közgazdász csapat – például Svejnar (1989),8 a később Nobel-díjjal kitüntetett Douglas North – természetesen árnyaltabb módon érvelt. Egyfelől azt hangsúlyozták, hogy Csehszlovákiában – Magyarországgal és Lengyelországgal összehasonlítva – a rendszerváltás pillanatában a magánszektor egészen kicsi, a lakosságnak egyáltalán nincs mobilizálható magánvagyona (pl. elcserélhető vagy eladható lakása) vagy számottevő bankbetéte. Ezért a vállatok egyedi értékesítése – ahogy ők nevezték, a standard módszerekkel történő privatizáció – túlságosan hosszú időt venne igénybe, illetve azt eredményezné, hogy a vagyont a régi politikai nómenklatúra külföldiek kezébe játszaná át. Mindez sokak számára meggyőzően hangzott. A csehszlovák terveken felbuzdulva a vócserprivatizáció ötletét felkarolta a posztkommunista változások iránt érdeklődést mutató nyugati szakközvélemény jelentős része (pl. David Lipton, Jeffrey Sachs, Olivier Blanchard, Richard Layard, Anders Åslund, Kenneth J. Arrow és Edmund S. Phelps).

A csehszlovák közgazdászok érvelésének volt egy bonyolultabb ága is, amely az amerikai institucionalista közgazdasági irodalom elemzési szempontjaira épült. Coase, Pejovich és mások gondolatait felhasználva azt hangsúlyozták, hogy a piacgazdaság nem működhet egyértelműen meghatározott tulajdonosok nélkül. Miután a rendszerváltó szocialista országokban a tőkejavaknak még nincs egyértelmű tulajdonosuk, a helyzet alapvetően más, mint Angliában vagy Franciaországban, ahol a privatizáció „csak” tulajdonosváltást jelent: az állam mint legitim tulajdonos részvényeket ad el más legitim tulajdonosoknak, például bankoknak és magánszemélyeknek. A rendszerváltó országokban az első tulajdonost kell megteremteni, mert ez a feltétele annak, hogy a későbbiekben a piacgazdaság normális működésével együtt járó folyamatos tulajdonváltozás normális módon lehetséges legyen. A vócserprogram végrehajtásáért felelős politikus, a közgazdasági, matematikai és jogi végzettséggel rendelkező Dusan Triska (1995) szavait idézve: „Ez egy olyan folyamat, amelyben a »nem tulajdonos«, azaz a kormány »becsomagolja« és átadja az újonnan formált tőkejavakat az első (kezdeti) gazdáknak.” Minden más változásnak, átszervezésnek, fejlesztésnek csak ezután van értelme. Az első körben kialakuló tulajdonosi szerkezet érdektelen, semmit sem mond a később, szerves fejlődés útján kialakuló, „végső” tulajdonosi szerkezetről. Ezzel nem is kell foglalkozni, és különösen nem szabad ezzel kapcsolatban kormányzati célokat kitűzni. Megint Triska szavait idézzük: „Előbb privatizálni, azután restrukturálni.” Hogy ki lesz az első tulajdonos, az ebből a megközelítésből szemlélve érdektelennek tűnt. Triska és Klaus valóban úgy gondolták, hogy a piac majd elrendezi, hogy a tulajdon alkalmas/megfelelő/jó kezekbe kerüljön.9

Kevesen tudják, hogy a tömeges privatizáció koncepciójának volt egy szovjet ága is, amely időben megelőzte a lengyelországi vitákat. Az orosz Vitalij A. Najsul (Naishul), aki eredeti képzettségét tekintve matematikus volt, 1985-ben egy szamizdatban publikált írásában vetette fel a népi részvény ötletét és azt a gondolatot, hogy a kommunista diktatúra után az állami vállalatok részvényeinek ingyenes szétosztása lehet a magángazdaság helyreállításának a legjobb módja. Naishul (1985) ötlete az volt, hogy mindenki kapjon 5 ezer „különleges személyi beruházási rubel”-t, amit azután tetszés szerint befektethet gyárakba, üzletekbe. Najsul egyébként sokra tartotta Pinochet tábornok gazdasági eredményeit, és – nem ok nélkül, jó előrelátással – Oroszország számára is fontosnak tartotta a chilei tapasztalatokat. Eközben a chilei privatizációról Kelet-Európában éppúgy nem hallott senki, mint Najsulról.10

17: Privatizáció Chilében és hasonló helyeken …

Utólag olvasva a chilei privatizáció szakirodalmát11 tudható, hogy 1984–85-ben Chilében a „népi kapitalizmus” jelszavának hirdetésével egy sor pénzintézetet és a legnagyobb állami nyugdíjalapot úgy adták magántulajdonba, hogy az állam 0 kamatozású, hosszú lejáratú hiteleket és nagyvonalú adóhitel-kedvezményt biztosított a részvényvásárláshoz. A kedvezmények együttesen gyakorlatilag azt jelentették, hogy a lakosság ingyen jutott részvényekhez, ezért a megszerezhető részvénytömeg felső határát 5000 USD-nek megfelelő szinten maximalizálták. Egyébként Chilében sem ez volt a privatizáció fő módszere, de egyike volt azoknak az ügyes politikai eszközöknek, amelyek az egész privatizációs folyamatot – és nem mellesleg a szocialista kísérletet kíméletlen eszközökkel felszámoló Pinochet diktatúrát is – társadalmilag elviselhetővé tették.

