A klasszikus szocialista modell vállalata közgazdasági értelemben nem volt valóságos vállalat – nem vállalkozott semmire sem. A pártállam korlátozott önállósággal rendelkező tervvégrehajtó technikai, szervezeti egység volt csupán. Tevékenységi köreit rendkívül szűken állapították meg, és azokat élesen elhatárolták egymástól, vertikum kiépítésére, mellék- és kiegészítő tevékenységre általában nem volt mód. Az egyes vállalatok kialakítása naturális, illetve igazgatási szempontok szerinti logika alapján történt. Éppen az igazgatási logika az, ami folyamatosan a vállalatok centralizálása irányában hatott – azért, hogy csökkenjenek a minisztériumi feladatok (melyek éppen a minisztériumból nézve megoldhatatlanul bonyolultnak, összetettnek tűntek).2

A példa alapján nem nehéz végiggondolni, hogy az átalakítás során miféle pótlólagos költségek merülnek fel. Először is célszerű, ha néhány ház lebontásával megritkítjuk a házsorokat, s ezzel teret, levegőt biztosítunk a megmaradtaknak. Egyes házakat viszont hozzáépítéssel kell bővíteni, hogy pótoljuk a lebontott épületeket. Ezt követően meg kell erősíteni a megmaradó házak oldalfalait, esetleg új ajtókat, ablakokat kell építeni, minden házhoz kell kerítés és kapu. És akkor még ott van a sok papírmunka: szükség lesz új hatósági engedélyekre, újbóli telekkönyvezésre, külön-külön biztosítást kell kötni az épületekre stb. Más szóval: egyszerre kell bontani és építeni. Invesztálni kell, de ez nem jár sem kapacitás-bővítéssel, sem számottevő korszerűsítéssel.3

Az egységes vállalati működés már 1983-ban – vagyis jóval a rendszerváltás előtt – megszűnt. Létrejött ugyan egy, a csepeli gyárakért felelős igazgató tanács, de facto azonban a 14 szervezeti egység önállósodott.5 A rendszerváltás után az üzemek egy részét külön-külön privatizálták, egyes ingatlanokat új, külső tulajdonosok szereztek meg részben vétel, részben bérlet útján. 2018-ban a területen több mint 400 elkülönült tulajdonos működtetett valamiféle vállalkozást, ám a jogilag bejegyzett (részben nem működő) cégek számáról csak becslés volt – kb. 700-800 cég. Minimális kivételtől eltekintve a teljes terület magánterület. Az egységes telektulajdont az évtizedek során 223 önálló helyrajzi számra bontották. Az épületek közül 14 fővárosi védettségű műemlék, 29 további épület helyi (kerületi) védettségre javasolt.6

Némi iróniával úgy is fogalmazhatunk, hogy a standard nyugati közgazdasági elmélet tankönyvi változata szerint a vállalat egy zárt, fekete doboz, amelynek egyetlen feladata a piacok által meghatározott határfeltételek teljesítése, legfőképpen a jelenértékre számított profit maximalizálása. Sok ok miatt is túlzó, elhibázott és félrevezető ez a leegyszerűsítés. Ezek közül a legfontosabb az – és persze ennek a kérdésnek is könyvtárnyi irodalma van –, hogy ti. számolni kell a vállalatvezetők személyes motivációjával is. Gondolatmenetünk szempontjából ennek azért van jelentősége, mert azt állítjuk, hogy e tekintetben a piacgazdaság és a tervgazdaság között nem is volt akkora a különbség, mint amit a tankönyvi szintű ismeretek alapján sok nyugati befektető és tanácsadó feltételezett.

Fű műveiben – A hiányban és az Anti-equilibriumban - Kornai teljes joggal mutatott rá arra, hogy a vállalatvezetők nem egyszerűen a pénzért dolgoznak, és az sem igaz, hogy a jobban fizetett vezetők feltétlenül jobban fognak teljesíteni. „Miért dolgoznak az emberek általában rendesen?” – tehetjük fel ezek után a következő kérdést. Kornai válasza a „vegetatív működés” fogalmára épít, bemutatva, hogy az minden modern, széles társadalmi munkamegosztáson alapuló rendszerben fellelhető. A vegetatív működés egyfelől a rendszerben közreműködő emberek átlagos szorgalmán, beidegzettségén, rutinján, másfelől a munkával való azonosuláson alapul. A vállalati vezetők is így viselkednek: küzdenek a túlélésért, az általuk irányított szervezet működőképességének fenntartásáért. Ehhez persze hozzá tartozik a nyugalom, a külső konfliktusok tompításának igénye, valamint az a törekvés, hogy a munkához a maga számára, illetve vállalata számára a lehető legtöbb erőforrást szerezzék meg (1.3.3. táblázat). Másképpen megfogalmazva: nem igaz az a feltételezés, hogy a vállalati vezetők számára a munka áldozat, amit pénzzel kell ellensúlyozni. A vezetői munka önmagában is örömök forrása, ha úgy tetszik, önálló hasznossággal bíró tevékenység. Ez egyformán igaz a piacgazdaságban és a tervgazdaságban, mint ahogy az is igaz, hogy a menedzserek bére sem a határtermékük nagyságától, hanem a vállalat méretétől, illetve az adott vezetőnek a vállalati hierarchiában elfoglalt helyétől függ elsősorban.15

A háromszereplős modell belső logikájának megfelelően a nagyvállalatok első számú vezetői saját feladatuknak tekintették a társadalmi béke fenntartását, szűkebb értelemben véve a pártállami rendszer belső ellentmondásainak oldását is. Jól jellemzi ezt egy 1989-es interjúrészlet. Az interjúban, amely akkor készült, amikor a pártállam gépezete már recsegett-ropogott, Horváth Ede, a Rába MVG legendás vezérigazgatója fejtette ki több évtizedes vezetői pályájának tanulságát: amíg tudunk munkahelyet biztosítani és emelkedő béreket fizetni, addig minden rendben van.