Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon I.

Bevezetés

1.2.9. A Lear király-effektus

Az eddigiek alapján aligha igényel hosszabb magyarázatot, hogy mire utal az alcímben szereplő „Lear király-effektus” kifejezés. Egyrészt arról van szó, hogy a forradalmi sebességgel végbemenő rendszerváltás kialakított egy olyan képzetet, mintha a kommunista hatalom összeomlásával valamennyiünk apja, az állam hirtelen meghalt volna, és mi, árván maradó gyermekei egymás közt szétoszthatnánk az örökséget.1 Másrészt arra utalunk, hogy a rendszerváltás pillanatában éppen hatalomban lévő totalitárius vezérek – az utolsó kommunista és/vagy az első posztkommunista vezetők – még fel is erősítették ezt a képzetet az emberek fejében, amikor az osztozkodás szabályait autokratikus módon, maguk próbálták meghatározni. Ha szó szerint nem is fogalmazták meg így, de Kelet-Európa-szerte mégis sokak fejében élt az a gondolat, hogy az állami vagyon az ország, a társadalom közös tulajdonát, ergo mindenki potenciális magántulajdonát képezte. Ezért akkor is, később is sokan úgy élték meg a velük történteket, hogy aki a privatizáció során részesült az egykori állami vagyonból, azt az ő rovására tette, kvázi személy szerint tőle lopta el a közös örökséget.2

Nemcsak Magyarországon, de Albániától Üzbegisztánig sokhelyütt kancellári és/vagy elnöki típusú, autoriter elemekkel erőteljesen átszőtt kormányzás jött létre, s az éppen hatalomra került vezető évtizedekre is kiható Lear királyi döntéseket hozott. Ezek a vezetők éppen úgy viselkedtek, mint Shakespeare tragikus hőse, a derék Lear király, aki még életében megpróbálta időben, bölcsen elrendezni, hogy mi történjen országukkal. Egy rövid időre feléledtek a patrimoniális reflexek (1.1.3.2.), amikor az uralkodók birodalmuk földjét és minden kincsét a maguk családi patrimóniumának (tulajdonának) tekintették.3

Mint láttuk, Csehszlovákiában az 1990-es választások után pénzügyminiszterré kinevezett Václav Klaus úgy tartotta helyesnek, hogy a privatizáció alapmodelljeként a kuponos technika kerüljön bevezetésre. Ennek a döntésnek a hatására természetesen a későbbi Szlovákiában is beindult a kuponos privatizáció, s egészen addig ment is, amíg – az immár függetlenné vált új ország új vezetője, Vladimír Meciar nyolc hónapi gondolkodás után 1995 júniusában le nem állította az egészet. Kezdetben úgy tűnhetett, Klaus és Meciar politikája élesen különbözött egymástól. Pár évvel később azonban mindenki számára világossá vált, hogy mindketten nacionalista-populista politikát folytattak.

Meggyőzően fogalmazta meg e két politika hasonlóságát Jirzi Pehe cseh politológus, Hável elnök egykori tanácsadója: „A cseh nacionalizmus kevésbé volt látható, és most is ilyen, de kicsit sem kevésbé erős a szlováknál. Nyomait a »cseh úton« alapuló privatizációban is felfedezhetjük. Klaus nemzeti kapitalizmusa nemcsak abban jelentkezett, hogy néhány külföldi befektetőt elutasított, de abban a meggyőződésben is, hogy a csehek voltaképpen túl jók Európának.”4

Lengyelországban a gazdaság irányításáért felelős miniszterelnök-helyettes, Leszek Balcerowicz viszont úgy tartotta, hogy a szétesett gazdaság 1989 őszén nincs „privatizálható állapotban”. Ő minden erőt a makrostabilitás helyreállítására összpontosított. Ily módon a privatizáció egyszerűen lekerült a gazdaságpolitikai viták napirendjéről.

Ennek az interpretációnak a helyességét 1990 nyarán e sorok írójának személyesen is megerősítette Balcerowicz egyik minisztertársa, a Tervhivatal akkori elnöke, Jerzy Osiatynski. Egy később nyilatkozatában Balcerowicz így fogalmazott. „A kezdet kezdete óta az volt a véleményem, hogy a hiperinflációs örökség miatt választanunk kell egy szinte reménytelen és egy kockázatos stratégia között. […] A szinte reménytelen stratégia azt jelentette volna, hogy a program stabilizációs részét elhagyjuk, és helyette az átalakításra koncentrálunk, azon belül is a privatizációra.”5

Az 1989/90 fordulóján kidolgozott, holdingmodellre alapuló privatizáció koncepciója elkészült ugyan, de az ehhez szükséges törvények csak jóval később születtek meg, s a tényleges bevezetésre csak 1996/97-ben került sor.

