Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon I.

Bevezetés

1.3.1.1. A totalitárius vezető hatalma

A modell a tulajdonosi-irányítási rendszert nem két, hanem három szereplő kiemelésével ábrázolja. Az általánosításnak ezen a szintjén többre nincs is szükség. A klasszikus szocializmus időszakában ezen a három szereplőn kívül nem volt más meghatározó érdekkör vagy körülmény, amely a vállalatok életét befolyásolta volna. A szereplők közötti kapcsolat alapjában véve vertikális, tehát alá-fölérendeltségi viszony. A második és a harmadik szint alig igényel magyarázatot. A pártállami bürokrácia elsősorban a marxi–lenini elvekre épülő kommunista párt1 Központi Bizottságának apparátusát, a minisztériumokat, a területi irányító szerveket, valamint a szakszervezeteket jelöli. A vállalati menedzsment elnevezés a cégek életét meghatározó 3-5 legfelső vezetőre utal.2

A modell újdonsága a legfelső szint beiktatása. A totalitárius vezető többnyire az uralmon lévő kommunista párt elnöke, első titkára vagy főtitkára volt, de bizonyos időszakokban, bizonyos országokban a vezér állam- és/vagy kormányfő is lehetett. A kínai szocializmus utolsó időszakában még az is előfordult, hogy az ország de facto vezére, Teng Hsziao-ping formálisan semmilyen párt- és állami tisztséget nem viselt. A vezér uralma általában egy személy uralmát jelentette, de azért arra is több példa akadt, hogy az első számú vezető családtagjai és közvetlen munkatársai a vezér helyett és nevében intézkedjenek (Románia, Kína, Kuba), sőt volt példa arra is, hogy a vezér uralmát dinasztikus alapon sikeresen továbbörökítse gyermekének vagy testvérének (Észak-Korea, Kuba).3

Korábbi írásaimban még nem a „totalitárius”, hanem a „karizmatikus” jelzőt használtam. Ám utóbb beláttam, hogy a karizmatikus jelző sok esetben nem megfelelő és téves asszociációkat is kelthet. A karizmatikus vezető fogalma Max Webertől (1922) származik, aki ezt jóval korábbi korok – személyiség vonásaik, illetve képességeik miatt – kiemelkedő politikusainak elemzésére használta. A „totalitárius vezető” fogalmát Hannah Arendttől (Arendt, 1951; Arendt, 1992) vettem át (1.2.1.), aki meggyőző módon mutatta ki a totalitarizmus gyökereiről írt klasszikus munkájában, hogy a modern kor totalitárius rendszereinek vezetői nem elsősorban személyes karizmatikus képességeikkel, nem is egy-egy általuk kitalált, új ideológia varázsának köszönhették hatalmukat, hanem sokkal inkább annak, hogy olyan elnyomó szervezeteket tudtak kiépíteni, és igen hosszú időn át működésben tartani (1.3.1. táblázat), ami kétségbevonhatatlan és látható elnyomó erőt mutatva mindent és mindenkit engedelmességre kényszerített.4 Ennek a gépezetnek volt egyik fontos eleme a totalitárius vezető köré kiépített személyi kultusz.5

Sok-sok évvel az első modellváltozat megfogalmazása után örömmel fedeztem fel a következő idézetet Kornai (2005) önéletrajzában: „A klasszikus szocialista rendszer – a kollektív vezetésről szóló minden frázispuffogtatás ellenére – valójában a legfőbb vezető személyi diktatúrája. Igaz, szorosan körülveszi egy szűkebb klikk, és a fontosabb döntéseket az uralkodó csoport együttesen hozza meg. A klikk tagjai között munkamegosztás van, és odafigyelnek egymás szavára. Mindazonáltal van egy első ember, egy legfőbb vezető, akinek a kezében végül is összpontosul a hatalom.”6 Hasonló következtetésre jutott Dahrendorf (2006) is: „A totalitárius rezsimek olyan sajátosan modern rezsimek, amelyek kivétel nélkül mindenkit totálisan mozgósítanak valamilyen ideológia nevében, egy vezér és egy szűk vezetői klikk érdekében.”7

1.3.1. táblázat. Szocialista és posztszocialista rendszerekben hatalomra jutott és évtizedeken át uralkodó totalitárius vezetők, 1924–2023