A 80-as években szerte a világban másutt is zajlottak tömeges privatizációk, de ezek még annyi feltűnést sem keltettek, mint a chilei példa. Szociális programként, hátrányos helyzetű csoportok számára történő vagyonjuttatásként alkalmaztak ilyen módszereket a 70-es és 80-as évek fordulóján Malajziában, majd 1987-ben Dél-Koreában is.12

Oroszországban viszont volt, aki jól ismerte Najsult. Csubajsz, a Jelcin-korszak egyik meghatározó figurája, tudatosan nyúlt vissza a Najsul-féle koncepcióhoz, amit korábban egyébként maga is elvetett, mert túlzottan komplikáltnak tartotta. 1992 szeptemberében azonban – látva egyfelől a magyar és a lengyel privatizációs folyamat viszonylagos lassúságát, az első oroszországi készpénzes privatizációs aukciókat körüllengő, össznépi ellenszenvet, illetve a kuponos privatizáció miatt népszerűvé vált Klaus elnök sikereit – úgy gondolta, hogy nincs más mód a privatizáció társadalmi elfogadtatására, tágabb értelemben pedig a kommunisták hatalomba való visszatérésének megakadályozására, mint a csehszlovák módszer importja. A gyakorlatban a rendszer úgy működött, hogy minden orosz állampolgár – a gyerekek is – jogosultak voltak az ottani „OTP”-ben felvenni a privatizációs csekk névre hallgató 10 000 rubel (≈ 32 USD) névértékű, szabadon forgatható értékpapírt. A papírért mindössze 25 rubel kezelési költséget kellett fizetni.13

A program részleteit az amerikai Credit Suisse First Boston (CSFB) bankház moszkvai képviselete segített kidolgozni – állítólag ingyen és bérmentve. A feladatra mindössze 3 hónapot kaptak, mert Csubajsz, aki ekkor az Állami Vagyonkezelő Állami Bizottságot (GKI) irányította, a dolgot dűlőre akarta vinni, mielőtt a Duma lebonyolította volna a december 9-i szavazást a privatizációs törvényről. Ezért került sor a vócserprogram meghirdetésére 1992. december 8-án,14 és az első aukciókat is a CSFB bonyolította.

Az első ilyen módon értékesített vállalat a moszkvai Bolsevik Kekszgyár volt: a részvények kb. 60%-át értékesítették. Nyilván nem véletlen, hogy a CSFB programalkotói megteremtették a külföldi állampolgárok vócservásárlási lehetőségét is.15 Így és ezért vásárolhatott részvényt a Bolsevikban maga a CSFB is. Utólagos számítások szerint az aukció során értékesített 60%-nyi részvény ellenében 600 ezer dollárnyi vócser folyt be. Pár évvel később, a CSFB mint meghatározó tulajdonos 50 millió dollárért adta el a teljes céget a francia Danon-csoportnak.

Sikerült? A mából visszatekintve fontos hangsúlyozni, hogy a kuponos privatizáció sehol sem bizonyult eredeti formájában működőképesnek.16 Az az elgondolás, hogy a posztkommunista országok polgárai közvetlenül a privatizálandó társaságokba fektessék vagyonjegyüket, éppen azok miatt az okok miatt nem valósulhatott meg, amiért a közvetlen tőzsdei privatizáció, a Nyugat-Európában általánosan elterjedt módszer sem működhetett:

a lakosságnak nem voltak megbízható ismeretei az egyes cégekről;
a cégek vagyonértékelése hosszú időt vett igénybe és költséges volt;
a jó pénzért dolgozó tanácsadó cégek kockázatvállalás nélkül, más kárára tévedtek;
a rendszerváltás forgatagában kicsi volt az esély arra, hogy a részvények osztalék formában akkora hozadékot biztosítsanak, amely versenyképes a kockázatmentes megtakarítási formákkal.

Nem véletlen tehát, hogy minden országban, ahol a tömeges privatizáció útjára léptek, megjelentek a privatizációs – vagy más néven – befektetési alapok (privatization investment funds). Hogy erre szükség van, azt a kelet-európai térségben elsőként megint csak két lengyel közgazdász, Roman Frydman és Andrzej Rapaczynski ismerte fel, akik Nyugatról visszatérve 1990 első felében a lengyel kormány tanácsadói voltak.17 Pontosabban szólva ez az ötlet is Milton Friedmantól (1977) származott, aki az angol állami vállalatok gyors és hatékony privatizációja érdekében tanácsolta valamennyi állami vállalat részvényeiből kialakított, egyetlen vegyes részvényalap létrehozását. Ily módon ugyanis – fejtegette Friedman, egyebek között a BBC egyik műsorában is – egy lépésben lehet privatizálni az egész acélipart, a vasutat, a BBC-t, az autópályákat, hiszen az 55 millió brit állampolgárnak nem kell külön-külön részvényeket jegyezni az eladásra szánt cégekben. Friedman javaslatát azonban az angol konzervatív politikai elit egy már – más összefüggsében – általunk is idézett legendás amerikai forradalmár, Tom Paine-től kölcsönzött érvvel utasította vissza: „What we obtain too cheap, we esteem too lightly.” Ami magyarul kb. annyit jelent: „Ebül szerzett jószág, ebül vész el”. Ezzel együtt tény, hogy Kelet-Európában – anélkül, hogy Friedman nevét akár csak egyszer is kiejtették volna – mindenütt, ahol a tömeges privatizáció módszerét választották, valójában az ő nyomdokaiban jártak.

