Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon I.

Bevezetés

1.3.1.2. Minden az arányokon múlik

A modell azt is kiemeli, hogy ez a három csoport valamilyen módon és mértékben mindig osztozott a hatalmon. A modell lényegéhez tartozik, hogy variábilis, alváltozatok építhetők ki belőle. Ez ad ugyanis lehetőséget arra, hogy időben és térben követni tudjuk a változásokat. Major (1993) és több nyugati politológus „nómenklatúratulajdonlás”-koncepciójának, illetve a központi tervezéshez kapcsolt vezető–végrehajtó modellnek éppen az a gyengesége, hogy a szocializmus tulajdonviszonyainak túlságosan általános jellemzését adja, s nem alkalmazható az országonkénti eltérések értelmezésére, magyarázatára. Jóllehet mindenki számára nyilvánvaló, hogy az időben és térben egymást követő szocializmusváltozatok éppen abban különböztek, hogy miként oszlott meg a vállalatok feletti tulajdonosi-irányítói hatalom a három szereplő között.

A Szovjetunióban, amíg Sztálin élt, a totalitárius vezető és az állampárt bürokráciája csak nagyon kevés döntési szabadságot biztosított a vállalati menedzsmentnek (sztálini modell), nagyjából hasonló lehetett a helyzet a Mao Ce-tung által vezetett Kínában, míg a hruscsovi-brezsnyevi idők, illetve a Mao elnök halálát követő évek már jobban kedveztek a vállalati vezetőknek. 1949 után Magyarországon, Csehszlovákiában, Lengyelországban vagy Jugoszláviában a vállalati menedzsmentnek általában mindig is nagyobb önállósága volt, mint a Szovjetunióban bármikor (magyar–cseh–lengyel–jugoszláv modell).1 Az, hogy a totalitárius vezetők uralma csak a nagy kiterjedésű országokban volt mindent meghatározó, míg a kisebb kelet-európai országokban valamiféle munkamegosztás érvényesült, egyáltalán nem véletlen. Mint Hannah Arendt keserűen megjegyezte, békeidőben a totalitárius uralom csak olyan országokban teljesedhet ki, ahol nagy embertömegek vannak feleslegben vagy ahol pótolni lehet az emberveszteséget anélkül, hogy katasztrofális elnéptelenedés következnék be.2 Ez talán az egyik legfontosabb oka annak, hogy a szocialista rendszer Közép-Kelet-Európában nem volt minden tekintetben totalitárius társadalom. A magánéletben, a kultúrában és még számos más dimenzióban más szabályszerűségek uralkodtak. A politika és a gazdaság szférájának leírására azonban ez a kategóriarendszer alkalmasnak tűnik.3

Ma már egyértelmű, hogy 1968 után a magyar gazdaság viszonylagos sikerét leginkább annak köszönhette, hogy az ország élén álló vezető csak kivételesen avatkozott be a gazdaság napi ügyeibe, és ez olyan stabilitást adott a rendszer egészének, ami végeredményben inkább pozitív hatású volt. A vállalati menedzsment kinevezése ugyanúgy, mint az élet minden más területén (az óvodától a tábornoki karig), a pártállami apparátus joga és feladata volt. Ez volt a Szovjetunióból átvett nómenklatúrarendszer, amit magyarul „párthatásköri” vagy csak egyszerűen „hatásköri” listának (esetenként: jegyzéknek) neveztek. Országos szinten a kormány és a kormányfő kinevezése nem pusztán az MSZMP KB privilégiuma volt, formálisan a név szerinti javaslatokat a KB a Hazafias Népfront elnökségével együttesen, egy közös dokumentumban terjesztette az Országgyűlés elé.4

Ennek nem mond ellent, sőt épp a modell életszerűségét igazolja, hogy az első 20–50 legjelentősebb magyar vállalat élén nem állhatott olyan vezető, aki ne élvezte volna Kádár János és legszűkebb környezetének közvetlen támogatását. S miután Kádár bő három évtizeden át irányította az országot, ez a stabilitás kiterjedt az általa kinevezett vállalatvezetőkre is – a már említett Horváth Edére, Burger Róbertre stb. A háromszereplős modell tehát ugyanarra fókuszál, mint a nyugati corporate governance-irodalom: a nagyvállalati menedzsment kiválasztására, illetve kiválasztódására. De abból indul ki, hogy két szereplővel (állam és vállalat) a szocialista vállalatok működése nem modellezhető élethűen.

1	Ennek az állításnak nem mond ellent az sem, hogy a három szereplő erőviszonyai még egy-egy országon belül is változhattak az időben. Az egykori Jugoszláviában – például – Tito elnöknek a kezdetekben minden józan mértéket meghaladó hatalma és tekintélye volt, később viszont a vállalati menedzsment a párttól szinte függetlenül uralkodhatott.
2	Arendt (1992: 381).
3	Ladányi (2009) írása meggyőzően mutatja ki ezt az összefüggést az urbanizáció példáján.
4	A nómeklaturalisták nem pusztán a kinevezések és leváltások rendjét szabályozták, de – egyebek mellett – azt is, hogy milyen engedély szükséges egy vállalatvezető vagy egy KB-tag lehallgatásához, letartóztatásához stb. Sokatmondó tény, hogy Magyarországon az MSZMP KB csak 1989. május 28-án döntött arról, hogy megszünteti a párthatásköri lista intézményét (Sárközy, 2012: 157).