Ország	41–60 év	31-40 év	21–30 év	10–20 év
Albánia	Enver Hodzsa (1944–1985)
Algéria				Abdelaziz Buteflika (1999–2019)
Angola		José Eduardo dos Santos (1979–2018)
Burkina Faso (Felső-Volta)			Blaise Compaoré (1987–2014)
Burma			Ne Win (1962–1988)
Bulgária		Todor Zsivkov (1954–1989)		Bojko Boriszov (2009–2021) megszakításokkal
Csehszlovákia				Antonin Novotny (1951–1968), Gustav Husak (1969–1989)
Egyenlítői Guinea	Teodoro Obiang (1979–
Észak-Korea	Kim Ir Szen (1948–1994)			Kim Dzsongil (1994-2011), Kim Dzsongun (2011–)
Eritrea		Isaias Afwerki (1987–)
Etiópia				Mengisztu Hailé Mariam (1974–1991)
Belarusz			Aljakszandr Lukasenka (1994–)
Jugoszlávia		Josip Broz Tito (1945–1980)
India				Dzsaváharlál Nehru (1947–1964), Indira Gandhi (1966–1977, 1980–1984)
Kambodzsa		Norodom Szihanuk (1941–2004) megszakításokkal; Hun Szen (1985–2023)
Kamerun		Paul Biya (1982–
Kazahsztán		Nurszultan Nazarbajev (1989–2022)
Kína			Mao Ce-tung (1949–1976)	Teng Hsziao-ping (1978–1989)
Kirgizisztán				Aszkar Akajev (1990–2005)
Kongói Köztársaság		Denis Sassou Nguesso (1979–) megszakításokkal
Kongói Demokratikus Köztársaság				Joseph Kabila (2001–2019)
Kuba	Fidel Castro (1959–2016)
Lengyelország				Bolesław Bierut (1945–1956), Władysław Gomułka (1956–1970), Edward Gierek (1970–1980)
Líbia	Mohammar Kadhafi (1969– 2011)
Madagaszkár			Didier Ratsiraka (1975–2002)
Magyarország		Kádár János (1956–1989)		Rákosi Mátyás (1945-55), Orbán Viktor (1998–2002, 2010–2022)
Mongólia		Jumdzságín Cedenbal (1952–1984)
Montenegró		Milo Đukanović (1991–2023) megszakításokkal
NDK			Walter Ulbricht (1950–1971)	Erich Honecker (1971–1989)
Nicaragua			Daniel Ortega (1979–1990, 2006–)
Románia			Nicolae Ceaușescu (1965–1989)	Gheorghe Gheorghiu-Dej (1949–1965)
Ruanda			Paul Kagame (1994–)
Szíria			Háfez el-Aszad (1970–2000)	Bassár el-Aszad (2000–)
Szovjetunió (Oroszország)			Joszif V. Sztálin (1924–1953), Vlagyimir Putyin (2000–)	Nyikita Hruscsov (1953–1964), Leonyid Brezsnyev (1964–1982)
Tádzsikisztán			Emomali Rahmon (1992–)
Tunézia		Habib Burgiba (1957–1987)	Ben Ali (1987–2011)
Türkmenisztán			Saparmyrat Nyýazow (1985–2006)	Gurbanguly Berdimuhamedow (2006–)
Uganda		Yoweri Museveni (1986–)
Üzbegisztán			Islom Karimov (1989–2016)
Venezuela				Hugo Chávez (1998–2013)
Vietnám			Ho Si Minh (1945–1969)
Zambia			Kenneth Kaunda (1964-1991)
Zimbabwe		Robert Mugabe (1980 - 2017)

Forrás: Saját gyűjtés.

Azzal, hogy három szereplőt különböztetünk meg, alapvetően eltérünk a szokásos megközelítéstől, mely mindig két szereplő,

az állam és a vállalat, azaz
a pártállami bürokrácia és a menedzsment

szerepét hangsúlyozta. A két vagy három szereplő kiemelése visszavezet bennünket a tervgazdálkodás alapkérdéséhez. A szocializmus politikai gazdaságtanából ismert modell kétszereplős: felül a tervező, alul a tervet végrehajtó vállalat. Ezt a dichotóm modellt vette át a szovjetológia irodalma is az ún.

principal–agent

modell8 alkalmazásakor. És az állítás fordítottja is igaz: az állam, mint „vezető”, és a szocialista vállalat élén álló „végrehajtók” kapcsolatát dichotóm struktúraként leírva az ún. property rights-iskola saját általános elméletét vélte igazolni.9 Ezzel a megközelítéssel két baj is van. Egyfelől, ez a kettősség nem tekinthető a szocialista rendszer specifikumának: a piacgazdaságokra is igaz az, hogy a választók által megbízott politikusok nem feltétlenül a választók érdekeit képviselik. Másfelől, és – tárgyunk szempontjából ez a fontosabb – valójában a szocialista tervgazdaságban nem két, hanem három főszereplő volt. Mind a három – tehát a totalitárius vezető, a pártállami bürokrácia és a vállalati menedzsment – önmagát tekintette a vállalatok tulajdonosának. Mindannyian tulajdonosként viselkedtek, és partnereik is tulajdonosként kezelték őket. A sztálini idők pártzsargonja pontosan ezt a helyzetet tükrözte vissza, amikor a párt legfelső vezetői egymás között Sztálint „gazdának” (hozjain) nevezték, és ez képezték le az alrendszerekben is. Egy-egy miniszter is a maga tulajdonának érezte a minisztériumához tartozó vállalatokat, s a vállalat vezetői is „gazdának” tekintették magukat a gyáron belül.10