Néhány éves késéssel Lengyelországban is ez történt végül. Az állampolgári jogon, névleges áron megvehető kuponokat – amelyeket a jogosultak 96%-a százaléka kiváltott – csak a 15 Országos Beruházási Alap (OBA) részvényeire lehetett átváltani. Ezeket az alapokat nem magáncégek vagy közkézben lévő bankok hozták létre, hanem a kormányzat, hozzájuk rendelve a programba felvett 500 társaság részvényeinek 60%-át.18 A vállalatok irányítását segítette, hogy mindegyikben volt főtulajdonos, az OBA-kat pedig külső menedzsercégekkel kötött szerződésekre ösztönözték – ezek sokszor neves külföldi beruházási bankok lettek.19

Piramisjáték lett belőle. Csehszlovákiában, ahol a tömeges privatizációt először indították útjára, a gyakorlat a következőképpen alakult. Egyfelől a lakosság kezdettől fogva kereste a megbízhatónak tűnő tanácsadót (közvetítőt), másrészt azt várta, hogy a közvetítés mechanizmusán keresztül a befektetés és a várható nyereség közötti áttétel felnagyítódjék. Az első friedmani mintára létrejött alap, a Harvard Capital & Consulting (HCC) minden 1 koronányi befektetésére 1 éven belül 10-szeres hozamot ígért, ami ellenállhatatlan ajánlatnak bizonyult.20 Ennek azért volt óriási jelentősége, mert amíg ez az ajánlat meg nem jelent a piacon, a csehszlovák állampolgárok többsége nagyon habozott, hogy egyáltalán kiváltsa-e a kuponokat. Vagyis az egész kuponos privatizáció terve kudarccal fenyegetett!

Amikor azután – teljesen váratlanul, a szabályozási vákuumot kihasználva – létrejöttek a HCC-hez hasonló, ún. privatizációs befektetési alapok, a lakosság kétharmada náluk fektette be a pénzét.21 A kormány azt sem tudta megakadályozni, hogy a négy állami bank és ugyancsak állami biztosító beszálljon ebbe az üzletbe. Így végül ezek az állami alapok gyűjtötték be az összes kuponkönyv 32%-át, vagyis az állami bankok, az általuk alapított alapok és az általuk privatizált vállalatok egyfajta háromszöget alkottak, amit a cseh szakközvélemény szellemesen Bermuda-háromszögnek nevezett el. Miután az állami bankok egyidejűleg hitelezői is meg tulajdonosai is voltak a privatizált cégeknek, a puha költségvetési korlát intézménye továbbra is fennmaradt a cseh gazdaság igen jelentős hányadában. Nem túlzás tehát azt mondani, hogy ez az egyharmadnyi vagyon „az állam egyik zsebéből a másikba vándorolt”. Konkrétan, a felajánlott összvagyon egyharmada négy állami nagybank és egy biztosító befektetési alapjainak tulajdonában landolt.22

Részben ezért nem vált valóra az az elképzelés sem, hogy a kuponos privatizáció, azaz az állami vállalatok részvényeinek kvázi ingyenes szétosztása legyen a privatizáció alapvető formája. Az eredeti elképzelés az volt, hogy a vócserprivatizáció lényegében kizárólagos forma lesz. Ezt fejezte ki a 97 + 3 formula, ami arra utalt, hogy az állami vállalatok részvényeinek 97%-a kerül szétosztásra, míg 3%-ot az ún. Restitúciós Beruházási Alap fog megkapni a kárpótlási igények kielégítésére. Ám végül az arányokat tekintve távolról sem így zajlottak a dolgok. A vállalati vagyon 25%-át értékesítésítették így és a lakosságnak is csak 56%-a jutott kuponhoz. A stratégiai jelentőségű állami vállalatok (pl. bankok, energiatermelő vállalatok, közlekedési és telekommunikációs cégek) általában be sem kerültek a vócserprivatizációs programba, vagy ahol ez mégis megtörtént, ott legfeljebb a részvények 10-20%-a került értékesítésre ezen a módon. A privatizációs bevételek szemszögéből nézve is hasonló a helyzet: 1991–97 között az eladásra felkínált csehországi vagyon 47%-át értékesítették a kuponos módszerrel.23 A cseh gazdaság legfontosabb és legértékesebb vállalatait egyedi tranzakciók során értékesítették éppen úgy, mint Magyarországon.

Éppen a csehszlovák, illetve a cseh példa mutatott rá arra, hogy a privatizációs befektetési alapok – amelyek nélkül az egész rendszer elindulni sem tudott volna – előre nem látott ellentmondásokhoz is vezetett. A bankok, az alapok és a vállalatok által bezárt „Bermuda- háromszög”-ben hatalmas veszteségek keletkeztek. Ez jórészt abból adódott, hogy a bankok egyszerre voltak hitelezői és az alapokon keresztül tulajdonosai is ugyanazoknak a vállalatoknak.