Hogy ez a késedelem messzeható következményekkel fog majd járni, azt az éles szemű megfigyelő már 1990-ben is láthatta. „Az 1989. szeptember óta eltelt egy év gazdaságtörténetéből mindenekelőtt azt kell kiemelni, hogy a privatizálás nem várt, s talán a stabilizációs politikai szempontjából jóvátehetetlen késedelmet szenvedett.”6

A volt Szovjetunió utódállamaiban is érvényesült a „Lear király-effektus”. Ezek az utódállamok mind örökölték az egykori Szovjetunió teljes jogrendszerét és törvénytárát. Tehát az a törvény, amit tételesen nem töröltek el, az utódállamokban automatikus érvényben maradt. Így maradtak érvényben az ún. első generációs privatizációs törvények, azok, amelyek még a szovjet állam fennállása idején születtek. Így és ezért került sor mindenütt a kuponos privatizáció orosz modelljének általános elterjedésére (vócser) az utódállamok kétharmadában. Az egyik szabályt erősítő, látványos kivétel Üzbegisztán volt, ahol a közgazdász végzettségű Karimov elnök saját teóriájára épülő fokozatos privatizációt szeretett volna megvalósítani, ezért ellenállt a moszkvai modellnek.7 Az alapképlet azonban a legtöbb szovjet utódállamban nagyon is egyszerű és nagyon is hasonló volt: az elnök és családja, illetve a hozzájuk kapcsolódó klánok szerezték meg az állami vállalatok legjavát. Ez történt Oroszországban Jelcin és Putyin8 elnöksége idején, és szinte kivétel nélkül minden közép-ázsiai köztársaságban.9

Magyarországi Lear királyok. Grósz Károly 1988 nyarán nagy feltűnést keltő beszédben jelentette be, hogy a magyar vezetés kész akár a legnagyobb állami vállalatok eladására. Ez teljesen új kezdeményezés volt a pártfőtitkár-miniszterelnök részéről: 1968 és 1989 között számos elgondolás merült fel, de az soha semmilyen szakmai vagy politikai vitán nem hangzott el, hogy a tulajdonreform lényege a külföldieknek történő eladás lenne. Valószínű, hogy Grósz maga sem mérte fel San Franciscóban amerikai befektetők előtt mondott szavainak súlyát és következményeit.

„Nagyon örülnénk annak, ha esetleg egyes vállalatainkat […] akár 100 százalékos külföldi tulajdonnal is megvásárolnák” – mondta Grósz 1988. július 21-én San Franciscóban. Fél évvel később a folyamat előkészítetlenségéről részletes beszámolót közölt az ország akkori vezető gazdasági lapja, melyből nemcsak az derült ki, hogy jogi értelemben a magyar vállalatok egyáltalán nem eladhatók, de az is, hogy az az 50 vállalat, amelyet az MSZMP kormány Grósz Károly „blöffjének” nyomán sebtében megnevezett, szintén nem tudott semmiről.10

Grósz azonban ledöntött egy korábban érinthetetlen tabut. Amikor pár hónappal később Berecz Frigyes ipari miniszter egy 1989. január 31-i budapesti sajtótájékoztatón már 51 név szerint felsorolt vállalatot ajánlott megvételre, majd februárban, hasonló javaslattal, külföldön Beck Tamás kereskedelmi miniszter állt elő, már kisebb volt az ellenkezés.11

Az Antall-kormány mozgástere – más rendszerváltó országokéhoz képest – szűkebb volt, mert az új helyzet érzelmi ütőkártyáit – a világútlevéltől Nagy Imre rehabilitálásig – a Grósz- és Németh-kormányok játszották ki.12 Bár az MDF megnyerte a kétfordulós, március–áprilisi választásokat, már az 1. forduló listás szavazateredményéből is látszott, hogy a pártot a választásra jogosultaknak csak egy kisebbsége támogatja. A listás szavazás alapján a párt 1,2 millió szavazatot (25%) kapott csupán, ami a 8 milliós választókorú népességhez viszonyítva valójában csak 15%. Ezért is kényszerült Antall József miniszterelnök-jelölt széles koalícióra. Pár hónappal később kiderült, hogy az MDF „borzasztó tagsága” (Szabó Iván szavaival) valójában nem is a mérsékelten jobboldali, konzervatív miniszterelnök híve, hanem sokkal inkább a szélsőjobboldali, horthysta tradíciókat felvállaló Csurka Istváné.