1: Ahogy egy nyugati menedzser látta…

A magyar származású Merszei Zoltán, az amerikai Dow Chemical cég egykori elnöke egy életpályájára visszatekintő interjúban nagyon pontosan megfogalmazta, hogy mi volt a különbség egy szocialista ország és egy nyugati piacgazdaságban működő állami vállalat működésében. „A kommunista rendszer nagy előnye az volt, hogy míg más országokban először a különböző minisztériumok beszerzési főosztályvezetőivel kellett tárgyalni, a kommunista országokban rögtön a csúcsvezetőkhöz lehetett bejutni, velük lehetett üzletelni. Érdekes volt Kádárral és Ceaușescuval találkozni.”11

Korábban már szó esett arról a maga korában közkeletű vélekedésről (1.1.5.), hogy a szocialista iparosítás két egymást követő szakaszból, egy extenzív és egy intenzív szakaszból áll. Ez a meggondolás volt a legmélyebb magyarázata annak, hogy a pártállami vezetés 1989 előtt miért igyekezett biztosítani a stabilitást a legnagyobb vállalatok vezérigazgatói pozícióiban. Ha az extenzív szakaszban a vállalatok fejlődését alapvetően a nyugati technológia importjára és/vagy másolására alapozza a rendszer, akkor nem újító, kockázatvállaló, hanem erős kezű és a vállalaton belüli viszonyokat stabilizáló vezetőkre van szükség.

1	Az MSZP taglétszáma 1985-ben érte el a csúcsot: 870 ezer volt a tagdíjat fizetők száma. Ez a többi szocialista országban sem volt másképpen. Jugoszláviai empirikus felmérések szerint 1989-ben a horvát menedzserek 82,3%-a, a szerb vállalati elit 76,6%-a volt tagja a pártállamnak (Lazić –Pešić, 2011).
2	Minden szocialista országban az alapmodell része volt, hogy az állami vállalatokban a hatalmat monopolizáló pártszervezeten kívül, annak alárendelten, szakszervezeti egységek, illetve a fiatal dolgozókat tömörítő, ugyancsak ideológiai alapon működő ifjúsági szervezetek is léteztek. Magyarországon a 70-es évektől kezdve elterjedt volt az „üzemi négyszög” kifejezés. Ez a hatalom csúcsán álló négy gyári vezető menedzsert jelentette: a vezérigazgatót, a párttitkárt, a vállalati szakszervezet, illetve a KISZ-szervezet titkárát.
3	Ugyanerre törekedett Bulgáriában Todor Zsivkov, aki a lányának, illetve Romániában Ceausescu, aki a fiának próbálta meg biztosítani az utódlást. Egyik sem járt sikerrel.
4	„Nem a demagógia múló sikerei nyerték meg a tömegeket, hanem az »élő szervezet« látható realitása és hatalma” – magyarázza Arendt (1992: 443–445) utalva arra, hogy az „élő szervezet” kifejezés Hitler Mein Kampfjából származik.
5	A „személyi kultusz” kifejezést Nyikita Sz. Hruscsov használta első ízben a szovjet kommunista párt XX. kongresszusán, 1956-ban. A kifejezés a pártfőtitkár történelmi jelentőségű, Sztálint leleplező, február 26-án zárt körben elhanzott előadói beszédének címében is szerepelt („A személyi kultuszról és következményeiről”).
6	Id. mű: 79.
7	Id. mű: 21.
8	Ebben a kontextusban ezt a fogalompárt magyarra „vezető”-nek, illetve „végrehajtó”-nak célszerű fordítani, mint ahogyan az Fukuyama (2005) könyve esetében is történt. A hazai irodalomban elterjedt „megbízó–ügynök” szópár általában is, a mi tárgyunk szempontjából is esetlen. A „principal–agent” fogalompárt használta a szovjetológiai irodalomban – például – Conklin (1991) és Gregory (1990) is. A témához lásd még Ross (1973), Bodó (1996) írását.
9	Furubotn–Pejovich (1972).
10	Jellemző, hogy a sztálini időkben szocializálódott Friss Istvánt munkahelyén, az MTA Közgazdaságtudományi Intézetében szintén „Gazda”-ként emlegették.
11	Manager Magazin, 2006. júl.