Késői alkalmazások. A kuponos privatizáció, mint forma, a kezdeti csehszlovák sikerek után futótűzként terjedt. Gyakorlatilag minden posztszocialista ország hozzáfogott vagy legalábbis szóban elkötelezte magát e forma részleges vagy teljes körű alkalmazása mellett. Végül azonban a vócserprivatizációs tervekből elég sok helyütt – Magyarországon kívül még 9 más országban – semmi vagy csak nagyon kevés valósult meg (1.2.7. táblázat).

18: Kuponos privatizáció moldáv módra

1993 végén a HVG tudósítói a következő módon számoltak be a moldáv fővárosban, Kisinyovban szerzett tapasztalataikról: „… elégedett a programmal, különösen tárcája működésével, a privatizáció felügyeletével megbízott miniszterhelyettes, Petru V. Tverdohleb, aki a moldovai parlamentre tekintő hivatali szobájában büszkén számolt be a HVG-nek arról, hogy munkatársaival eddig pontosan 76 „dokumentumot” (rendeletet, határozatot és törvényt) fogalmaztak, melyek mindegyike a privatizációval foglalkozik. Arról azonban már nem sikerült tiszta képet kapnunk, hogy valójában hol is tart a privatizáció a fiatal köztársaságban; annyit mindenesetre sikerült kihámozni, hogy eddig két „objektumot” privatizáltak, mégpedig két kávéházat. A dolgozók itt meg is kapták a részvényeket, azaz – módosított a miniszterhelyettes – átvehették az igazolást arról, hogy részvényt kaptak. Azaz, nem is egészen arról – tette újra hozzá –, inkább arról, hogy a majd részükre átadandó privatizációs kuponokat átválthatják a kávéház részvényeire. Eddig egyébként 700 ezer moldovai állampolgár vehette át privatizációs kuponjait, pontosabban – javította ki magát ismét a szakember – mégsem kapták meg, mert a központi bank most ellenőrzi a jogosultak listáját, előfordult ugyanis, hogy néhány elvetemült moldovai többször is felíratta magát, bár az is lehet, hogy csak az adminisztráció tévedett – helyesbített a program atyjának nevezett Tverdohleb.

Megtekinthettük egyébként a minisztériumban a moldovaiak részére készített privatizációs kupon titkos mintapéldányát is, bár előtte szent esküvéssel meg kellett ígérnünk, hogy nem fogjuk elcsenni – a magyarországi privatizáció felgyorsítására – a moldáv technológiát. Ennek lényege: „hajszálpontosan” – a gazdálkodóknak kiküldött kérdőívek alapján – kiszámolták a teljes nemzeti vagyont, amelyet a ledolgozott évek arányában „felosztottak” a moldvai polgárok között. A rendszer nemcsak a társadalmi igazságosságot, hanem annak ellenőrzését is lehetővé teszi – dőlt hátra elégedetten székében a privatizációs atyafi

Az elmés szisztéma alapján minden egyes ledolgozott év után 16 ezer kuponnyi tulajdonjegy jár, ami nem egészen félhavi átlagfizetésnek felel meg. A húszévi munkaviszonyt kimutatóknak 320 ezer kuponnyi vagyon jut majd a közösből, s ez már komoly tőke, jó 130 dollár. Igen ám, de ha bárki betér az orrfacsaró illatot árasztó kisinyovi élelmiszerboltok egyikébe, ott egyévi munkájának jutalmaként már vehetne is 5 kiló lecsókolbászt, esetleg 7 kiló lisztet vagy talán 4 liter vodkát.”24

Csehországot kivéve mindenütt, ahol a kuponos privatizáció közvetlenül vagy a majd minden állampolgárra kiterjedő kárpótlási jegyrendszer útján (pl. Észtország) legalább formailag végrehajtásra került, a nagyobb vállalkozások részvényeinek többsége alkalmazotti tulajdonlás útján került új tulajdonoshoz. A kuponok szerepe még leginkább az értékpapír-funkció tekintetében teljesedett ki. Néhány kivételtől eltekintve a kuponok, vócserek, kárpótlási jegyek minden országban forgathatók voltak. Volt és van másodlagos piac (a befektetési alapok), esetenként harmadlagos piac is (ti. a tőzsde). Az az igen bonyolult, de sikeresnek bizonyult számítógépes szimulációs modell, amit a cseh privatizátorok oly nagy sikerrel működtettek a vócserek szétosztására, más országban még csak kipróbálásra sem került.