Minden esetre tény, hogy volt jó néhány messzire ható, egyszemélyes döntése Antall Józsefnek is: (i) nem fogják lemondatni az egykori III/III-as ügynököket,13 mert azzal egyből veszélybe kerülne a kormánypárt parlamenti többsége,14; (ii) az MDF az FKgP-vel lépett koalícióra; (iii) nem kérte a külföldi adósságok átütemezését. A koalíciós partner megválasztásából következett a kárpótlás (2. fejezet) és az, hogy az adósságtörlesztés érdekében Magyarország csak az eladásos privatizáció útját választhatta. Az állami cégek vezetőinek kinevezése is ilyen személyes döntés volt. Bokros Lajos esetében – például – nem fogadta el, hogy Surányi György mellett az MNB alelnöke legyen, de belement abba, hogy a Budapest Bank élére kerüljön elnök-vezérigazgatóként.15

Az első privatizációs miniszter, Szabó Tamás szintén úgy viselkedett, mint aki azt gondolja, hogy joga van egyedül meghatározni a privatizáció összes részkérdését, felülvizsgálni a korábbi prioritásokat, személyes véleménye alapján dönteni vállalatok és emberek százai sorsáról. Nem sokban különbözött ettől Suchman Tamás privatizációs miniszteri tevékenysége sem. Ő a privatizáció irányításán keresztül teljesen önálló gazdaságpolitikát kívánt folytatni, függetlenítve magát mind a Pénzügyminisztérium, mind az Ipari Minisztérium álláspontjától.16 A Lear király- effektus tünetei kimutathatók a magyar privatizáció azon szereplőinél is, akik végül arra kényszerültek, hogy feladják elképzeléseiket. A legjobb példa erre Bokros Lajos pénzügyminiszter esete, aki 1995. februári kinevezésekor nagy hirtelenjében kísérletet tett a privatizációs politika prioritásainak átrendezésére, időt sem adva saját magának arra, hogy utánanézzen, mi is történt a privatizáció területén az utolsó 18 hónapban.17

Összegzés. Persze, mint arra egy nevezetes marxi tétel is figyelmeztet, a Lear királyok sem maguk választotta körülmények között döntenek. Tetszik, nem tetszik – adott és örökölt körülmények között cselekedhetnek. 1990-ben akárki került volna kormányra Magyarországon, arról a lehetőségről nem mondhatott volna le, hogy a privatizációt felhasználja az ország drámaian leromlott fizetési mérlegének javítására. Egyszerűbben fogalmazva: egy 20 Mrd dollárnyi külföldi adósság terhe alatt küszködő ország vezetője nem tehette meg, hogy „ingyen” privatizál. Hasonló kényszerítő erővel bírt a Szovjetunió utódállamaiban a 70 éves szocialista múlt. Ennyi idő után a reprivatizáció, a restitúció vagy akárcsak a magyarországihoz közelítő mértékű kárpótlás szóba sem kerülhetett. Nem is került – jóllehet populista, múltba kacsintó önjelölt vezérből ott sem volt hiány. Mi több, Oroszországban meghatározó erővel nehézkedett a döntéshozók vállára a több száz éves cári uralom és az avval szorosan összefonódott világhatalmi ambíciók tradíciója is. Ez magyarázza – egyebek között persze –, hogy miért zárkózott el Oroszország a külföldi tőkétől legalább két évtizeden át.

Az oroszországi privatizáció egyik legfontosabb szereplője, Anatolij Csubajsz így emlékezett vissza erre a terhes örökségre: „Emberek százezreit kellett rávennünk, hogy olyasmit tegyenek, amit korábban sohasem. Gyökeresen meg kellett változtatnunk a tulajdonról vallott felfogásukat. [...] Emlékszem, egyszer Gajdarral egy regionális gyűlésen ültünk. A teremben lehettek vagy ezren. Szinte a bőrömön éreztem: olyanok voltunk számukra, mint a marslakók. Teljesen idegenek. [...] Az embernek igazodnia kellett az észjárásukhoz. Kénytelen voltam rájönni: nem lehet tízezrektől elvárni, hogy megértsék a marslakók nyelvét, amelyen szóltam hozzájuk. Az ő nyelvükön kell beszélni.” 18

