Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon I.

Bevezetés

1.3.1.7. A pártállam bizonyos értelemben jó tulajdonos volt

Kornai János munkássága nyomán ma már általánosan is elterjedt az a felfogás, amely szerint a klasszikus rendszer szereplőinek érdekeltsége és motivációja a következő – itt most csak címszavakban idézhető – jelenségeket termelte újra: puha költségvetési korlát, hiány, tervalku, mennyiségi hajsza, a fölérendeltek paternalista viselkedése stb. Kornai azt is hangsúlyozta, hogy a klasszikus rendszernek ezek az elemei az évtizedek során egymáshoz csiszolódtak. A jelenségek között, kémiai analógiát használva, affinitás érvényesült: vonzódtak egymáshoz, igényelték egymást.1

Anélkül, hogy e megfigyelések érvényességét kétségbe vonnánk, a mai tapasztalatok fényében fontosnak látszik egy kiegészítő megállapítás: a klasszikus szocializmus rendszere nem ismerte a piacproblémát. Az egész rendszer úgy volt megkonstruálva, hogy a vállalati menedzsment számára a termékek és a szolgáltatások értékesítése soha nem jelentett gondot. Nem is foglalkoztak ezzel. Mivel hiánygazdaság volt, a vállalatok szempontjából mindig volt „piac”, azaz kereslet.

A rendszerváltás idején, a politikai rendszer néhány kulcselemének szétesését követően a biztos piac is eltűnt. Amikor a termelő szféra állami cégeinek privatizációja került napirendre, kiderült, hogy saját vállalatainak gazdálkodási gondjain külön-külön az állam nem tud érdemben segíteni azzal, hogy dotálja a termelést vagy olcsó hitelt ad. A költségvetési korlát puhításának Kornai által oly alaposan elemzett egyedi módszerei – az egyedi áralkuk, a minőség rontása stb. – nem segítettek, ha arra, amit a cég termelni tud, nem volt fizetőképes kereslet. Ekkor vált csak világossá, hogy az állami paternalizmus, a vállalatok fölötti gyámkodás és az ezt ideológiailag megalapozó populizmus nem csak a mikroökonómiai értelemben vett költségvetési korlát felpuhításán, hanem a fizetőképes felvevő piac makroökonómiai eszközökkel történő befolyásolásán keresztül is érvényesült.

Az első számú politikai vezető, valamint az állampárt apparátusa – kis túlzással mondhatjuk: – éjt-nappallá téve azon dolgozott, hogy az országban megtermelt javaknak legyen piaca. Tulajdonosként ez volt az első számú feladatuk, a menedzsmentnek ezzel nem is kellett foglalkoznia. Az állampárt apparátusainak dolga volt a belső piac védelme az importtól, hogy szervezzék a külpiacok kapcsolatokat, az árfolyam-politikán keresztül fenntartsák a termelés versenyképességét, s mindezzel kockázatmentessé tegyék a termelést. Valójában ezt a célt szolgálta – sőt ezt a célt szolgálta egyedül hatékonyan – a KGST is.

Azt a felismerést, hogy itt többről van szó, mint a költségvetési korlát felpuhításáról, elsőként Voszka fogalmazta meg.2 Később Kornai (2005) is korrigálta saját álláspontját, amikor úgy fogalmazott, hogy a puha költségvetési korlát csak szükséges, de nem elégséges feltétel. „Más tényezőknek is hatniuk kell: a szabad vállalkozás tilalmának, az importverseny adminisztratív korlátozásának, az árrendszer torzulásainak stb.”3

De mindez csak a KGST összeomlásának pillanatában vált világossá. „Akkor ébredtünk rá, milyen beszédes is az elnevezés: Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa. A benne összegyűlt országok abban segítették egymást, hogy kölcsönösen elhitessék: minden munka értéktermelő, aminek gyümölcsét befogadják a közös kosárba. (….) Így kerülhettek a felbonthatatlan, de ha mégis, akkor ehetetlen »szovjet« cseresznyekonzervek közértjeink pultjaira, miként a mi ihatatlan almavodkáink a szófiai pultokra” – írta sok-sok év távlatából Várhegyi (2004). De ugyanez volt a helyzet a vállalatközi külkereskedelemben is. Mint a magyar alumíniumipar helyzetét tárgyaló 1990-es feljegyzés írja: „Timföldtermelő kapacitásunk közel 70%-át az egyezmény (ti. a magyar–szovjet timföld–alumínium egyezmény – M. P.) kötötte és köti le. Ezeknek a kapacitásoknak a többsége más relációkban nem értékesíthető […], mert az általunk gyártott (gyártható) timföld zömében nem felel meg a kereskedelmi forgalomban érvényes minőségi követelményeknek”.4

A 90-es évek gazdasági-politikai vitáiban sokszor elhangzott az a megfogalmazás, miszerint az állam a legrosszabb tulajdonos. A fenti gondolatmenet nyomán azonban kimondhatjuk, hogy a pártállam bizonyos értelmezésben jó tulajdonos volt.5 Országos szinten minden erővel azon volt, hogy cégeinek piacot biztosítson és védje őket a külföldi versenytől. Ez az esetek túlnyomó részében sikerült is. Helyi szinten – például egy vidéki nagyvárosban vagy egy megyében – a helyi pártapparátus, bár nem ez lett volna a dolga, kezdettől fogva maga is azonosult a térségben működő nagyvállalat érdekével. Modern szóhasználattal élve, ezek a pártapparátusok sajátos lobbyszerveződésekként viselkedtek.6 Egy-egy cég sorsára szűkítve az értékelést tehát mondhatjuk, hogy az állam igenis jó gazda módjára viselkedett. Más kérdés, hogy hosszú távon, a nemzetgazdaság egésze szempontjából ennek a tulajdonosi magatartásnak katasztrofálisak voltak a következményei. A tisztánlátás érdekében azonban a két időhorizontot és a vizsgálódásnak ezt a két szintjét (tehát a rövid és hosszú távot, illetve a mikro- és makroökonómiai megközelítést) mindenképpen külön kell választani. A javasolt háromszereplős modell éppen ehhez nyújt fogalmi segédeszközöket.

1	Kornai (1993: 385–386).
2	Saját emlékeim szerint.
3	Id. mű: 270.
4	A Magyar Alumíniumipari Tröszt 1990 augusztusában készített elemzését idézi Eszes (1998: 97–98).
5	Ezt a megfogalmazást az irodalomban először Nagy András használta (Nagy, 1991: 266–283).
6	Lásd Pozsgay–Polgár (2003: 35).