18: Az utolsó nagy osztogatások: Szerbia

2008. január 28-án, Koszovó függetlenségének kikiáltását közvetlenül megelőzően, az ehhez időzített elnökválasztás két fordulója között kb. 4 Mrd eurós, ingyenes privatizációs program kezdődött Szerbiában.25 A felnőtt állampolgárok 1319 postahivatalban nyújthatták be igényüket hat nagy állami vállalat ingyen kiosztandó részvényeire. Az e célra félretett részvények mennyiségét a következő szabályok szerint számolták ki: (i) Aki nem részesedett a korábbi privatizációkból, annak számára 15%-ot, a hat cég korábbi alkalmazottainak számára 2–5%-ot különítettek el. A kérvények benyújtásához csak személyi igazolvány és bankszámla kellett. Az ígéret szerint az értékpapírok 2009 elején kerültek a tőzsdére. Előzetes számítások szerint mintegy 4 millió szerb állampolgár tarthatott igényt ingyenes részvényre, és mivel az ingyenesen szétosztandó vagyon 4 Mrd €, egy ember elvben 1000 € értéket képviselő értékpapír birtokába juthatott. Az értékpapírok többsége a másodlagos piacon nem forgatható, készpénzre beváltható tulajdoni jegy volt. A privatizálásra szánt nagyvállalatok korábbi és akkori dolgozói (kb. 150 000 fő) viszont testületileg eldönthették, hogy tulajdoni jegy formájában veszik-e át a járandóságot vagy tőzsdei megméretésre szánt részvény kell-e nekik. Az erről szóló, vállalatonkénti szavazást 2008. június 30-ig kellett megtartani. Azt kellett mérlegelni, hogy az, aki a tulajdoni jegy mellett dönt, biztos pénzhez jut, de előfordulhat, hogy kevesebbhez, mint az, aki vállalja a tőzsdei áralakulás kockázatát. A hat állami cég, amelynek részvényeit, illetve tulajdoni jegyeit szétosztották: a NIS kőolajipari vállalat – amelynek 51%-át napokkal korábban az orosz Gazprom Neft szerezte meg –, a szerb elektromos művek, a Telekom vezetékes telefontársaság, a belgrádi Nikola Tesla repülőtér, a JAT légitársaság és a szerbiai gyógyszerpiac mintegy 30%-át ellenőrző Galenika gyógyszergyár.

Az sohasem fog kiderülni, hogy ennek a kezdeményezésnek mekkora befolyása volt az elnökválasztás február 3-án megtartott, második fordulójának eredményére, de tény, hogy a választást végül is a kormányzó pártok jelöltje nyerte. A számítás tehát bevált.

A 2012 tavaszán esedékes választások előtt a szerb kormány ismét elővette az ingyenes vócserosztogatás trükkjét: minden felnőtt szerb állampolgárnak – 4,8 millió polgárnak – alanyi jogon 50 névértékű Telekom Srbija-részvényt osztott szét. A tranzakció érdekessége volt, hogy valójában a szerb kormány nem privatizálta, hanem visszaállamosította a korábban a görög OET társaságnak 20%-ban eladott vállalatot, és ezt követően kezdett osztogatni.26 A trükk nem jött be: az országot 8 éve irányító Borisz Tadics elvesztette az elnökválasztást, és a kormánykoalíció is távozni kényszerült. És a beígért újabb privatizáció is kútba esett.

19: Osztogatás előre: Mongólia

Más országok gyakorlatától eltérően a mongol kormány egy még el nem készült, épülő beruházási projekt részvényeit osztotta szét az állampolgárok között. A Tavan Tolgoj-i szénbánya a Góbi sivatagban épül hosszú évek óta. A még távolról sem működő bányatársaság részvényeinek egy részét a kormány – elektronikus úton – úgy osztotta szét, hogy abból valamennyi 2011. március 31. előtt született személy részesedjen. Az akció a 2012-es választások elé lett időzítve. A későbbiekben a kínaiakkal együtt megvalósuló joint venture részvényeit az ulánbátori és a londoni tőzsdére is be akarta vezetni a kormány.27

A menedzsment érdekeltsége. Az élesebb szemű megfigyelők hamar felfedezték, hogy a kuponos privatizáció nemcsak az országot vezető politikai elit érdeke, de a vállalati menedzsment autonómiatörekvéseit is közvetlenül szolgálta. Ez a legvilágosabban Csehországban volt látható, elemezhető.

„Mivel a nagy privatizáció egyedi magánosítási terveken alapult, ezért erősen decentralizált folyamat volt. [...] Az alulról jövő egyéni kezdeményezésen múlott a tényleges privatizáció sikere. A folyamat legnagyobb hajtóereje az állami vállalatok menedzsmentje volt, amely a gyakorlatban ellátta a tulajdonosi funkciók jelentős részét is. A kormány legfeljebb elfogadta, vagy elutasította azt, amit a menedzsmentek előterjesztettek. Ilyenformán valamennyi esetben a menedzsmentek határozták meg a privatizáció tartalmát és módozatait. Az a tény, hogy a legtöbb vállalat menedzsmentje információs monopóliummal rendelkezett, természetesen kedvező kiindulópontul szolgált céljaik eléréséhez. Meglepő hasonlóság van a tervgazdaságban a kormány és a vállalat fejtetőre állított viszonya, valamint az egyedi privatizációs terveken alapuló magánosítás folyamata között. [...] A vállalati tervekre és a privatizáció alapvető tervére vonatkozó javaslatokat egyaránt a jól informált vállalatok terjesztették az információkkal nem rendelkező kormány elé, amelynek döntenie kellett minderről (anélkül, hogy a megfelelő ismeret lett volna a birtokában).”