1	A metafora forrása: Kornai (1989: 40).
2	Lásd Debreczeni József találó megfogalmazását a Népszava 2011. dec. 3-i számában.
3	„Adjátok a térképet. Tudnotok kell, /Hogy országunkat három részre osztók / S erős szándékunk minden gondot és bajt / Lerázni agg korunkról, általadván / Ifjabb erőknek, míg magunk tehertől / Menten mászunk a sír felé” (I. felvonás, 1. szín, Vörösmarty Mihály fordítása). Egyébként három szovjet utódállamban – Üzbegisztánban, Kazahsztánban és Azerbajdzsánban – a 15-20 éven át uralkodó diktátorok egészen komolyan gondolták, hogy hatalmukat leányuk vagy fiúk örökölje, s ennek megfelelően alakították az ország alkotmányát, a pártstruktúrát és a választási rendszert is (HVG, 2005. jan. 8.).
4	J. Pehe: „Hasonlóságok a cseh és a szlovák fejlődésben.” Kézirat, é.n.
5	Blejer–Coricelli (1997: 67).
6	Mizsei (1990: 346).
7	Lásd Karimov (1995). Ez azonban nem akadályozta meg az üzbég vezetőket abban, hogy bevezessék a tömeges privatizáció másik fontos elemét, a privatizációs beruházási alapokat. Spechler (2000) szerint a 200 főnél nagyobb cégek túlnyomó többségét ilyen alapokba szervezték, de az alapok csak a részvények kisebbségi hányadához jutottak hozzá. Négy társaságot a taskenti tőzsdére is bevezettek.
8	Egy német és angol lapokon keresztül kiszivárogtatott városi legenda szerint Putyin elnök mandátumának lejártakor 40 Mrd USD-s magánvagyonnal rendelkezett, amelyet különféle svájci és liechtensteini vállalkozásokon keresztül irányított (The Guardian, 2007. dec. 21.). Később az a hír is elterjedt, hogy Putyin vagyonának meghatározó része abban az olajtársaságban volt, amely 2009 elején 20%-os részesedést szerzett a Molban.
9	Türkmenisztánban, a földgázban dúskáló gazdag szovjet utódállamban Szapamurat Nyijazov elnök 1985–2006 között korlátlan hatalmú diktátorként irányította az országot. Halálakor magánvagyonát 3 milliárd dollárra becsülték, amit korábban egy német bankban helyezett el.
10	Figyelő, 1989. febr. 16.
11	Beck Tamás útjával kapcsolatban az EKA-tárgyalásokon is elhangoztak indulatos megjegyzések – éppenséggel Orbán Viktortól is (Bozóki, 1999: 1, 166). Berecz 1989 tavaszán ugyanezt az 51 vállalatot Londonban is „árulta” (lásd A BBC magyar adásának Panoráma c. műsorát márc. 9-én az MTI összefoglalásában; http://1989.mti.hu/Pages/News.aspx?date=0309&ni=387558&ty=1). Az NSZK-ban az ottani magyar nagykövet, Horváth István vitt el a listát a Deutsche Bank elnökének (Horváth, 2009: 113).
12	Ezt az összefüggést Csaba (1998) is hangsúlyozza (id. mű: 141). De ez a felismerés kezdettől fogva a levegőben volt. Lásd Antall József sokszor idézett „bon mot”-ját, amit – a legendák szerint – egy kormányülésen mondott forrófejű minisztereinek: „Tetszettek volna forradalmat csinálni.”
13	1989 előtt még a politikailag jól tájékozottak sem igen tudtak arról, hogy milyen szervezeti struktúrában működött három évtizeden át az 1956 után újjászervezett politikai rendőrség. Az olyan elnevezések, mint „III/III-as csoportfőnökség”, „6-os karton” vagy „hálózati személyek”, a közvélemény számára teljesen ismeretlenek voltak. Szaktörténészek jóval későbbi kutatásai szerint kb. 200 ezerre tehető a szocializmus 40 éve alatt beszervezett hálózati személyek (ügynökök) száma. Túlnyomó többségük az országon belül tevékenykedett, 95%-uk semmiféle pénzbeli ellenszolgáltatást nem kapott. Önként vállalkozott a feladatra és/vagy megzsarolták (lásd Varga L. nyilatkozatát www.index.hu, 2009. febr. 5., valamint Ungváry Krisztián cikkeit www.index.hu, 2012. ápr. 18., aug. 19. és 20.). Ettől a hálózattól lényegében függetlenül – és sok esetben rivalizálva – működött külföldön és belföldön a katonai elhárítás, a Magyar Néphadsereg Vezérkarának 2. csoportfőnöksége, melynek iratanyaga még 2021-ben sem volt kutatható (HVG, 2021, ápr. 8.).
14	Lásd Szabó Iván visszaemlékezését a Beszélő-ben 1999-ben (http://www.c3.hu/scripta/beszelo/99/09/03besz.htm).
15	„Antall József támogatása nélkül a Budapest Bank elnöke sem lehettem volna” – nyilatkozta erről jóval később maga Bokros is. Lásd Rádai (2001: 175).
16	Sosem fogjuk megtudni, hogy milyen gazdaságpolitikát követett volna Suchman Tamás, ha a privatizációs miniszteri pozíció mellé valóban megkapja az Ipari Minisztérium irányítását. Pontosabban: a kinevezés megtörtént, de a Tocsik-botrány nyomán Suchman mindkét pozícióját elvesztette.
17	Lásd A Bokros-csomaghoz kapcsolódó 25 pont privatizációra vonatkozó 10 pontját (Bokros, 1995).
18	Idézi Hoffman (2005: 631).