Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon I.

Bevezetés

Bennfentes privatizáció

A posztszocialista privatizáció történetében mindenütt nagy teret kapott az az elgondolás, hogy a vagyon értékesítése során a társaság alkalmazottai – menedzserek és kétkezi dolgozók egyaránt – kapjanak lehetőséget a tulajdonszerzésre és/vagy általában a privatizáció folyamatának irányítására. A legerőteljesebben ez a felfogás a volt Jugoszlávia (utód)köztársaságaiban érvényesült. Az ok nyilvánvaló: ez következett az önigazgatás több évtizedes ideológiai örökségéből. Hasonlóképpen ideológiai szempontok motiválták a Szovjetunió területén végbement átalakulást is. Mind a 15 utódállamban – tehát a balti országokban is – az alkalmazottak kváziautomatikus módon részesedtek a társaságok részvényeiből.1

Minden látszathasonlóság ellenére valójában ez a modell csak nagyon távoli rokonságban áll a nyugat-európai modellel, noha a német, angol, francia stb. privatizációk esetében általában volt lehetőség az alkalmazottak kedvezményes részvényjegyzésére. Két döntő különbség volt:

A dolgozói tulajdonlás az esetek többségében teljességgel formális volt – olyannyira, hogy számos országban a dolgozók nem is kapták kézhez részvényeiket, és a vezetők engedélye nélkül nem is tudták azokat értékesíteni. Az adott körülmények között ez a technika nem egyes tulajdonosi csoportok bevonására, hanem sokkal inkább minden más külső csoport kiszorítására szolgált. Ez biztosította a lehetőséget a bennfentes érdekérvényesítők, az adott cég és/vagy az adott iparág menedzsereinek szűk csoportja számára, hogy a cég irányítását magának kisajátítsa és/vagy a társaság részvényeit akkor és oly módon adja el, hogy abból neki közvetlenül személyes előnye származzon.
Ez a fajta bennfentes privatizáció kifejezetten külföldellenes volt, s így elvileg sem szolgálhatta a globalizálódó világgazdaságba való integrálódást.2

E két ok miatt ez a fajta bennfentes privatizáció – Hoffman (2005) és Bokros (2006) találó megfogalmazásával élve – táptalaja volt egyfajta oligarchikus berendezkedésnek, melynek mintapéldája a jelcini és putyini Oroszország lett (lásd 9.1.).

Igaz, a dolgozói részvényvásárlás, mint követelés, kezdettől fogva jelen volt a magyar privatizációban is. Említésre méltó nagyságrendet azonban csak a nagy energia-közszolgáltatók magánosítása kapcsán ért el. Korábban inkább az volt a gyakorlat, hogy a dolgozói tulajdonlást csak a kisebb és közepes méretű társaságok esetében alkalmazták. A nagyobb – országos jelentőségű – cégek privatizációját sem az ÁVÜ, sem az ÁV Rt. nem kívánta azzal komplikálni, hogy az alkalmazottakat is bevonja a tranzakcióba. Ez a helyzet 1995 nyarán alapvetően változott, amikor Suchman Tamás privatizációért felelős tárca nélküli miniszter másfél éves regnálása alatt a szakszervezetek teret nyertek, s ezt leginkább arra használták, hogy a privatizáció során kedvezményes dolgozói és menedzseri részvényjuttatási konstrukciókat kreáljanak. Ezeken a csatornákon a rendelkezésre álló rövid idő alatt is sok tízmilliárd forintnyi részvény került ár alatt a dolgozók és az érintett vállalatvezetők tulajdonába.

1	Hat közép- és kelet-európai volt szocialista ország példáján ezt a folyamatot részletesen elemzi Soós (2009) kismonográfiája.
2	Bauer (2007).