„[A] menedzsmentek elsősorban [...] a hitellel történő kivásárlás (közvetlen eladás) lehetőségét fontolgatták. Arra keresték a választ, van-e mód a hitellel történő kivásárlásra. Ha pozitív volt a [...] válasz, akkor ezt a megoldást javasolták, és mindent megtettek elfogadásának érdekében. Ha nem ezt választották – e mögött többnyire a hitelkamatlábbal, a vállalat hitelképességével és az adósságszolgálattal kapcsolatos megfontolások húzódtak meg –, akkor a menedzsment általában a kuponos privatizáció mint második legelőnyösebb megoldás mellett foglalt állást. Ez a konstrukció biztosította ugyanis a számára az ellenőrzést a gyönge és valójában minden hatalom nélküli intézményi befektetők, a nagy privatizáció során létesített befektetési alapok fölött. A cseh vállalati vezetők – a politikusokkal és a független elemzőkkel ellentétben – előre látták a kuponos privatizációnak a tulajdonosi jogok érvényesítésére és a vállalat irányítására gyakorolt hatásait” – írta 1996-ban Pavel Mertlik cseh közgazdász. 28

De nem csak a vállalati menedzsment járt jól. Ez a privatizációs technika is jelentős tranzakciós költségeket vont maga után. Tanácsadók, jogászok, számítástechnikai szakemberek, PR-osok hada dolgozott a végrehajtáson, éveken át. Mertlik (1998) szerint a közvetlen és közvetett költségek csak milliárd koronában fejezhetők ki, miközben maguk a vállalatok egyetlen fillér többletpénzhez nem jutottak ebben a nagy össznépi átszervezésben.

Hasonló volt a történet Oroszországban is. Miközben a Gajdar-kormány privatizációs főfelelőse, Anatolíj Csubajsz arra törekedett, hogy az állami vállalatok részvényei külső befektetőkhöz kerüljenek, a jogalkotási viták, majd a végrehajtás során a vállalatvezetői lobbi kiharcolta, hogy az ún. második változat legyen a privatizáció legelterjedtebb formája: a menedzserek és az alkalmazottak együttesen a részvények 51%-át szerezhették meg a könyv szerinti érték 1,7-szereséért.

És végül a kuponos privatizáció értékelésekor nem lehet eltekinteni a társadalmi következményektől sem. Ezek alapvetően mások voltak, mint amit a kezdeményezők reméltek. Jól jellemzi a kuponos megoldáshoz kapcsolódó illúziókat Jelcin orosz elnöknek az a mondata, amivel a legfőbb törvényalkotó testület előtt érvelt: „Tulajdonosok millióira, nem milliomosok százaira van szükségünk.”29 Nem csoda, hogy szavaival tapsot aratott. De a valóságban egészen más történt! Ez a fajta magánosítás pár tucat milliárdost szült – Oroszországban és mindenütt másutt, ahol megpróbálkoztak vele. És még csak az sem vált valóra, amit az oroszországi privatizáció irányítója, Csubajsz ígért, hogy ti. „két, sőt három, kis szerencsével pedig akár több Volgát is vásárolhassanak rajta” az állampolgárok, akik között 148 millió privatizációs utalványt (vócsert) osztottak ki ingyen.30 De fordítva is igaz az állítás: miután a kuponos privatizáció sehol sem vált általános módszerré, az sem igaz, hogy a ténylegesen bekövetkezett, súlyosan negatív társadalmi változások (az állami főhatalom gyengülése vagy diktatúrává fajulása, a romló demográfiai adatok stb.) közvetlen oksági kapcsolatba hozhatók lennének a tömeges privatizációval.31

1.2.7. táblázat. Kuponos privatizációs programok 26 posztszocialista országban, 1989–2012

Ország	Az állam társasági vagyonát érintő tömeges privatizáció formája	Összegzés
Albánia	Nem került rá sor.	10 ország
Belarusz*
Észtország
Macedónia
Magyarország
NDK
Szlovénia
Tádzsikisztán
Türkmenisztán
Üzbegisztán

Bulgária	Minimális program: az állami vállalatok ¼-e, a vagyon 1/6-a került szétosztásra.
Horvátország	Minimális program: 225 ezer kistulajdonos megkapta a vállalatok 15%-ának a részvényeit	5 ország
Azerbajdzsán	Minimális program: a jegyzett tőke 10%-nál is kisebb arányban került kiosztásra.
Lengyelország	Minimális program: a jegyzett tőke 10%-a került kiosztásra.
Szlovákia	Minimális program: a jegyzett tőke 10–15%-a került kiosztásra.**

Csehország	A jegyzett tőke 33%-a került kiosztásra.	11 ország
Litvánia	A jegyzett tőke 45%-a került kiosztásra.
Moldova	A jegyzett tőke 40–50%-a került kiosztásra.

Románia	A közepes és nagyvállalatok 38%-a került bevonásra.
Lettország	A közepes és nagyvállalatok 40%-a került bevonásra.
Ukrajna	A közepes és nagyvállalatok 44%-a került bevonásra.
Grúzia	A közepes és nagyvállalatok 50%-a került bevonásra.
Kirgizisztán	A közepes és nagyvállalatok 50%-a került bevonásra.
Örményország	A közepes és nagyvállalatok 75%-a került bevonásra.

Kazahsztán	A nagyvállalatok 60%-a került bevonásra.
Oroszország	Létszámarányosan az iparvállalatok 80%-a került bevonásra.

Megjegyzés: Számos országban a kuponos privatizáció összekapcsolódott az alkalmazott és/vagy menedzseri tulajdonszerzéssel. Szerbia nincs benne az összesítésben, mert ott 2008-ban és 2012-ben került sor kuponos privatizációra, de nincs összevont mennyiségi adat a kiterjedtségéről. További négy országról (Koszovó, Bosznia-Hercegovina, Montenegró, Mongólia) nincs információ. Tágabb értelemben, történelmi elemzés alapján 56 ország minősíthető posztszocialista országnak (Mihályi–Szelényi, 2019: 6–8).

* Fehéroroszországban Lukasenka elnök 1995 tavaszán rendeleti úton érvénytelenítette a kuponos privatizáció el

** Az egységes Csehszlovákián belül.

Forrás: Hamm–Stuckler–King (2010: 51), Miller–Lazarov (2011), saját gyűjtés.

1	Lásd például Friedman (1977) rövid írását.
2	Lásd például OECD Centre for Co-Operation with the Economies in Transition (1995).
3	Litvániában a „gyors privatizáció”, Mongóliában az „állampolgári program”, Romániában az „állampolgári tulajdonosi program” elnevezést terjedt el. Nem véletlen tehát a Gyurcsány-kormány idején meghirdetett Új tulajdonosi programmal (ÚTP) való névrokonság.
4	A lengyel vócserprivatizáció szellemi hátteréről lásd – egyebek között – Winiecki (1995) tanulmányát.
5	Az előadás címe így hangzott: „Átalakítási javaslatok a lengyel gazdaság számára”. Az angol nyelvű, nyomtatott verziót lásd Lewandowski Szomburg (1989) és Kawalec (1989).
6	Friedman (1977) és Brittan (1983), Brittan (1984) írásai újraközölve megtalálhatók a Yarow–Jasiński- (1996) kötetben is.
7	J. Kowalik lengyel közgazdász megfogalmazása.
8	Ez ugyanaz a Svejnar, aki Klaus kihívója volt a 2008. februári köztársaságielnök-választás során. A küzdelmet végül Klaus nyerte – a nemzetgyűlés öt évre újraválasztotta. Svejnar egyébként 18 éves koráig Csehszlovákiában élt, 1970-ben emigrált az Egyesült Államokba, ahol egyetemi tanulmányai után Princetonban szerzett PhD-fokozatot.
9	Ezt a gondolatmenetet Kornai egy 2000-ben tartott világbanki konferencián „vulgárcoase-izmus”-nak titulálta. Érveit magyarul lásd Kornai (2007: 70–71).
10	Tudomásom szerint először a Blaszczyk–Dabrowski- (1993) tanulmánykötet tesz egyáltalán említést a szamizdatban megjelent munkáról. A 80-as évek végén Najsul nevét még a lengyel közgazdászok sem ismerték. (Marek Dabrowski személyes levele a szerzőhöz 2004 júliusában.) Najsul sztoriját – és a Csubajszhoz fűződő szálak bemutatását – lásd Hoffman (2002) magyarul is megjelent riportkötetében.
11	Lásd pl. Hachette–Lüders (1993) monográfiáját.
12	Bell (1995).
13	Sajnálatos időbeli egybeesés volt, hogy a vócserprogram indulásakor a szovjet rubel helyett bevezetett orosz rubel is drámai gyorsasággal kezdte elveszíteni értékét. 1992. október 1-én 1 amerikai dollár 309 rubelt ért, augusztusban az árfolyam még 160 volt (The New York Times, 1992. okt. 1.).
14	Név szerint Boris Jordan volt a program megalkotója. Vagyis, akárcsak Csehszlovákiában, Oroszországban is egy „hazájába” visszatért emigráns, az Amerikában született, orosz emigránsunoka fontos szerepet játszott ebben a történelmi epizódban. Miután Jordan többedmagával 1995-ben kilépett a CSFB-ből, ő és kollégája, az új-zélandi származású Stephen Jennings önállósították magukat, és megalapították a moszkvai Reneissance Capital névre hallgató beruházási bankot. Minderről részletesen lásd a Jordannal készült interjút Desai (2006) könyvében. Stephen Jenningsről később úgy írtak, mint az „egyetlen külföldi oligarcha Moszkvában” (http://www.spectator.co.uk/2007/04/the-only-western-oligarch-in-moscow/).
15	A CSFB mellett részt vett még a program kidolgozásában két harvardi közgazdász is, Andrei Shleifer és Jonathan Hay, akik az orosz Pénzügyminisztériumban működtek tanácsadóként, de úgy, hogy költségeiket az amerikai kormány egyik szervezete, az USAID fedezte. Fő feladatuk az új orosz értékpapírtörvény kidolgozása volt. Pár évvel később kiderült, hogy Shleifer és Hay egyaránt nagy összegeket fektettek be orosz értékpapírokba, ami jogilag összeegyeztethetetlen volt azzal, hogy az Egyesült Államok kormányának képviselőiként dolgoztak Moszkvában. Az ügyből per lett, aminek a végén a két nagy nevű közgazdász 31 millió dollár büntetést fizetett be az amerikai államkasszába. Egyébként Shleifer is orosz születésű volt, szülei vitték ki az Egyesült Államokba 1976-ban, amikor orosz zsidó családok nagy számban kaptak kiutazási engedélyt (http://www.institutionalinvestor.com/Article/1020662/How-Harvard-lost-Russia.html#.WCi-Y_orKUk).
16	Ez a felismerés teljesen hiányzik a tömeges privatizációt bíráló nemzetközi szakirodalomból. Lásd különösen Hamm–King–Stuckle (2012) tanulmányát.
17	Lásd Frydman–Rapaczynski (1994: 2). Érdekes módon az egyik ekkor írt feljegyzésük címe azonos volt azzal a metaforával, ami – Tardos Márton kezdeményezése nyomán – Magyarországon is elterjedt. „Privatizing Privatization: A New Proposal for Social and Economic Reform in Poland.” (Magyarul: A privatizáció privatizációja. Új javaslat a társadalmi és gazdasági reform megvalósítására Lengyelországban.)
18	15%-ot a dolgozók kaptak, 25% ideiglenesen a Kincstárnál maradt.
19	Voszka (2017).
20	A HCC-t egy Amerikából visszatért, akkor 26 éves kalandor, Victor Kozeny hozta létre Václav Klaus pénzügyminiszter hathatós támogatásával, később több más befektetési alapot is létesített. Kozeny 16 éves koráig Csehszlovákiában élt, szüleivel került ki Németországba 1981-ben. Onnan kalandos úton jutott el Amerikába, ahol – saját közlése szerint – a Harvard Egyetemen közgazdasági diplomát szerzett. Egészen biztos, hogy ismerte Friedman gondolatait. És az is biztos, mert utólag kiderült, hogy a Harvardon nem kapott diplomát. Miután az általa irányított alapok a cseh állampolgárok befektetett pénzét és profitját külföldre juttatták, Kozeny támadások középpontjába került. 1994-ben kénytelen volt elhagyni Csehországot, és soha többé nem tért vissza. Egy rövid ideig Azerbajdzsánban is próbálkozott a kuponos technika meghonosításával, majd külföldi befektetőket képviselt egy olajvállalat privatizációja során. Az utolsó pillanatban az ottani kormány ezt a tranzakciót leállította. Miután Kozeny nem tudott elszámolni 400 M USD befektetői pénzzel – a megbízók között volt, többek között, az AIG és a Columbia Egyetem – ezt az országot is elhagyta, és a Bahama-szigetekre menekült. Jóllehet időközben Kozeny ír állampolgárságot is szerzett, az amerikai és az azeri hatóságok kérésére a bahamai hatóságok 2005-ben letartóztatták. 2007-ben fellebbezés alapján szabadlábra helyezték. 2008-tól Csehországban is folyt ellene bírósági eljárás (http://money.cnn.com/magazines/fortune/fortune_archive/2000/03/06/275250/index.htm).
21	Egy másik, később nagy üzleti sikernek bizonyult alapot 1991-ben hozott létre az akkor 27 éves Petr Kellner, Prvni privatizačni fond – PPF néven. Kellner nagyon hamar az ország leggazdagabb üzletembere lett. A kezében összpontosult PPF azzal húzott nagyot, hogy részt vett a cseh biztosítótársaság privatizációjában 1996-ban, majd az olasz Generali biztosítóval alapított közös vállalatot. Helikopter-balesetben hunyt el 2021 tavaszán.
22	Gál (2005).
23	Gál (2005: 4).
24	HVG, 1993. nov. 13.
25	Ehhez a jogalapot egy 2007. évi törvény teremtette meg, melynek a címe is sokatmondó volt: Az állami társaságok részvényeinek ingyenes szétosztásáról (Lazić–Pešić, 2011).
26	A lakosság a részvények 15%-át kapta meg (fejenként 31 darabot), míg közel 7%-nyi részvény a cég alkalmazottjaihoz, illetve nyugdíjas dolgozóihoz került. A részvény árát 2,27 €/db szinten állapította meg a kormány (Figyelő, 2011, 51–52, 19., Tanjug, 2012. máj. 4.).
27	The Economist, 2012. jan. 21., 24.
28	Mertlik (1996: 7, 13). Később Mertlik rövid ideig pénzügyminiszter is volt.
29	A Népi Küldöttek Kongresszusa előtt 1992. ápr. 7-én elmondott beszédet idézi Hoffman (2005: 224).
30	Hoffman (2005: 630).
31	2009-ben nagy feltűnést keltett az egyik legrangosabb brit orvosi lapban, a Lancetben megjelent tanulmány – Stuckler és szerzőtársai (2009) –, melynek szerzői azt állították, hogy „az állami vállalatok gyors és tömeges privatizációja meghatározó módon magyarázza a posztkommunista országok mortalitási adatainak különbözőségét”. Vagyis, minél gyorsabb és tömegesebb volt a privatizáció, annál nagyobb mértékben nőtt a felnőtt férfiak halálozása. Később több tanulmány is kétségbe vonta a Lancet-cikk alapját szolgáló ökonometriai elemzés korrektségét. Lásd Gerry és szerzőtársai (2010), Earle és szerzőtársai (2010a), Earle és szerzőtársai 2010b). Azarova és szerzőtársai (2017) – köztük Martin McKee, Lawrence King, Szelényi Iván és David Stuckler – ugyanezt az állítást később abban a formában ismételték meg, hogy 20 orosz város halálozási adatait hasonlították össze, és ennek alapján vonták le azt a következtetést, hogy ahol gyorsabb volt a privatizáció, ott 13%-kal nagyobb volt a mortalitás.